Egy épülő közösség fiatal, tettre kész vezetője.
Szerző: Fináli-Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2013. augusztus-szeptember
Szerző: Fináli-Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2013. augusztus-szeptember
Interjú Balla Zsolt rabbival
Bár Balla Zsolt rabbi Lipcsében él és dolgozik, az interjú készítése alatt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ő itt is igazán közkedvelt, népszerű személyiség, aki a belvárosban sétálva lépten-nyomon ismerősökbe botlik, akinek mindenki örül, hiszen vidám, kedves, közvetlen és igazán lelkes. Tipikus pesti menő srácnak gondolhatnánk, azonban az élete egyáltalán nem nevezhető tipikusnak, hiszen már kilencéves korában a Biblia volt a kedvenc könyve, 23 évesen ortodox jesivában tanult, 30 éves korára pedig az 1300 tagú lipcsei zsidó közösség rabbija lett. Az interjúban arról az útról mesél, amely az említett állomásokat összekötötte, és persze azokról az emberekről, akik az úton mögötte, mellette álltak.
„hirtelen
a bibliai történetek családi történetekké váltak”
Vegyes házasságban születtem, és a zsidóság nem volt téma otthon, sokáig nem is tudtam, hogy zsidó vagyok. Gyerekként a Biblia volt a kedvenc könyvem, akkor még így hívtam, a Tóra fogalmát csak később ismertem meg. Nagyon tetszettek a történetek, amelyek olyan emberekről szólnak, akik erkölcsi standardokat kívánnak közvetíteni. A rendszerváltás környékén olvastam egy hirdetést arról, hogy az egyik katolikus templomban bibliaórát tartanak, amelyre lehet jelentkezni. Megkérdeztem anyukámat, hogy járhatok-e rá. Azt mondta, hogy akkor talán beszélnünk kellene. Ekkor tudtam meg, hogy zsidók vagyunk, és mikor anyukám elmondta, hogy az ő apukája lévi, akkor hirtelen a bibliai történetek családi történetekké váltak, az az érzésem támadt, hogy az egész a családomról, az őseimről szól. Így az egész igazán személyessé vált számomra. A katolikus templom helyett a Nagyfuvaros utcai zsinagógába kezdtem el Raj Tamás rabbi talmud-tórájára járni. Ő volt az, aki elsőként közvetítette felém azt, hogy a zsidóságot lehet örömmel, szeretettel, élvezettel csinálni, és hogy aktívan, cselekedetek által kell azt megélni. Képes volt bevonni az embereket, és arra ösztönözni mindenkit, hogy tevőlegesen vegyünk részt a zsidó életben. 12 éves voltam, amikor javasolta a szüleimnek, hogy vigyenek a Lauder iskolába. Az első lauderes tanév előtti nyáron Izraelbe mentem a Bnei Akiva táborba, ahonnan három héttel később ciceszben és kipában jöttem haza, és számon kértem a családtól, hogy miért nem tartunk kósert. Anyukám mondta, hogy rendben, de akkor nincs több téli szalámi sem. Talán mégsem olyan fontos akkor… gondoltam 12 éves fejjel. A Lauder visszafogott abban, hogy két hét alatt fekete kalapos zsidó váljon belőlem, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen utólag tudom, hogy a túlságosan hirtelen történő, drasztikus váltás idővel visszaüthet. Rengeteg embernek vagyok hálás, amiért és ahogyan egyengették az utamat. Nem önerőből értem el azt, amim van, hanem nagyon jó emberekkel hozott össze az élet, akik finoman, a megfelelő irányba terelgettek, hogy szépen lassan, fokozatosan, 12 éves koromtól kezdődően azzá válhassak, aki lettem. Mindkét szülőm mindvégig támogatta a döntéseimet.
A középiskola után már tudtad, hogy rabbi szeretnél lenni?
