Egy vallástalanból zsidóvá lett ember útjának tapasztalatai.

Szerző: Arató Mátyás
Megjelent: Forrás – 2012. december-január

Szerző: Arató Mátyás
Megjelent: Forrás – 2012. december-január

Hegedűs Pál matematikus és tanár. Matematika PhD-t szerzett Cambridge-ben, utána egyetemeken és középiskolákban matematikát oktatott. Jelenleg a CEU Matematika Tanszékén dolgozik. A nemzetközi Tánách-verseny magyarországi döntőjének zsűritagja, a zsidóságról tanít változatos formában sok fórumon, többek között a Lativ kolelben is, az álefbéttől a Gemaráig.

Egyik izraeli utam során 2006-ban találkoztam azzal a nézettel, mely szerint Izraelen kívül a zsidóságnak nincs jövője. Ma nem tudok ezzel a nézettel azonosulni, és Te?

Extra Israelem non est vita? Úgy gondolom, az teljesen világos, hogy Izraelen kívül létezik zsidóság, sőt bizonyos értelemben véve valótlanság azt állítani, hogy Izraelen kívül van a diaszpóra, Izraelben pedig nincs. Izraelben is diaszpóra van. Azon, ami jelenleg Izraelben zajlik, én nem látom, hogy különösen közelebb lenne a megváltott népi léthez, mint ami Izraelen kívül van. Bizonyos szempontból rosszabb, mint kívül lenni, más szempontból persze jobb, hiszen van annak előnye, hogy szombaton nem járnak a buszok stb., tehát a sábeszi hangulatnak. Számomra Izrael turistaként volt von­zó, megmerítkezni benne kitűnő. Az önmagában is nagyon fontos, hogy létezik. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok zsidónak való ott élni is, de nekem speciel nem.

Éveket töltöttél Angliában. Milyen az ottani légkör?

London, illetve Cambridge a diaszpórazsidóság szem­­pontjából sokkal öntudatosabb és intézményi szinten feltétlenül jobban működő zsidóság a magyarhoz képest, ez nem kérdés. Ez egyrészt a közösség méretéből is adódik, illetve a személyiségekből is, akik vezetik. Kétségtelen, hogy a zsidóság minden problémája személyi fedezet kérdése: a zsidó tehetségek, a zsidó elit létezésének vagy nem létezésének kérdése (Tábor). Látványos, hogy a magyar zsidóságnak nem volt sosem igazi vezetője, hiszen abban az időben, amit mi aranykornak képzelünk, a két háború közti, illetve még az I. világháborút megelőző időszakban sem volt jelentős a magyar zsidóság ebből a szempontból a világ zsidóságához képest. Az angol zsidóság pedig jelentős, és ez a jelentőség nagyon sok mindenből fakad. Fakad például abból, hogy az Egyesült Királyság szellemileg legbefolyásosabb 50 embere között rengeteg zsidó, öntudatosan zsidó van, többek között a zsidó főrabbi. Fontos, hogy szellemileg ilyen jelentős súlyt képviseljen a zsidóság. Természetesen nem állítom, hogy Ma­­­gyarországon ne lennének olyan zsidók, akiknek ez a zsidóság nagyon fontos – anélkül hogy bárkit is kiemel­nék a zsidó írók vagy filozófusok közül, akiknek a zsidó­sá­guk nagy jelentőséggel bír – de sohasem lett nekik olyan magas rangjuk a magyar közgondolkodásban és a zsidóságukkal azonosítva, mint amilyen Angliában. Mint említettem, ott az angol főrabbi egy közvélemény-formáló gondolkodó, akitől én személyesen is nagyon sok mindent tanultam.

Jonathan Sacksról van szó?

Úgy van. Ő egy filozófus, ráadásul úgy filozófus, hogy közben az ortodox zsidóság is nagyon fontos neki (mégis­csak ezért főrabbi), és képes ezt két nyelvet nagyon jól vegyíteni. Az egyik rövid írásában arról írt, hogy filozófusként dolgozott, nem volt még talán rabbi sem, mikor egyszer olyan erős szél fújt, hogy lefújta a kipáját, ő felvette a földről, és a kipáját a kezében fogva ment be a tanszékre. Aznap odament hozzá az egyik kollégája, és megrökönyödve kérdezte, hogy mi a baj. Ő nem is sejtette, a kollégája vajon mire gondol. „Hát láttalak, hogy kipa nélkül jársz” – mondta neki. Ebből egyrészt megértette, folytatja Sacks, hogy a környező emberek jól látják, mennyit jelent ez a számára, másrészt a kételyek eloszlatása után arra is rájött, hogy a többiek is elvárják tőlünk, zsidóktól, hogy legyünk öntudatosak; a többieknek is fontos az, hogy mi tisztában legyünk azzal, mi az, ami nekünk lényeges. Az a tény, hogy valaki kipát hord, egy jele pl. annak, hogy ezzel foglalkozik nappal és éjjel.

