Háláchá

Tóratanulás – mit, mikor, mennyit?

Az élet bármely szakaszában elkezdheted.

„Amikor az embert az ítélet elé viszik, megkérdezik tőle: […] rögzítettél időket a Tórára?” (Sábát 31a). A Talmud 6 kérdést említ meg, amelyeket az embertől földi pályafutása után megkérdeznek. Ezek közül rögtön a második az, hogy rendszeresítette-e a tóratanulást. A vallásos zsidó ember számára ugyanis a Tóra tanulása nem csupán intellektuális érdekesség, hanem micvá, vallási kötelezettségeinek része, szükséges, hogy szervesen be legyen építve a napirendjébe.

A háláchá szerint nem elég, ha alkalomszerűen hallgatunk előadásokat a hagyományunkról (bár kétségkívül hasznos, és jóval több mint a semmi): „Miután kiment az imaházból, menjen be a tanházba, és rögzítsen időt a tanulására” – így írja a Sulchán Áruch (Orách Cháim 155:1). A Misna Brurából megtudhatjuk, hogy régi időkben ez a két intézmény fizikailag is két külön helyen volt. Manapság ezt egyszerűbben teljesíthetjük, mert a zsinagógákban az ima után szokás rendszeresíteni közös tanulást (például a Kicur Sulchán Áruch, Misna vagy Misna Brura könyvekből) – ha ehhez csatlakozunk, azzal teljesítettük azt, amit a zsoltár mond: „Erősségről erősségre fognak menni, meg fognak jelenni Istennek Cionban” (84:8). Ezt a Talmud úgy értelmezi, hogy az egyik „erősség” (chájil) az ima, a másik a tanulás, és aki ezt a gyakorlatot követi, kiérdemli, hogy fogadhassa a Sechinát (isteni jelenlét).

Ha már rászántuk az időt, hogy rendszeresen tanuljunk, azonnal adódik a következő kérdés: pontosan mit és hogyan is kellene tanulnunk? A válasz a kortól és a helyzettől függ. Régi időkben ez volt a recept: „Az ötéves az Írásra (Tanach, „zsidó Biblia”), a tízéves a Misnára (a Talmud alaptémáját képező rövid szövegek rendszere), a tizenhárom éves a micvákra, a tizenöt éves a Gemárára [Talmudra] […]” (Pirké Ávot 5:25). A képlet az volt, hogy a bár micvá korú gyerekek számára mi sem volt természetesebb, mint hogy szinte fejből fújták a zsidó Szentírás 24 és a Szóbeli Tan/Misna 63 kötetének a szövegét. Ahogyan ez világosan ki is derül, ha elolvasunk egy talmudi vitát, ahol a bölcsek könnyedén licitálnak egymásra a legkülönbözőbb forrásokból származó idézeteikkel. (Ez a teljesítmény egyébként csak látszólag emberfeletti: vegyünk például valakit, aki szeret dalokat hallgatni a rádióban. Kiszámolhatjuk, hogy ha csak hetente 3-4 új dalt tanul meg, akkor hány év alatt fog fejből tudni a zsidó hagyomány alapműveivel megegyező mennyiségű információt.)

BaisMedrashInterior

Hasonlóan magyarázza Rámbám (Talmud Torá 1:11–12) a híres talmudi tanítást, miszerint az embernek az éveit (életidejét) három részre kell osztania: egyharmad az Írásra, egyharmad a Misnára, egyharmad a Talmudra (Kidusin 30a). („Misnán” itt a Szóbeli Tant, „Talmudon” a logikai következtetéseket, megértő elmélyedést értjük, lásd Jore Deá 246:4.) Rámbám azt mondja, hogy a napi tanulásunkat addig osszuk három részre, amíg nem sikerült kellően elsajátítani az első kettőt. Ha ez megvan, akkor már csak ismételni kell ezeket a szövegeket, nehogy elfelejtsük, a maradék időt pedig a „Talmud”-ra szánhatjuk. Mind a fent említett Pirké Ávot-idézet, mind Rámbám didaktikai célja érthető: stabil alapozás, nagy mennyiségű információ biztos ismerete az, amire biztonsággal tudjuk a későbbi, mély, komoly tanulásunkat építeni.

