Elul hónap elsejétől Jom Kipurig tart a tesuvá, a megtérés (pontosabban a visszatérés) időszaka. Ennek két oka van. Az egyik: az elul utáni hónap, tisri elseje Ros Hásáná, az újév. Az újév napja a zsidó hagyományban az ítélet napja is. E napon minden teremtménynek számot kell adnia arról, hogy mit végzett az elmúlt évben, és ekkor születik meg az új évre szóló ítélet, mely tíz nappal később, Jom Kipurkor lesz véglegesítve. Erre fel kell készülnünk, amihez a tesuvá az előkészítés. Át kell gondolni, mit tettünk helyesen és mit kevésbé, majd azt, hogy mit tudunk jóvátenni, még az ítélet napja előtt, illetve terveket készítünk a következő évre: hogyan érhetjük el, hogy a következő Ros Hásánákor jobb eséllyel léphessünk az ítélet elé. A másik ok tórai.

Egy fontos előzetes feladat szükséges hozzá, a chesbon nefes, a „lélek elszámolása”, amely két alapvető részből áll. Az egyik: tudjuk átfogóan és részleteiben is azt, hogy mi a jó és mi a rossz. A másik: tisztában kell lennünk azzal, hogy mit csinálunk. Az elsőhöz a legfontosabb a tanulás, az állandó gondolkodás és természetesen a bölcs emberek véleményének kikérése. Nem találunk meg a tanulmányainkban minden élethelyzetre, minden részletre vonatkozó konkrét, bölcs utasítást, hogy azokat követve mindig helyesen cselekedjünk. A nap 24 órájában rengeteg helyzetben kell döntenünk jó és rossz között, és mivel nem célszerű kizárólag a saját fejünk után menni, szükséges ezeket megvitatni másokkal is. Ha egy nap végén tisztán látjuk, hogy mi mindent tettünk aznap, akkor el tudjuk dönteni, mi tartozik a „jó” és mi a „rossz” kategóriájába. A jót meg kell erősíteni magunkban, a rosszakra pedig tesuvát kell csinálnunk. Ha ez sikerül, aznap csak épültünk, kiteljesedtünk, újabb hiányosságok nélkül. Ha így folytatjuk, egy idő után már csak jó cselekedeteink lesznek, és ha be is csúszik valami helytelen dolog, tesuvát csinálunk, és a hiányosságból nem marad semmi.

Valóban ennyire egyszerű lenne tökéletes, teljes lényekké fejleszteni magunkat! Hogy történhet, hogy nem jutunk el erre a szintre, sőt, egész nap „fürdünk a rosszban”? A jécer hárá, a rossz ösztön is tudja, hogy a kiteljesedés ilyen egyszerű, és akkor neki nem marad munkája! Ezért nem hagy minket. Nem engedi, hogy időt szánjunk a gondolkodásra, hogy mi a jó, illetve a rossz, hogy átgondoljuk, miket is tettünk aznap. Eleinte többé-kevésbé bánjuk, amikor rosszat teszünk, majd megszokjuk, és „normálissá” válik, eszünkbe sem jut, nem csinálunk belőle gondot. Amit a társadalom normálisként fogad el, azt gondolkodás nélkül mi is elfogadjuk. Így csúszunk folyamatosan lefelé. Időnként felébred a vágyunk: milyen jó lenne jobbá tenni magunkat, de nem szánunk rá annyi energiát, hogy kiszálljunk ebből a körforgásból. A mai tragikus társadalmi helyzetben az embernek alig marad lehetősége arra, hogy a folyamatosan rázúduló külső ingertömeg közepette megpróbáljon bármit is átgondolni… Ez alapján, feltétlenül szükséges, hogy tudatossá váljon bennünk, az egyetlen reményünk, ha mégis, minden nehézség ellenére is szánunk időt a chesbon nefesre, és ezáltal lehetőséget adunk magunknak arra, hogy közelebb kerüljünk a teljességhez.

Van ebben a micvában egy mélyebb gondolat. A tesuvá szó visszatérést jelent. Vajon hová térünk vissza? Az ember egy egyenes mentén mozog. Ez az egyenes két szélső pontot köt össze. Az egyik a külső, tisztán fizikai világ, a másik a belső, spirituális világ legbelsőbb és legteljesebb pontja, maga az Örökkévaló. Mi mozgatja az embert ezen az egyenesen? Minden tett, beszéd és gondolat viszi őt valamelyik irányba. Ha az adott cselekvés „jó”, akkor beljebb kerül, közelebb a spirituálishoz, az Örökkévalóhoz. Ha pedig nem jó, akkor kifelé mozog, távolodik a belső világtól. Így eltávolodunk minden helytelen cselekedettel nemcsak a végcéltól, de az ezt megelőző pozíciótól is. A tesuvá a visszatérés az eredeti, a helytelen cselekedet előtti helyzethez. (Fontos, hogy nem pusztán elvont filozófiai fogalmakról van szó, hanem valódi történésekről.)

E szerint a megközelítés szerint a tesuvá micvája nem kizárólag olyan esetben lesz releváns, ha az ember ezt megelőzően valamilyen bűnt követett el. Mindig lehetséges a tesuvá, a visszatérés, ha nem oda, ahol a bűnt megelőzően voltunk, de a mostanihoz képest magasabb pozícióba…

Ezáltal a tesuvá micvája egyikévé válik azoknak a micváknak, melyek tartalma magába foglalja és megegyezik a Tóra általános tartalmával. Világos, hogy az egész Tórának és az összes micvának is pontosan ez a célja: felemelje az embert és minél közelebb juttassa egy magasabb, tisztább, belsőbb teljességhez, minél közelebb az Örökkévalóhoz.

A tesuvá micvája alapvetően négy részből áll.

Az első: ázivát háchét, azaz a bűn elhagyása. Bölcseink példája arra az emberre, aki nem gondolja, hogy a helytelen cselekedetét el kell hagynia: olyan, mint ha valaki úgy merülne le a mikvében, hogy közben a féreg a kezében van (ha valaki tisztátalan lett egy féreg által, el kell mennie mikvébe, hogy megtisztuljon). Ha továbbra is a kezében tartja azt, amitől tisztátlan lett, hogy tisztul meg? Ugyanígy, amikor hamisan cselekszünk, például láson hárát beszélünk, valakiről negatív dolgot állítunk. Erre tesuvát kell csinálni. Ha nem gondolunk arra, hogy ez valóban helytelen és én ezt el akarom hagyni, akkor a „férget” továbbra is a kezemben tartom. Ez az első lépés afelé, hogy nemcsak elvi szinten tudjam, mint egy könyvtáros, hogy amit tettem, „rossz”, hanem annak is tudatosulnia kell bennem, hogy ez „valóban” rossz! Ehhez sok esetben foglalkozni és tanulni kell róla, alaposan elmélyedve benne. Az elmélyedés segítségével juthatunk el a tesuvá második részéhez, ami a chárátá, a megbánás. A Rábbénu Joná ezt írja a Sááré Tesuvá című könyvében: „Értse meg a szíve, hogy rossz és keserű, hogy elhagyta az Örökkévalót (…)” A második lépésben már nem elég, hogy tudati szinten világos számára, hogy az adott cselekvés helytelen, amit el kell hagyni. Ekkor már a szívnek kell éreznie a keserűséget és a megbánást. Egy másik helyen azt írja Rábbénu Jona, hogy a tesuva szintje a keserűség és a szomorúság érzésétől függ. Minél erőteljesebb ez az érzés, annál teljesebb, magasabb szintű a tesuvája és fordítva, minél kevésbé érezzük, és csak tudjuk a hibát, annál alacsonyabb szintű. Azt is hozzáfűzi, hogy a megbánás és a szomorúság érzése függ az ember lelkének és értelmének tisztaságától.

A harmadik rész a Viduj, a bűn bevallása. Tehát nem elégséges, ha az ember csak gondolati (és érzelmi) szinten csinál tesuvát, ezt meg kell jeleníteni a „gyakorlati” világban is, szavakkal ki kell fejezni: „Örökkévaló, ilyen és ilyen bűnt követtem el, ezt megbánom, és soha többet nem szeretnék erre a bűnre visszatérni.” (Sokak szerint ez a rész a tesuvá lényege, ez maga a tórai micvá, hogy amikor tesuvát csinál, akkor vidujt is mond.)

A negyedik lépés: Kábálá le­há­báá, megfogadni a jövőt illetően, hogy soha többet nem térünk vissza erre a bűnre. A Rámbám úgy fogalmazza ezt meg, hogy az embernek olyan erős elhatározással kell ezt magára vennie, hogy „tanúskodhat rá a mélységek ismerője, hogy soha nem fog visszatérni erre a bűnre”. Az utolsó lépés mélysége: belátjuk azt, hogy amikor rosszul cselekedtünk, hibásan választottunk, hiszen választhattuk volna a „jót” is. A tesuvá utolsó lépése által a választás lehetőségét akarjuk korlátozni és kényszeríteni magunkat arra, hogy legközelebb csak a jót választhassuk.

Fontos tudni, hogy amit embertársaink ellen követünk el, mindez önmagában nem elegendő. Mindaddig, amíg bocsánatot nem kérek tőle és helyre nem hozom azt a kárt (akár anyagi, akár személyes), amit okoztam, nem segít semmiféle tesuvá!

„Nagy (dolog) a tesuvá, mert közelhozza az embert a Se­chi­nához […]”