Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. június
Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. június
Interjú Keleti Dávid rabbival, a Lativ Alapítvány és a Lativ Kolel vezetőjével.
Úgy tudom, Debrecenben született. Mikor ment ki a családja Izraelbe, és miért?
− Igen, Debrecenben éltem a családommal 8 éves koromig, ’57-ben mentünk ki Izraelbe. Szép zsidó közösség volt akkoriban Debrecenben, sokan jártak templomba. Bár a zsidó gyerekeknek is menniük kellett szombaton iskolába, megengedték, hogy ne írjunk aznap. Apámnak bútorboltja volt, ezt később államosították, ezután a gázművekhez ment dolgozni. Szépen éltünk, még cseléd is lakott nálunk, a Manci néni. Szóval nem a megélhetés miatt mentünk ki, hanem a vallás miatt. A szüleim aggódtak a gyerekekért, mivel itt hiányzott a komoly zsidó oktatás. Apám ötvenkilencedik évét töltötte be, amikor kimentünk Izraelbe. Nem volt már fiatal, főként ahhoz, hogy a semmiből felépítsen egy új életet, három gyerekkel. Az öcsém két éves volt ekkor, és van még egy nővérem.
Milyen volt egy teljesen idegen helyen új életet kezdeni?
− Nem volt könnyű dolgunk. Először egy nem vallásos kibucba kerültünk. Én a harmadik elemit jártam volna, de a héber nyelv miatt vissza kellett mennem az első osztályba. Egy évet éltünk abban a kibucban. Élt a közelben egy tanár, aki tudomást szerzett arról, hogy egy vallásos család él ott. Sokat segített nekünk. Odaköltöztem hozzá, és járhattam az iskolájába. Rövid időn belül már a negyedik elemiben találtam magam. Közben apám egy kis élelmiszerboltot nyitott.
Az elemi elvégzése után gimnáziumba mentem. Itt vallási és világi tantárgyakat is tanultam. Felmerült, hogy úgynevezett „jeshiva high school”-ba megyek tovább, de mivel akkoriban komolyabban zongoráztam, úgy döntöttem, hogy gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat, és nem jesivában, ahol reggeltől estig tart a tanulás. Az iskola elvégzése után fizikusnak készültem, de mielőtt egyetemre kerültem volna, a hadseregnél szolgáltam.
A hadsereg után úgy döntöttem, hogy egy évre jesivába megyek. Fölkerestem annak a gimnáziumnak az igazgatóját, ahol tanultam. Tudtam, hogy ismer valakit, akinek van egy jesivája a Negevben. Sikerült megszervezni egy beszélgetést ezzel a tanárral, és felvett a jesivába. Nagyon jól ment a tanulás, így aztán az egy évből több lett, ott maradtam.
Mi történt a régi álmokkal, a zongorával és a fizikával?
Hogyan ismerte meg a feleségét?
Tartotta a kapcsolatot itthoni vagy izraeli magyarokkal?
Kint nem voltak magyar ismerőseim, a jesivában nem tanultak. A chászid közösségekben éltek ugyan magyar származásúak, de velük nem léptem kapcsolatba. A zongoratanárom magyar volt, még ifjú koromban többször láttam őt kávéházakban üldögélni, és a magyar barátaival beszélgetni.
Anyámmal mindig magyarul beszélgettem. Szeretett velem beszélgetni, filozofálgatni. Egyszer elmesélte, hogy Auschwitz-ban, bár éhezett, nem ette meg a húst, ami a levesben volt, pedig hát tudjuk, milyen különlegesnek számított, ha egyszer-egyszer egyáltalán lehetett találni egy apró húsdarabot az ételben. Mondtam neki, hogy az életben maradás mindennél előrébb való, megehette volna. Azt válaszolta, nem volt képes szájába venni a nem kóser húst. Érdekes, anyám egy kicsi magyar faluból származott, Földesről. Alig 70 zsidó család élt ott, de úgy látszik, nagyon erős érzéseket neveltek a gyerekekbe a zsidóság iránt, komolyan éltek a törvények a mindennapjaikban.
Mit szólt ahhoz az édesanyja, hogy a Tóra tanulásának szentelte az életét?
A nővérem kémiát tanult, az öcsém pilóta, ő Amerikában él. Igen magas szintű a vallási tudása, egyszer fel is kérték, hogy tanítson vallásos pilótanövendékeknek. Mindannyian más-más utat választottunk. Tiszteletben tartjuk egymás választását, hiszen az a fontos, hogy mindenki megtalálja a saját helyét.
Hogyan került a magyarországi zsidóság sorsa további életútjának középpontjába?
Többször látogattam Magyarországra, megismertem néhány tanulni vágyó fiatalt, akik aztán Izraelben is tanultak. Kint is tartottam velük a kapcsolatot, közben többször jöttem ide. Időközben megismerkedtem a Belzi Rebbével, sokat beszélgettünk. Úgy gondolta, hogy bár nagyon nehéz feladatról van szó, talán alkalmas lennék rá, hogy én is hozzájáruljak a magyarországi zsidóság felemelkedéséhez. Egy kisebb összeget adományozott ennek a feladatnak az elindításához, ami éppen elég volt arra, hogy néhány fiatal zsidó családdal fölkerekedjünk, és elkezdjük megkeresni, majd tanítani az érdeklődő magyarországi zsidó fiatalokat. Ekkor hoztuk létre az alapítványt.
Hány év után látogatott először Magyarországra? Mik voltak az első benyomásai?
Egyéni szinten legnagyobb sikernek azt emelném ki, hogy az egyik diákunk kiment fél évre Izraebe egy jesivába, egy másik fiú Berlinbe, egy lány pedig 10 hónapig tanult egy jeruzsálemi női jesivában. Mindhárman nagyon szépen megállták a helyüket.
Mindezekkel együtt azt könyvelném el igazi sikernek, ha úgy érezném, már nincs rám itt szükség. Ha biztosan tudnám, hogy megalapozott tudással készen áll egy közösség, hogy kiművelje, felnevelje a következő nemzedéket. Sajnos nagyon lassan haladunk, mert − bár nagyon okosak és érdeklődőek a fiatalok –, mindent az elejétől kellett kezdeni, és így a judaizmus mélyebb rétegeibe csak lassan juthatunk el.
Én magam arra keresem a választ, hogy mi a magyar zsidó attitűdben az, ami egykor olyan magassá emelte a zsidó szellemi életet. Ezt megtalálva, megragadva, talán ismét el lehetne jutni arra a színvonalra. Eddig két dolgot véltem fölfedezni, ami jellemző, és előre mozdító a magyar emberekben. Az egyik a makacsság, ami elsőre negatívnak tűnik, azonban jó irányba is fel lehet használni, amennyiben nagy erőt felszabadítva kitartást eredményez. A másik a nyitottság, amelyet egyértelműen megtapasztaltam az elmúlt években.
Sohasem csügged el?