A Chászám Szajfer (1762–1839) azt írja, nem véletlen, hogy ez a rendszer azóta megváltozott. Az ő szavait idézi és magyarázza Ráv Shmuel Wosner (1913-, Sevet háLévi 3:144): a fiatalokat manapság rögtön a Talmudra tanítják. Először egy egyszerű olvasatot adnak a kezükbe, amit jól meg kell érteniük, és utána azonnal bevezetik őket a szöveg mélységeibe. A régiek módszere arra a feltételezésre alapult, hogy az alapszövegek elsajátítása után a tanuló rögtön továbbhalad az értelmezések irányába. A mostani nemzedékre nem lehet reálisan ráróni ezt a terhet – sokan valószínűleg már a folyamat első részében, a szövegek megtanulásában túlterhelődnének. Ha pedig az alapszövegeknél maradnak meg, az veszélyekkel jár, amire már a Talmudban is találunk utalást: „tartsátok vissza a fiaitokat a higájontól” (Bráchot 28b). Rási megmagyarázza, hogy a higájon a túlzásba vitt bibliatanulás. De mi lehet abban olyan ártalmas? A Biblia számunkra sokszor túl rejtélyesen fogalmaz, és elvileg nagyon sok téves értelmezésnek is teret hagy (a talmudi magyarázatok által az ember képessé válik ezeknek a kiszűrésére, megkülönböztetésére). Ezt a gyakorlati tapasztalat is alátámasztja: számos olyan embert ismerünk, akik a Biblia szövegében járatosak, a vallásos életmódtól mégis távol maradnak. A tipikusan „zsidós gondolkodást”, ami azután az élet szinte bármely területén alkalmazható, a Talmudból tanuljuk meg. Természetes, hogy idővel a Tanachot is meg kell ismernünk, ezt a lemaradást pótolnunk kell. Ennek módja az, ha mindennap egy rövid részt áttanulunk belőle, vagy minden héten egy alkalommal ülünk neki, akkor azonban persze valamivel hosszabban, például egy egyórás siur (előadás) keretein belül.

A háláchák tanulása is mindennapos kötelezettség. A Misna Brura (145:9) azt írja, hogy ha csak kevés ideje van a tanulásra, akkor a halachákat helyezze a középpontba, mert ez az, amit át tud ültetni a gyakorlatba. (A héberül tudók számára érdekesség, hogy ezen a ponton említi azt a talmudi szójátékot, amelynek alapján a lábjegyzeteinek a „Sááré Háciun” címet adta: „Szereti az Örökkévaló Cion kapuit, Jákob minden hajlékánál [jobban]” (Zsoltárok 87:2), de a „Cion” szóval megegyező gyökbetűkből származó mecuján azt is jelenti, hogy jártas valamiben. Innen tanulják Bölcseink, hogy a háláchában jártas közösségeket különösen kedveli az Örökkévaló.) Fent említett írásában Ráv Wosner is hangsúlyozza, hogy szükséges mindennap időt szánni a gyakorlati témák, háláchák (akár talmudi forrásaik) tanulmányozására.

Szintén a mindennapos tanulás rendjébe ajánlott a muszár beiktatása. Ezek olyan könyvek, melyek az ember szívéhez szólnak, etikai témákban, hit, becsület, jó tulajdonságokat, helyes viselkedést magyarázva. Többek között Ráv Shlomo Wolbe (1914–2005) hangsúlyozta több helyen ennek elengedhetetlen fontosságát. Héberül a Chovot Hálevávot, Igeret HáRámbán, Orchot Cádikim, Meszilát Jesárim, Sááré Tesuvá könyveket ajánlotta, és azt, hogy egyetlen rövid részlet elmélyült, pontos megértésén keresztül vésse az ember a szívébe ezeket a tanításokat. Aki nem tud héberül, az tanuljon a különböző fordításokból. Már a Misna Brura is úgy írja a maga idejében (1894–1907), hogy „manapság már jó néhány könyv található meg fordításban” – a mi korunkban pedig még kevésbé lehet a nyelvtudás hiánya jó kifogás.

Eddig szóltunk arról, hogy hogyan iktassuk be a tanulást a dolgos hétköznapok rendjébe. Most lássunk néhány részletet az egész napos tanulás kötelezettsége kapcsán. A világ természetes rendje az, hogy amíg az ember fiatal, addig ideje nagyobb részét fordítja tanulásra, utána pedig családot alapít, azt pedig el kell tartani, ehhez pedig dolgozni szükséges. Ez a rend működik a zsidó világban ugyanúgy, ahogyan a „nagyvilágban” is. A jesivákban a fiúk alapvetően szinte egésznap a Talmudot tanulják (a lányok is nagyon komoly vallási tanulmányokat folytatnak, hogy Talmudot éppen miért nem, az egy külön cikk témája lehetne), mert abban minden téma benne van, amire szüksége lehet egy embernek. Aki tanult már Talmudot, az igazolhatja, hogy tényleg sokféle téma keveredik benne (matematika, fizika, egészség, jog, életbölcsesség stb.). A Talmud mellett manapság már természetesen alapvető világi ismereteket is beiktatnak a tanrendbe, de ez értelemszerűen sokkal kisebb hangsúlyt kap. Ha például valaki, aki nem vallásos iskolában tanult, 30 éves fejjel össze tudná foglalni, mire emlékszik a középiskolai kémia-, fizika- vagy történelemtanulmányaiból, akkor nagyjából megkapná azt a tudásmennyiséget, amelyet a vallásos világnézet fontosnak és relevánsnak tart. Ez alapján nem mondhatnánk azt, hogy a vallásos oktatás (filozófiájából fakadóan) világi szempontból „műveletlen” tanulókat képez.