Rabbi Jonathan Sacks

Mikor kezdett el a vallásos életforma jobban érdekelni?

Nem származom vallásos családból, de már középiskolá­ban is nagyon érdekelt a szellemi világ, ezen belül a vallá­sos­ság is, nem csak a zsidó. Volt egy zsidó tanárom, akitől nagyon sok mindent tanultam, meg sok mindent olvastam. Fokozatosan alakult ki, meg kapcsolódott hozzá néhány „lezsidózós” élmény is. Aztán később, mikor Angliában voltunk, lényegében akkor éreztem úgy, hogy szükségem van a szombatra; nem tudtam a rituális szombattartásról, csak éreztem, hogy szükségem volna rá. Én kutató matematikus vagyok, és nagyon sokat pörgettem az agyamban a matekot, és úgy pörgettem, hogy már fájt – nem tudtam magam leállítani. Éreztem, hogy ki kell ebből lépnem és végül a szombat volt az, ami ki tudott belőle gyógyítani, ez a görcs már kicsit sem volt produk­tív. Mikor huszonévesen először voltam „személyesen” zsinagógában, az nagyon jó élmény volt, valószínűleg azért is, mert már sok mindent előre tudtam a smáról meg egyebekről, és ott minden egyszerre csak működött. De nagyon jó volt a hangulat is, énekeltek, lehetett látni, hogy van, akinek ez nagyon fontos, közben pedig rettentő kedvesek voltak. Volt vacsora, közben mindenkivel beszélgettünk. Ez egy diákközösség volt. A rabbival is beszélgettem, akiről kiderült hogy háromdiplomás, nagyon magasan képzett személyiség, elmesélte, hogy ő is felnőtt egyetemista fejjel lett vallásos, és emiatt segített személyesen is az ő megközelítése.

És ha mindez Magyarországon történik?

„ha van egy olyan közösség, amelyik biztosan áll a lábán, akkor ők tudják segíteni az újonnan érkezetteket”

Azt gondolom, végül is szerencsém volt, hogy erre Ang­li­á­ban került sor. Az angliai zsidóságnak van az a fajta ereje, hogy van tér, ugyanis a magyar zsidóságnak az az egyik problémája, hogy szűk. Persze mindenhol másmilyen emberek vannak. Világos, hogy nem lesz minden egyes zsinagóga (és közössége) minden embernek való, de jó, ha van egy vallásos tér, ahol megtalálod a magad szabadságát, és nem érzed úgy, hogy téged be próbálnak valamibe skatulyázni. Izraelben sajnos ez sokkal erősebben jelen van. Angliában nem ennyire fajsúlyos az ideológia, a csoportérdek, bár kétségtelenül ott is jelen van, de nem ilyen mértékben.

Kell, hogy legyen az egésznek valamilyen árny­oldala Ang­li­á­ban is, nem?

Ott a pénzügyi része az, ami sokkal kellemetlenebb. Angliában nagyon drága do­log zsidónak lenni. Magyarországon nagyon olcsó, senki szinte egy fillért sem fizet azért, hogy zsinagógába jár. De milyen öntudathiány ez? Az ember a hetének egy fontos fókuszát tölti a zsinagógában, és ezért lényegében nem áldoz semmit. És persze azt szeretné, hogy a gyerekei vallásosként nőjenek fel, és nem hajlandó arra áldozni, hogy a zsinagógája (is) működjön?! Akárhány helyen voltam eddig, próbáltam rabbikat, vezetőket rávenni, hogy vezessenek be komolyabb kötelező tagdíjat, de mindenki ellenállt, mondván, nem, ez távol fogja tartani az embereket. Mi megcsináltuk ezt egyszer. Az egyik kedves ismerősömmel alapítottunk egy kispesti zsidó közösséget, négy éven keresztül működött, és ott kipróbáltuk, hogy milyen az, ha minden önköltséges. Soha semmilyen külső pénzt nem fogadtunk el. Szervezetileg is végig függetlenek maradtunk. Azok, akik eljöttek a programunkra, mind kifizették azt, amibe került. Igaz, hogy senki sem élt ebből, vezetőként sem. Terembérletre sem költöttünk igazán, a programoknak kb. a 80%-a a mi lakásunkban volt. Egy csomó energiába került, de nem bántam. Aztán végül megszűnt, mert elköltöztünk. Egy ideig visszajártunk, de ezt sajnos nem lehetett úgy fenntartani.

Romániában, Bukarestben pedig a mi magyarországi helyzetünket irigylik sokan.

Nevetni fogsz, Angliában panaszkodtak a fiatalok, hogy szűk a társkeresési kínálat, mindig ugyanazokkal találkoznak.

