A kritika és az atyai szeretet hatása.
Szerző: Rabbi Berel Wein
Forrás: Torah.org
Fordította: dr. Gerő Zsuzsa
Megjelent: Forrás – 2013. augusztus-szeptember
Szerző: Rabbi Berel Wein
Forrás: Torah.org
Fordította: dr. Gerő Zsuzsa
Megjelent: Forrás – 2013. augusztus-szeptember
Hetiszakasz: Vezot hábráchá
A hetiszakaszban olvashatjuk Mózes utolsó szavait a zsidó néphez az áldásokról és prófétai reményről. Mózes, akinek kétségtelenül sok oka volt arra, hogy vegyes érzelmekkel viseltessen a zsidó nép iránt, igen nagylelkűen vesz búcsút tőlük. A hosszú beszéde végén, amely Mózes ötödik könyvének legjavát alkotja, és amely sok kemény szóval és csípős kritikával illeti a zsidó nép viselkedését, múltját és jövőjét, Mózes beszéde fordulatot vesz, és atyai, tanítói szeretettel áldja meg népét.
Áldásában Mózes rámutat az egyes törzsek különböző tehetségeire és személyiségeire. Mindegyiknek megvan a maga betöltendő egyedi szerepe a zsidóság életében. A judaizmus nem olyan vallás, amely egy kaptafára vesz mindent és mindenkit. Ehelyett elismeri a szemléleti és személyiségbeli különbségeket, és ezeket a különböző embereket a Tóra irányításával és a tórai parancsolatok és értékek tiszteletével egy nemzetté egyesíti. Mózes szavai világosan példázzák ezt a célt és módszert.
„Mózes szavai kiállták az idő próbáját.”
De Mózes áldásának kiemelkedő jellemzője az, hogy áthatotta Izrael iránti szerelme. A szerelem sokszor uralhatatlan érzelem, és talán még inkább az az emberi élet végén. A vezot hábráchá hetiszakasz így Mózes szerelmi dala a zsidó néphez. Mózes minden, az ötödik könyvben mondott szava annak példája, amit ma az úgy neveznénk, hogy „keménykezű szeretet”. A vezot hábráchá az érzelmekkel teli, szenvedélyes, szinte megmagyarázhatatlan szerelemnek a példája. Ez az, ami miatt ez a hetiszakasz a legmegfelelőbb tórai olvasmány szimchát Tóra ünnepén (a Tóra örömünnepe, szukot utolsó napja), mert Mózes Izrael iránti szeretete az, ami élteti Izrael szeretetét a Tóra iránt.
A vezot hábráchá valóban a legszomorúbb történet lehetne az összes Tórai elbeszélés közül, hiszen Mózesnek az élők sorából való távozásáról szól. Mégis a zsidó nép számára öröm ez a nap, amikor ezt a szakaszt olvassák, mivel Mózes szavai kiállták az idő próbáját. Az egész világ az ő szavait tanulmányozza, és azzal az értékrenddel foglalkozik, amelyre ő tanította Izraelt. És az ő áldása népének ma is ugyanolyan éltető és bátorító, mint azon a napon, amikor először halhatta a zsidó nép.
A judaizmus hosszú távon méri az embereket és eszméket. Azokat tekinti sikeresnek életküldetésükben, akiknek az eszméi még mindig helytállók és nélkülözhetetlenek több generáció után is. Ily módon Mózes Tórájának az ünneplése – amelyet a szimchát Tóra képvisel, és amelyről megemlékezik – az, ami hitelesíti Mózes életművét. A Tóra kimondja, hogy Mózesnek „sem a szeme nem homályosul el, sem az életereje nem múlik el”.
Neciv írta a tórai kommentárjában, hogy ez Mózesre még a halála után is igaz volt. Igaz marad mindaddig, amíg a zsidók tanulmányozzák a Tórát, és hűségesek maradnak Mózes látásmódjához és elveihez. Mózes megmarad a zsidó nép legfőbb tanítójának, mentorunknak és a vezetőnknek minden dologban. Ha ennek fényében nézzük őt, akkor örvendhetünk, és ünnepelhetjük a Tórát és életművét. Ezért Mózes áldásai nemcsak Izraelre teljesülnek be, hanem visszaáramlanak magára Mózesre is.