Nemcsak Isten segítsége, belső erőnk is szükséges a szabaddá válásunkhoz.
Ez a hetiszakasz azzal kezdődik, hogy a zsidó nép végre a háta mögött hagyja Egyiptomot. Ahogy közelednek a Sás-tengerhez, meglátják, hogy az egyiptomi sereg üldözi őket. Istenhez könyörögnek, majd belesétálnak a tengerbe és megtörténik csoda: a tenger kettéválik. Miután átérnek, tanúi lehetnek annak, hogy az egyiptomi sereg megsemmisül. Ezen a helyen a Tóra azt írja: „És megsegítette az Örökkévaló aznap Izraelt Egyiptom kezéből; és Izrael látta az egyiptomiakat holtan a tenger partján.” (Semot 14:30) Ibn Ezra itt azt jegyzi meg, hogy ez volt az a nap, amikor a zsidó nép végre teljesen felszabadult az egyiptomiak igája alól. Az egyiptomiaknak való alávetettség érzése nem enyhült még a szabadulással sem. Csak amikor a zsidók látták az egyiptomiakat elpusztulni, akkor tudtak végre megszabadulni a gondolattól, hogy ők a fáraó rabszolgái.
A Hagada leírása az egyiptomiaknak való alávetettségről hasonló dolgot tanít, mint Ibn Ezra. Azt írja: „A fáraó rabszolgái voltunk Egyiptomban; az Örökkévaló, a mi Istenünk erős kézzel kivezetett minket onnan. És ha az Örökkévaló nem vezette volna ki a mi apáinkat, mi és a gyermekeink és a mi gyermekeink gyermekei rabszolgái lennénk a fáraónak Egyiptomban.” Felmerülhet a kérdés, hogy mi hogy lehetnénk rabszolgák, amikor az Egyiptomi Birodalom több ezer éve szétesett. Az egyik lehetséges válasz a kérdésre, hogy a Hagada ezt nem úgy érti, hogy fizikailag lennénk még mindig rabszolgák, hanem a lelkünkben lennénk azok, mert nem tudtunk volna megszabadulni attól, hogy olyan népnek lássuk magunkat, amelyet egy másik nemzet irányít.
„hogyan küzdjünk az olyan
ellenséges
erők ellen, amelyek a hatalmukba kerítenek”
Ezek a magyarázatok segíthetnek abban, hogy megtanuljuk, hogyan küzdjünk az olyan ellenséges erők ellen, amelyek a hatalmukba kerítenek. Legyenek azok például emberek, akik természetellenes módon irányítanak minket, ártalmas függőségek vagy a jécer hárá (rossz ösztön). Az Exodus-történetből az tűnik ki, hogy két szintje van egy rossz hatás alól való kiszabadulásnak. Az első szint az, amikor megszabadulunk annak a rossznak a forrásától, hasonlóan ahhoz, ahogy a zsidó nép elhagyta Egyiptomot. A második szinten megszüntetjük a forrást, ahogy az az egyiptomi sereggel is történt. Csak akkor lehetünk igazán szabadok, ha ezen a második szinten is túljutunk.
Két fontos tanulságot lehet ezekből levonni. Először is fel kell ismernünk, hogy mi melyik szintjét értük el a szabadságnak. Például sokan, akik már évek óta leszoktak a dohányzásról még mindig dohányosként gondolnak magukra. Így figyelmeztetik magukat arra, hogy bármikor visszaszokhatnak, és ezért igyekeznek nem szívni egy szálat se. Ha azonban meggyőznék magukat, hogy már tényleg leszoktak, képesnek éreznék magukat elszívni egy cigarettát, és attól nem szoknának vissza. A második és jóval nehezebb lecke az, hogy az ember törekedjen eljutni a második szintre és végleg megszabadulni a rabigától, hogy végre szabad lehessen.
Erre a két szintre utalhat Rambam is abban a munkájában, amelyben a tesuvá (megbánás) szintjeiről ír. Azt írja, hogy tesuvát csak akkor lehet csinálni, ha az ember pontosan ugyanabba a szituációba kerül, mint amelyben előtte elbukott, de a következő alkalommal le tudja győzni a jécer hárát (rossz ösztönt). A tesuvá alacsonyabb szintje, mikor egy ember túljut a megbánás négy szintjén, de még mindig nem lenne képes legyőzni a rossz ösztönt abban a szituációban, amelyben egyszer már kudarcot vallott. Az alacsonyabb szint tehát a jécer hárá leküzdése, míg a magasabb az attól való megszabadulás és a teljes tesuvá.
Csodálkozhatunk rajta, hogy egyáltalán lehetséges olyan erőket legyőzni, amelyek ilyen hatást gyakorolnak ránk. Ez természetesen nem egyszerű, de a tenger kettéválása tanáccsal és példával szolgál, hogyan sikerülhet mégis. Ibn Ezra rámutat, hogy az egyiptomiakat nem a zsidók pusztították el, hanem az Örökkévaló. Ebből azt tanulhatjuk, hogy az ember ereje felett állna teljesen leküzdeni a rossz ösztönöket. Ahogy a Talmud mondja, „az ember megpróbálja legyőzni és elpusztítani minden nap […] és ha Isten nem segítene neki, képtelen lenne rá”. Eszerint lényeges dolog az égi gondoskodáshoz fordulni, hogy képesek legyünk legyőzni azt az erőt, bármi legyen is az, amely visszatart bennünket. Azonban az nem elég, ha hátradőlünk és Istenre bízzuk magunkat. Ezt mutatja, hogy amikor Mózes segítségért imádkozott, Isten azt mondta neki, hogy ne imádkozzon, mondja meg a zsidóknak, hogy lépjenek a tengerbe. És csak az első vakmerő lépések után nyílt szét a tenger. Ebből azt tanulhatjuk, hogy lehetetlen legyőzni a jécer hárát Isten nélkül. Mindazonáltal az embernek némi erőfeszítést kell tennie. Ha megmutatja, hogy felkészült rá, hogy megtegye, a többi Isten dolga. Érdemeljük meg mindannyian, hogy ahogy őseink a tengernél, mi is megszabadulhassunk azoktól az erőktől, amelyek hátráltatnak abban, hogy kihasználhassuk a bennünk rejlő lehetőségeket.