Harcok, lázadások és emlékezés – a zsidóság megmarad.
Szerző: Lengyel Dávid
Megjelent: Forrás – 2013. március-április
Szerző: Lengyel Dávid
Megjelent: Forrás – 2013. március-április
A Szentély pusztulásával megszűnt a zsidóság addigi központja. A Szentély lerombolásával megszűntek a napi áldozatok, ezáltal a leviták és a kohaniták feladatai is elévültek. A Szentély nemcsak vallási, hanem közigazgatási központként is funkcionált, hiszen itt volt a Szánhedrin székhelye. Míg a Szentély elvesztése elsősorban a vallási vezetés elvesztését jelentette a gyakorlatban, addig a Szánhedrin megszűntével űr keletkezett a zsidók politikai vezetésében. A rómaiak azt hitték, hogy a Szentély pusztulása a zsidóság végét fogja jelenteni, és a zsidóság a birodalom minden területén az asszimiláció útjára fog lépni. Azonban nem ez következett be, hanem végbement az a markáns átalakulás a zsidóság belső felépítésében és világszemléletében, amely azóta is jellemző rá.
A Szentély és a Szánhedrin helyét a Jochanan ben Zakkáj által, még a harcok előtt alapított tóratudósokból álló kis csoport, a javnei iskola vette át. Ez az átvétel természetesen nem hivatalos úton történt, hanem a zsidóság a káoszban lassanként legitim vezetőiként kezdte elfogadni a javnei rabbinátust. A javneiek gondoskodtak ezután az újhold kihirdetéséről, amelyet aztán futárok útján száműzetésben élő társaikkal is tudattak. Mivel megszűnt a szentélybeli szolgálat, ezért a vallásban a vezető szerepet a leviták és kohaniták helyett a tóratudós rabbik kezdték átvenni. Jochanan ben Zakkáj és tanítványai mutatták meg a zsidóságnak, közvetlenül a churbán (a Szentély pusztulása) után, hogy a zsidóság tud létezni tovább a Szentély nélkül. A Szánhedrin új formában Bét-Din (a törvény háza) néven született újjá, de ezután főleg vallási és a zsidóság nemzeti ügyeit érintő esetekben hoztak döntéseket. Az egyik első rendelés, amelyet hoztak, magáról a churbánról szólt, vagyis hogy soha egyetlen zsidónak sem szabad elfelejtenie Jeruzsálem és a Szentély pusztulását. Ennek betartásáért hoztak bizonyos rendeleteket, amelyeket mai napig be kell tartanunk például, hogy az újonnan épülő házaknál egy kis részt vakolatlanul kell hagyni.
„a zsidóság tud létezni tovább a Szentély nélkül”
A javnei rabbik irányításával elkezdett mindjobban kiépülni a zsidó iskolarendszer és vallási képzés. A vallási műveltség és tudás pedig egyre magasabb szintű presztízsnek örvendett a társadalom minden rétegében, ezt abból is látjuk, hogy a javnei bölcsek nagy része maga is kézműves származású, és művelte is a szakmáját a tóratanulás mellett. Erre a korra tehető a mára már teljesen megszokott napi három imádság megszerkesztése is. A javnei bölcsek egyetértettek abban, hogy a napi három imádsággal kell helyettesíteni a Szentély pusztulásával megszűnt napi áldozatokat. Viszont korábban, mivel voltak áldozatok, az imák nem voltak egységesítve, megszerkesztve, ezt II. Gamliél, Simon ben Gamliél fia pótolta, aki Jochanan ben Zakkáj halála után vette át a javnei közösség vezetését. Az imák fontosságával egy időben a babilóniai száműzetés alatt megjelent zsinagógák szerepe is érezhetően nőtt.
A Szentély pusztulása és a Szánhedrin megszűnése azonban nemcsak szomorúságot okozott a népnek. Voltak csoportok a Szentély pusztulását követő generációkban, amelyek tagjai elvesztették a hitüket, nem látták értelmét a folytatásnak, és kiváltak a zsidó nép főágából. Ezen csoportok némelyike arra vetemedett, hogy kritikusan szembehelyezkedjen a megerősödő javnei főcsapással, és a rómaiak pártjára álljon. Nem voltak ritkák az összezördülések és a feljelentések, ezért is került bele a besúgóktól védelmet kérő imarész a főimádság tizennyolc áldása közé.
A zsidóság szerte a birodalomban azonban nem felejtette el a Szentély pusztulását és a rómaiak elnyomását. Mikor Traianus császár (i. sz. 98–117) a Júdeával és Szíriával szomszédos pártus birodalom ellen vonult, a babilóniai zsidóság fellázadt a Római Birodalom ellen i. sz. 112-ben. A hátországban az észak-afrikai, alexandriai és ciprusi zsidó közösség is nyomban csatlakozott a felkeléshez, ami a hadjárat feladására kényszerítette a rómaiakat. Azonban a hadjárat félbeszakadásával a földrajzilag sok helyen egyszerre felkelő közösségeket a rómaiak könnyen leverhették, így fojtva vérbe a felkelést. A lázadást hamar és kímélet nélkül leverték, főleg mivel a júdeai zsidóság vezetői túl korainak és elhamarkodottnak ítélték a felkelést, így Júdea nem csatlakozott a lázadáshoz. Akkor még nem látszott, de a történelemből látjuk, hogy ez a felkeléshullám csak előjáték volt a zsidóság utolsó és legkeményebb felkeléséhez a római uralom ellen, amelyet mindenki csak Bar-Kochba lázadásként ismer.
Források:
Jacob Allerhand: A zsidóság története
Hahn István: A zsidó nép története