Női szemmel

Törött és egész

A facebook-falam mostanában bizarr kombináció. Terrorizmusról és vérengzésről szóló posztok keverednek boldog menyasszonyok és nyaralások képeivel. Most sírjak vagy gratuláljak? Szétesik a világ, vagy csak most kezdődik?

Nem új ez a dilemma. Minden esküvőn ezen gondolkodom. Idézzük fel ezt a jelenetet: a menyasszony és a vőlegény áll a hüpe alatt, elindulnak az egy életen át tartó közös útjukon, elmondták az áldásokat, minden megtörtént, aminek meg kellett történnie. És akkor a ceremónia utolsó pillanatában a vőlegény összetör egy poharat a talpával, jelezve, hogy még mindig hiányos világban élünk. Kézzelfogható emlékeztető arra, hogy még nem történt meg minden, aminek meg kell történnie. Egy fájdalommal és pusztulással teli világban élünk. Száműzetésben vagyunk. És akkor valóban azt kiáltjuk, hogy „Mázál tov”? Nem furcsa ez egy kicsit ebben a pillanatban? Szerintem inkább a gyászon kellene egy kicsit elidőzni.

De mégsem, inkább belevetjük magunkat az ünneplésbe. Nem elválasztjuk a szomorúságot és az örömet, hanem összeházasítjuk őket. Talán pontosan ez az a pillanat, amikor mázál tovot kell kiáltanunk, hiszen képesek vagyunk építeni és remélni egy ennyire összetört világban.

Egy múltkori esküvőn ismét láthattam, hogy képesek vagyunk építeni. Találkoztam egy régi barátnőmmel, aki súlyos betegségben veszítette el a fiát. Vannak olyan sebek, melyeket az idő sem tud begyógyítani. Könnyes szemmel mondta: „Senki sem ismeri ezt a fájdalmat.” Azután mosolyogva azt mondta: „Nem akarunk társaságba menni, de mégis elmegyünk. És akkor erősebbek leszünk.” A fia barátai mind megnősülnek és gyerekeik születnek, az ő fia pedig örökké 13 éves marad. Mindezt az előételek felett mondta, zenei aláfestéssel. Zavarba ejtő volt: hogy vagyunk képesek tavaszi tekercset eszegetni, és közben ugyanazzal a lélegzettel ilyen fájdalmakról beszélni? Ekkor félbeszakított minket egy bejelentés: a menyasszony és a vőlegény jönnek vissza a terembe. A barátnőmmel megfogtuk egymás kezét és beálltunk a körbe táncolni. A szomorúságot nem hagytuk ott az előételekkel, magunkkal vittük a táncparkettre.

Mi, zsidók nem egyik-vagy-másik típusú nép vagyunk, hanem inkább ez-is-az-is típusú nemzet. Tudjuk, hogyan éljünk egy fájdalomba merült világban úgy, hogy közben megtartsuk a reményt. Nem kell választanunk. Nem is tudnánk. Régóta kell összetört álmokkal együtt élnünk. Amikor Mózes lejött a Szináj-hegyről a kőtáblákkal a kezében, egy spirituális értelemben „ismeretlen helyre távozott” népet talált. Lehet, hogy ő maga a Teremtő szavait és bölcsességét tartotta a kezében, de mi éppen egy aranyborjút imádtunk, mert megijedtünk attól, hogy a vezetőnk esetleg nem jön vissza. Ő dühösen összetörte a kőtáblákat. 80 napnyi bűnbánás és építés után kaptunk egy második pár kőtáblát. Második esélyt, hogy az istenit megkapjuk itt, a Földön.

Mi történt az első kőtáblákkal? Az örökkévalóság szemetesébe lettek söpörve? Nem. A hagyományunk azt mondja, hogy összegyűjtötték a darabjait, és aztán arra is vigyáztak, együtt vitték a törött és az ép kőtáblákat a hosszú sivatagi vándorlás alatt. A B-terv csak a törött kőtáblák miatt jöhetett létre.

Nem szabad semmibe vennünk az életünk rosszabb részeit. Nem kell úgy tennünk, mintha minden tökéletes lett volna, pont úgy, ahogy elképzeltük. A bukások tanulságát magunkkal kell vinnünk. Ha az A-terv tanulságait megfogadjuk, akkor a B-terv fényében élhetünk.

Az esküvői szezon titka az, hogy képesek vagyunk a még fájó részeinket is magunkkal vinni oda, ahol kéz a kézben táncolunk. Szép szavakkal köszöntjük a fiatal párt, de tudjuk, hogy az élet valójában inkább napi küzdelmekből áll, mintsem esküvői érzésekből. Az a legnagyobb győzelem, ha mázál tovot kiáltunk akkor, amikor még nem minden tökéletes. Az élet nem vagy-vagy, hanem is-is típusú. A fájdalom lehet mély, de a fény akkor lesz erősebb, ha helyet adunk a töröttnek is és az egésznek is.

És talán pont ez a lényeg, hogy úgy éljünk, hogy a fájdalomba az ünneplést is belecsomagoljuk. A törött darabok nem a szemetesbe valók, hanem az öröm pillanatai mellé. A facebook-falamon még mindig keverednek a mosolygó arcok és a félelmetes címek, de a magam részéről várlak titeket a táncparketten!

Ilana Rubenstein

fordítás: D. Ch.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás