A rosszul felfogott vallásgyakorlás eltaszíthat a hittől.
Szerző: Rabbi Dovid Gottlieb
Forrás: DovidGottlieb.com
Fordította: Bujdosó Gyula
Megjelent: Forrás – 2013. március-április
Szerző: Rabbi Dovid Gottlieb
Forrás: DovidGottlieb.com
Fordította: Bujdosó Gyula
Megjelent: Forrás – 2013. március-április
Rabbi Dovid Gottlieb, a Lativ Kolel egyik kedvenc vendégelőadója, aki Szirákra is ellátogatott, elmeséli, hogyan lett szkeptikus filozófiaprofesszorból haszid rabbi. Honlapján is elérhető élettörténetében külön kihangsúlyozza azokat a pontokat, amelyek bármely gyökereit felfedező fiatalnak tanulságosak lehetnek, ezért döntöttünk úgy, hogy (több részletben) közöljük újságunk hasábjain.
A báál tsuvává (visszatérővé) válás, személyes életvitelünkben és értékrendünkben is hatalmas változásokat von maga után. Maga a szó jelentése („a visszatérés mestere”) is azt üzeni: megtalálni a hazavezető utat. Származásunk, őseink felfedezése egy egész életen át tartó folyamat, a legtöbb báál tsuvá tudatosan kezdi el átszervezni életét általában kamaszkorban vagy kora felnőtt korban kezdve. E látszólagos tudatosság ellenére a legtöbb esetben a végső döntés sokkal korábbi élményeken, tapasztalatokon alapszik, melyek nagy része immár feledésbe merült – valódi jelentőségükről a báál tsuvák mit sem sejtenek. A korábbi emlékek csak kusza töredékei menekülnek meg a feledés pusztító mocsarától, de még ez a kevés megmaradt emlék is több a semminél…
„megtalálni a hazavezető utat…”
Ötéves koromban, nyáron esténként alig bírtam elaludni, amíg odakint még sütött a nap. Talán valamiről lemaradok! Ez vezetett oda, hogy útkeresésbe kezdjek, hogy megleljem az igazságot, hogy láthassam a „teljes képet” és ne maradjon titok előttem.
Tizenkét évesen egy tipikus vasárnapi reformzsidó iskolában tanultam. Gyakran látogattuk a helyi (keresztény) gyülekezeteket, hogy megismerhessük amerikai honfitársaink hitét. A konzervatív és ortodox zsidó hittestvéreink imaházait azonban nem látogattuk. Tizenkét indokot magoltunk be, hogy a Biblia miért az ember által valaha írt legnagyszerűbb mű (sic), de magát a könyvet soha nem nyitottuk ki, csak bibliai történeteket, összefoglalókat és kivonatokat hallhattunk, nehogy az eredeti szöveget látva fiatal elménk gondolkodóba eshessen. Alaposan elszigeteltek minket a veszélyes igazságoktól. Tankönyveink a haszidizmust tudatlan, babonás és idejétmúlt szektamozgalomként írták le még a világháború előtti időkből, Európából, csak így röviden. Azt, hogy Brooklyn-ban tőlünk mindössze egy órányi utazásra a mai napig virágzó haszid közösségek élnek, szándékosan elhallgatták.
Tizenhárom éves koromban részesülhettem a bár micvá reform változatában. Megengedték, hogy értelmetlen könyvrészleteket olvassak hibátlan héberséggel úgy, hogy nem értettem semmit abból, amit olvasni kellett, a háftárát annak hagyományos dallamvilágával énekelni viszont tilos volt. Feltehetően a különböző hangi adottságokból eredő megaláztatás miatti aggodalomból. Meg volt engedve viszont a nagyszabású bár micvá ünnepség rendezése, amiatt nem aggódtak, hogy az esetleg szerényebb anyagi körülmények között élők emiatt maradnak szégyenben. Egy szóval: fogyasztani lehetett, recitálni nem.
Tizennégy évesen részt vettem a Templomi Ifjúság Országos Szövetségének egy nyári gyűlésén, ahol jókat úszkáltunk, beszélgettünk, vitatkoztunk vallási kérdésekről valamint saját imákat írtunk.
Tizenhat évesen, három évvel a bár micvám után és amikor még hathatósan „védve” voltam az autentikus zsidó művektől elmentem egy konfirmációs órára, ahol családunk reform rabbijával találkoztam. Következetlensége idegesítő volt. “Miért imádkozzak zsinagógában, amikor nekünk reformzsidóknak nincs szükségünk hozzá minjenre, nincs az imának meghatározott időpontja, de még fix imaszövegünk sincs. Miért ne imádkozhatnék akkor és úgy, ahogyan én akarok?“ Kérdeztem a rabbit. „Azért, mert egy napon a szüleid meghalnak és akkor itt kell imádkoznod a zsinagógában és akkor nem fogod tudni hogyan tedd” válaszolta. A válasz nem volt túl meggyőző számomra.
Abban az évben küldték zsinagógánk vallási oktatásért felelős igazgatóját egy egy éves körútra, hogy a többi reform közösséggel is megossza oktatási módszereinek „sikerét” méghozzá az egész Egyesült Államokban. Mi, nebulók nevetségesnek találtuk az egészet, mert a mi célunk – módszereinek hála – az volt, hogy minél előbb szabaduljunk, ha lehet örökre és minél előbb. Ez volt számára a nagy „siker”.
Tizenhét éves koromra már nálam is betelt a pohár. Meggyőződéses ateistaként hagytam ott a szülői házamat, hogy az egyetemen filozófiát tanuljak, akkoriban már nem sok közöm volt a zsidósághoz.
Folyt. köv.