Mi történik akkor, amikor valaki a Lativ Kolel, vagy más ortodox közösség részévé válik, és folyamatos összeütközésbe kerül a saját eddigi életével, melyet leginkább a többségi társadalom keretei között élt? Mit csináljon, ha ez a két szocializációs tér időnként szöges ellentétben áll egymással, és olykor teljesen mást vár el az egyéntől?

Szerintem ez a legfontosabb dolog, amivel találkozik. Ezek azok a pillanatok, amikor az egészben egyfajta értékelőként vesz részt. Ezek az ellenállások nagyon fontos szerepet játszanak az életünkben, és ezeket le kell küzdenie az egyénnek. Ha át tudtunk törni valami akadályt, akkor az óriási erőt ad akár más dolgokkal kapcsolatban is. Mondok egy egyszerű példát: az ember felrakja a kipát a fejére. Hirtelen itt a világ legnagyobb ellenállása! Képzeld el, hogy egy ismerősöd egyszer csak megjelenik kipával a fején. Jó, ha nincs sok közötök egymáshoz, akkor csak furcsa, de ha még a barátod is, akkor pedig jön a teljes értetlenség, hogy „mi van?!”. Kérdezősködnek, hogy mi ez az egész, hogy miért nem akar elmenni szombaton szórakozni vagy akármit csinálni. Ugyanazoknak az embereknek a szemébe nézni kipával a fejeden, mint kipa nélkül… minimum furcsállni fogják. Mindenki azt fogja hinni, hogy megváltoztál, és óriási a nyomás, amely rád nehezedik. De te úgy érzed, hogy nem változtál meg, te ugyanúgy saját magad vagy, csak ez a saját magad más dolgokat is magába szívott. Ezt, ha az ember képes ugyanúgy a szemükbe nézni, és áthatol ezen az óriási ellenálláson, átküzdi magát azon az első néhány héten és hónapon, amikor ez a legerősebb, akkor nagy felszabadulásélménye lesz abból, hogy mennyivel könnyebbnek érzi magát; ez most már ő, és mindenki elfogadta. Mindenki, aki eddig valahogy viszonyult hozzá, most másképp fog viszonyulni. Amikor a zsidó ember azt mondja, hogy jó, most már ez nekem ilyen fontos, hogy felvállalom, akkor az radikális változás. (Amikor a szakálla nő a zsidónak, az lassabb.) Amikor hirtelen kell egy ilyet változtatni, az nagyon sokat ér. Még akkor is nagyon sokat ér, hogyha nem tudja megcsinálni.

Ha kudarcot vall?

Ha kudarcot vall, igen. Egyrészt úgy vallhat kudarcot, hogy két nap után leteszi a kipát, és azt mondja, hogy köszönöm, nem. De úgy is kudarcot vallhat, hogy nem tudja feltenni. Nézegeti egy kicsit magát a tükörben és azt mondja, hogy nem, én ezt nem. Akkor is fontos, mert részt vett valamiben, ami elindította azt, hogy erről gondolkozzon. Mérlegre kellett tennie dolgokat és úgy érezte, hogy nem tudja megcsinálni, de nem baj, „már berakta a lábát az ajtóba”. Abban a pillanatban, mikor ezen gondolkozott, már annak a lehetőségét felvetette, hogy ezt még egyszer meg lehet kérdezni. Tehát ha valaki felteszi ezt a kérdést, de még nem is tudja megválaszolni, akkor is az a tény, hogy feltette, már megnyitotta számára az utat. Újra fel lehet tenni a kérdést, amikor felkészültebb lesz. Ha valakinek nincs jelen ez a fajta probléma az életében, akkor valószínűleg nála valami nem stimmel. Nem is lehet úgy csinálni, hogy ilyenek ne legyenek. Ha valaki vallásos háttér nélkül el fog kezdeni a kolelba járni akármilyen úton-módon, és az teljesen problémamentes, akkor ott valami biztosan nincs rendben. Ha ez viszont állandó vagy visszatérő probléma, és folyton meg kell küzdenie miatta, akkor ezzel erősödik, és ez a legjobb. Ebben egy zsidó közösség, mint pl. a Lativ is, úgy tud segíteni, hogy biztosan áll a lábán. És ha van egy olyan közösség, amelyik biztosan áll a lábán, akihez lehet segítségért fordulni, aki nem olyanokból áll, akik maguk is pengeélen táncolnak, hanem olyanok, akik magabiztosságot sugároznak, akkor ők tudják segíteni az újonnan érkezetteket. Ez a legtöbb, amit egy zsidó közösség megtehet azokért, akik csatlakozni akarnak hozzá, és nem próbálják elbagatellizálni a helyzetet. Bizony nagyon komoly munka, és hatalmas erőfeszítés, amit meg kell tenniük.

vissza