A Lauder után a Műszaki Egyetemen tanultam tovább, műszaki menedzsernek, 2003-ban végeztem. Ekkoriban tanultam meg davenolni (héberül imádkozni) az előimádkozást. Egyébként fontos megemlítenem, hogy a Lauder Alapítvánnyal a mai napig nagyon jó a kapcsolatom, rengeteg programjukon vettem/veszek részt, a rabbiszemináriumot, ahol tanultam, szintén a Lauder Alapítvány tartja fönn. De visszatérve a történetemre, a fordulat 23 éves koromban következett be, amikor madrich (ifjúsági csoportvezető) voltam a szarvasi zsidó táborban. Egy nagyon kedves házaspárnak köszönhetem, ami ezután történt. Verő Tamás rabbiról és a feleségéről van szó, akik segítettek eldöntenem, hogy mihez is kezdjek az egyetem után. Tamás felesége azt javasolta, hogy vegyek részt egy egyéves egyetemi programon Svédországban, ahol a zsidó kultúráról tanulhatok. Tomi viszont a berlini jesivát javasolta. Én akkoriban azt gondoltam, hogy a jesivákban csak elvakult emberek tanulnak, ezért mielőtt végleg döntöttem volna, elhatároztam, hogy egy hétvégére kimegyek Berlinbe megnézni, hogy mi is várna ott rám. Örökre meghatározó élmény volt az a sábesz, amelyet kint töltöttem, fiatal, intelligens, tanult, korombeli emberek között. Nyitottak voltak és sokfélék, ami közös volt bennük, az a tanulás iránti elköteleződésük. Ez alatt az egy hétvége alatt beláttam, hogy amit itt tanulni lehet, az nem mérhető össze egy egyetemi programmal. Itt eredeti forrásokból, eredeti nyelven tanulhattam. Emellett döntöttem. Az egy évből kettő lett, a harmadik évben pedig Jeruzsálemben, a Midrash Shmuel Yeshivában tanultam, ahol nagy hatással volt rám a Ros Jesiva, egy roppant karizmatikus rabbi, később az esküvőnket is ő vezette le. Berlinbe visszatérve elkezdtem a rabbiprogramot. Kezdetben az oktatásmenedzsment érdekelt, ezzel szerettem volna foglalkozni, és gondoltam, hogy ehhez sem árt a rabbioklevél. Aztán később, amikor közösségbe kerültem, és emberekkel kezdtem beszélgetni, foglalkozni, tanulni, akkor ez megváltozott, és magával ragadott a közösségi vezetői munka. A rabbiprogram hivatalosan 4 évig tart, de 3 év alatt elvégeztem, 2010-ben kaptam meg a diplomát, egy másik diákkal együtt, mi ketten voltunk az első vizsgázók, akik ebben a képzésben tanultak. A diploma megszerzése után különböző programok megszervezésében vettem részt, a célom a fiatalok bevonása, a látókörük szélesítése volt.
Hogyan kerültél Lipcsébe?
Még a rabbiprogram alatt megnősültem. Amikor Izraelből visszatértem Németországba, részt vettem a német Lauder-táborban, a későbbi feleségem ott volt madrich. Szerettem volna őt „férjhez adni”, azaz segíteni a kiházasítását, több ismerősömnek is mondtam, hogy találkozzon vele. Aztán valaki megkérdezte, hogy miért nem én találkozom vele. Megkérdezték, hogy lenne-e kedve velem megismerkedni, és szerencsére volt. 2007-ben volt az esküvőnk, azóta két kislányunk született. A feleségem 12 éves korától élt Lipcsében, ahhoz a közösséghez tartozott, amely a volt szovjet tagállamokból került Németországba. 3 évvel ezelőtt költöztünk együtt Lipcsébe, ahová hívtak minket, szerették volna, ha közösségi rabbiként részt veszek a közösségi életben.
Milyen közösség volt ott akkor Lipcsében? Mik a fő változások azóta, hogy odamentél?
A közösség tagjai a volt szovjet tagállamokból származnak. Az igény, hogy többet szeretnének tudni, belőlük, belülről indult, ezért is hívtak oda. Tehát a motiváció megvolt. Lipcsében 6 fiatal vallásos család van, egyenként 2-3 kisgyerekkel, akikkel minden este tanulunk. Reggel-este van minjen. Sok az idős ember, aki szeretne tanulni, ők oroszul tanulják a Kicur Sulchan Aruchot, héberül a Chumást (Mózes 5 könyvét). Nagyon inspiráló dolog felépíteni valamit, látni a fejlődést. Saját óvodát hoztunk létre, a cél a saját iskola, de ehhez még túl kevés a gyerek. 1300 tagja van hivatalosan a hitközségnek, még kb. 400-500 ember, akik hivatalosan nem tagok. Nagyon sok az idős ember. Lipcse az utóbbi tíz évben kezdett feljönni, korábban sok fiatal hagyta el, most ez megváltozni látszik. Az idősek az orosz nyelv miatt is keresik a zsidó közösséget. Emiatt is fontos számukra, de a fiatalabbaknál ez már nem motiváló. Sábeszkor kb. 70-80 fő jön el a zsinagógába. Péntek esténként az imát követően vacsorát tartunk, külön az időseknek, és külön a fiataloknak. Kb. 30 fő idős, és 15-20 fő fiatal vesz részt ezeken.
Te hogyan osztod meg magadat közöttük?
Felváltva veszek részt hol az egyiken, hol a másikon. Emellett időnként az otthonunkban is tartunk sábeszi vacsorákat, ezek mindig személyesebbek, mégis más az otthoni atmoszféra. Mindig van, aki tudja vezetni az étkezéseket akkor is, ha én nem vagyok ott, szerencsére vagyunk annyian, hogy el tudjuk osztani az erőforrásokat.
Mivel lehet motiválni az embereket arra, hogy tanuljanak, részt vegyenek a zsidó közösség életében?
Az idősebbeknél ugye az orosz nyelv fontos kulcs, ez motiválja őket arra, hogy keressék a zsidó közösséget. A zsidó hitközség paradox módon segíti őket a német társadalomba való integrációban. A fiatalokat nehezebb itt is bevonzani. De az ő bevonásuk is lassacskán halad előre. Fontos ebben, hogy felelősséget ruházzunk rájuk. Például szükség volt gábájra, megkértem egy srácot, hogy vállalja el ezt a pozíciót. Megtanulta, hogy mit kell tenni, vállalta a felelősséget. Tehát szükség van rájuk, és ha ezt érzik, akkor komolyan is veszik a feladatukat. Hihetetlen dolog a nulláról felépíteni valamit. Fantasztikus, hogy embereket taníthatok. Van egy ember, aki elhatározta, hogy minden reggel szeretne tanulni, 6.30-tól 7.20-ig, a reggeli imán túl tanulunk. Minden tettünknek következménye van egy ilyen új, éppen épülő közösségben. Ez nagyon nagy felelősség.
Felmerült benned valaha, hogy visszagyere Magyarországra?
Magyarországon itt vannak a barátaim, akik nagyon hiányoznak. És persze ott van bennem az az érzés is, hogy kellene értük tenni valamit. De felelősséget vállaltam a lipcsei zsidóságért, és jelenleg ott van a feladatom.
Szerinted mi az, ami Magyarországon segíthetne abban, hogy az itteni közösség élőbbé váljon?
Kiindulópontnak nagyon jó, ha van néhány olyan család, akikre épülni tud majd a közösség. De Magyarországon biztos másra van szükségük az embereknek, mint Lipcsében, hiszen más történelmi háttérrel rendelkeznek, mint ott. De egy biztos: nagyon empatikusnak kell lenni, mert fantasztikus emberek vannak itt.