A micvákat (parancsolatokat) két nagy csoportra lehet osztani: 1) ember és embertársa közötti (bén ádám lechávero), illetve 2) ember és Isten közötti (bén ádám leMákom). Az előbbire talán a legismertebb példák a tízparancsolat utolsó törvényei (szülők tisztelete, ne ölj, ne légy házasságtörő, ne lopj, ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen, valamint ne kívánd felebarátod házát, feleségét, stb.), az utóbbira pedig az első négy (egyistenhit, szombat, bálványimádástól való tartózkodás, valamint ezek részletei, Isten nevének hiábavaló kimondásának tilalma, a szombat megtartása). Hogy melyik fontosabb, az érdekes kérdés: egyrészről a zsidó vallás alapja Isten szolgálata, vallásos zsidónak azt az embert tekintjük, aki pl. tartja a szombat törvényeit, a kóserság szabályainak betartásával étkezik, az előírásoknak megfelelően imádkozik, ha férfi, tesz tefillint stb. Amikor a betérők vizsgáznak , olyan halachikus kérdésekre kell válaszolniuk, mint például milyen áldást kell mondani a szőlőre, mit nem szabad csinálni jom kipurkor, hogyan kell imádkozni stb. A zsidó ünnepek micvái is többségében ember és Isten közöttiek.
Úgy tűnik, talán mintha a felszínen az ember és Isten közötti micvák lennének fontosabbak. Mégis rengeteg forrást találunk arra, hogy valójában a bén ádám lechávero micvák fontosabbak. Jesájáhu Próféta szavai szerint: „Mondjátok a cádiknak (igaz embernek), aki jó… Jaj, a rásának (gonosz embernek), aki rossz…” (Jesájáhu 3:10–11). A Talmud felteszi a kérdést: miért van szükség erre a redundanciára? A cádik definíció szerint jó, a rásá pedig rossz, akkor miért mondta így a próféta: „cádik, aki jó”, illetve „rásá, aki rossz”?
„Dehát van olyan cádik, aki jó, és olyan, aki nem jó? [Nem], hanem [aki] jó az égnek, és jó a teremtményekkel: ő a jó cádik. [Aki] jó az égnek, de rossz a teremtményekkel: ez a cádik, aki nem jó… rossz az égnek, és rossz a teremtményekkel: ez a rossz rásá. Rossz az égnek, de nem rossz a teremtményekkel: ez a rásá, aki nem rossz.” (Kiddusin:40a.)
Vagyis nem elég az Istennel való kapcsolatot építeni a micvák által, hanem az emberekkel kapcsolatos micvákat is teljesíteni kell ahhoz, hogy valaki „jó cádik” legyen, és fordítva: ha valaki jó az embertársaival, de nem tartja a szombat vagy a kásrut szabályait, az még csak egy „olyan rásá, aki nem rossz”.
Hillél híres mondása szerint: „Amit nem szeretnél magadnak, azt ne csináld másnak sem. Ez az egész Tóra, a többi csak ennek a magyarázata – most menj, és tanuld meg!” (Sábbát 31a.)
Ebből a forrásból is úgy tűnik, hogy az ember-ember micvák nemhogy fontosabbak, de igazából csak azok számítanak.
A bén ádám leMákom micvák azt szolgálják, hogy tudjunk kapcsolódni a Teremtőnkhöz, aki ezeket azért parancsolta meg nekünk, hogy fejlődjünk általuk. Minden micvának megvan a maga szerepe, s rajtuk keresztül tökéletesedünk. A bén ádám lechávero micvák esetében ez könnyebben látható: ha segítem a szegényeket, ha nem beszélek rosszat másokról, ha visszaadok egy elveszített tárgyat, azzal hozzájárulok mások boldogságához, és magam is jobb emberré, mások problémáira érzékenyebbé válok. Mivel a másik ember ugyanúgy Isten teremtménye, aki az embert saját képmására teremtette, ezzel Istennel is jót teszek. De miért leszek attól jobb ember, és miért tetszik az Istennek, ha például a városban megéhezve nem a legközelebbi gyrososnál csillapítom az éhségemet, hanem kóser étteremben vagy otthon a kóser konyhámban? Főleg úgy, hogy elég könnyű forrást találni arra, hogy az ember-ember közötti micvák gyakorlása nemesebb.
Az egyik lehetséges válasz az, hogy igazából nincs is különbség. Bölcseink szerint „Jiszráél veorájtá veKudsá berich hu chád” (a zsidó nép, a Tóra, és Isten egy). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Isten szintjén állnánk akármilyen szempontból is, ilyesmiről szó sincs. A bén ádám lechávero micvákat ugyanúgy Isten parancsolta meg nekünk, mint a bén ádám leMákom micvákat. A bűneinkkel elrontunk valamit a világban, a micváinkkal pedig megjavítunk valamit. Hillél válaszára visszatérve: egész biztos, hogy a valaha élt egyik legnagyobb rabbink, aki egyébként a Misnában szinte minden bén ádám leMákom micva megvitatásában állást foglalt (néhány helyen pedig kifejezetten szigorúbb véleményen volt, mint a társa), nem tartotta úgy, hogy csak az ember-ember micvákat kell tartani (amit te nem szeretnél magadnak, azt ne csináld másnak sem), inkább kiterjesztette ezt az alapelvet az ember és Isten közötti micvákra is. Ha bűneinkkel elrontunk valamit a világban, az rossz a másiknak is, amit nem szeretnénk magunknak sem, tehát ne csináljuk.
A mi modern nemzedékünk hajlamos olyan ideológiákat követni, amelyek szerint csak az bűn, amit közvetlenül, a felszínen valakikre nézve károsnak látunk. Azonban a zsidó nép, Isten és a Tóra (ami a parancsolatait tartalmazza) egy. A sábátot megszegve ugyanúgy ártunk egymásnak, mint a lopással, és a sábátot megtartva ugyanúgy jót teszünk egymással, mint az adakozással.