Ha valaki nem vallásos családban nőtt fel, és szeretné ezt a lemaradását bepótolni, manapság erre, hála a Teremtőnek, számtalan lehetősége adódik. Külön jesivák foglalkoznak báál tesuvákkal (visszatérőkkel), ahol mindenféle korosztály megtalálható. A legjobb az, ha az embernek sikerül találnia néhány évet az életében, amit erre a célra tud szánni (például egyetemi, főiskolai tanulmányok előtt vagy után). Egy felnőtt ember gondolkodása nyilvánvalóan sok szempontból érettebb a kamaszokénál, ami bizonyos szempontból előnyt jelent, ezért azt lehet mondani, hogy behozhatatlan lemaradás alig létezik. Egyébként a Lativ Kolelben működő „egész napos” program szintén többek között ilyen céllal alakult meg.

„Szép dolog a Tóra tanulása a világi foglalkozással [párosítva], mert az e kettővel való fáradozás elfeledteti a bűnt, és minden Tóra, amivel nem jár munka, végül bűnt vonz maga után.” (Pirké Ávot 2:2.) Ezt az idézetet szinte mindenki ismeri, de a magyarázatát, melyet a Misna Brura kiegészítésében, a Biur Halachában találhatunk meg (146:1), azt már kevesebben: „Azt írják a könyvek, hogy ez a világ közösségének szól, akik nem tudnak ilyen magas szintre elérni, hogy kizárólag a Tórával foglalkozzanak. Viszont minden időben lehet találni egy-egy ilyen embert [aki képes erre].”

Rámbám halachikus könyvében két, látszólag egymásnak ellentmondó állítást találunk ebben a témában. „Mindenki, aki elhatározza, hogy a Tórával fog foglalkozni, és nem fog dolgozni, és a közösség pénzéből fog élni, íme, az nyilvánosan megszentségteleníti Istent, és megveti a Tórát […]” (Talmud Torá 3:10). Ugyanakkor: „ minden egyes ember, a világ minden lakója közül, akit a szíve arra indít, és magától megérti, hogy elváljon, és álljon, szolgálni az Örökkévaló előtt, megismerni őt […], íme, az ilyen ember […] ki fog érdemelni ebben a világban annyi [megélhetést], ami elegendő lesz neki.” (Smitá 13:13.)

A két szövegből két különböző motivációjú ember képe rajzolódik ki. Az első elhatározása az, hogy a Tórát megélhetési célra használja fel, amit Bölcseink tiltanak. A második szövegben a megélhetésnél a hangsúly az „elegendő” szón van. Az evilági szükségleteket az ilyen ember valóban szükségletként kezeli, és meg is kapja. Ennek illusztrálására a Sulchán Áruch háRáv (Talmud Torá-Kuntresz Ácháron 3:1) idézi a Talmudból azt a részt (Jevámot 63b), amikor a rabbik kritizálják Ben Ázájt, amiért nem alapított családot, és ezzel elmulasztotta a „szaporodjatok és sokasodjatok” micvájának teljesítését. Ben Ázáj viszont úgy érvelt, hogy annyira szereti a Tórát, hogy egyszerűen nem képes arra, hogy otthagyja, és a megélhetéssel foglalkozzon. Egy egyedülálló férfi eltartásához valóban lényegesen kevesebb munkára és pénzre van szükség, mint egy családéra.

Azon is érdemes elgondolkodni, hogy vajon valóban szükség van-e a megélhetéshez arra a sok munkára, amelyet az emberiség jelentős része nagy erőkkel végez? Rámbám így ír gigantikus törvénykönyvének legutolsó pontjában a messiási időkről: „nem lesz az egész világ foglalatossága más, mint megismerni az Örökkévalót” (Meláchim 12:5). A régi időkben az átlagember munkájának nagy része azzal telt el, hogy a betevő falatot megszerezze. Ma már a legszükségesebb életfeltételek biztosítása (víz, áram, kenyér) az átlagos kereset töredékét teszi ki. A messiási időkről Rámbám ugyanott leírja, hogy a természet és a világ rendjében nem lesz változás, az egyetlen különbség az lesz, hogy az emberek fel fogják ismerni a Teremtőt. Vagyis helyreáll az értékrendjük, és nem a luxuscikkek megszerzését fogják fontos céljuknak tartani, hanem a saját szellemi fejlődésüket. Egy ilyen világban a tóratanulás szerepe is más színben fog feltűnni az emberek szemében.

Binjomin Zeév