Megrázó történet egy szokatlan betérésről.

Szerző: Yitta Halberstam
Forrás: Aish.com
Fordította: Horváth Marcell
Megjelent: Forrás – 2013. augusztus-szeptember

Szerző: Yitta Halberstam
Forrás: Aish.com
Fordította: Horváth Marcell
Megjelent: Forrás – 2013. augusztus-szeptember

A Hitler család egyik tagjának különleges átváltozása

Azt mondják, az igazság szabaddá tesz, de amikor egy merész izraeli riporter meggyőzte Dr. Daniel Brownt (a nevét megváltoztattuk), hogy tárja a nyilvánosság elé történetét, a következmények traumatikusak voltak.

– Mindig nyitott voltam az identitásommal kapcsolatban, a családommal és a barátaimmal is. Mindig mindenki támogatott, és barátságos volt, de ez az izraeli lap félrevezetett a szándékaival kapcsolatban. Nem tudtam, hogy olyan mértékű botrányt és szenzációt akartak csinálni az interjúmból, amilyet csináltak. A sztorit csütörtökön közölte az újság, és az erev Sábbát rádió tizenöt percenként reklámozta: „Hitler unokaöccsének unokája itt van Izraelben, és zsidó!” A következmények megrázták a családomat – emlékezik vissza.

„a zsidósághoz a tiszta érvelés vezetett”

Brown fiait – akik egy jeruzsálemi modern ortodox je­si­va tanulói – több tanulótársuk leköpte, és náciknak hívták őket. Egy pár szomszéd szisztematikusan kerülte Brownt az utcán, majd egyébként kedves zsinagógai ismerősei elfordultak tőle szombatonként.

– Ezeknek az embereknek, akik 25 éven át zsidóként ismertek, egy éjszaka alatt váltam idegenné. Azt hittem, hogy egy értékes példát mutatok: hogy újrateremthetjük a múltat, és egy ember mindig megváltozhat. A valóságban pedig nekem adták fel a leckét, miszerint egyes emberek soha nem engedik, hogy megváltozz – mondta Brown, aki, nem meglepő módon, nem akarta, hogy igazi nevét közöljük ebben a cikkben.

Ugyanakkor az ügy komoly próbája volt egy egész sor emberi viselkedésmintának, és a válaszok nem mind voltak negatívak.

– Ugyanebben a zsinagógában azon a szombaton megtiszteltek az elfogadás egyértelmű gesztusával. Engem hív­­tak fel először a Tórához. Ez nyilvánvalóvá tette számomra, hogy a sul legtöbb tagja zsidónak és a közösség részének tekintett. Ugyanakkor a többség becsületessége nem semlegesítette a kisebbség durvaságát. A történtek nagyon mély sebeket hagytak bennünk. Már értem, hogy társaink miért rejtik el valódi identitásukat. Sok izraelit feszélyez a származásunk. Nem tudnak velünk mit kezdeni – meséli Brown.

Talán ezért van az, hogy egy olyan országban, ahol még mindig fáj a holokauszt – ugyanakkor a hatmillió porára és csontjaira épül –, csak nagyon kevesen tudnak arról, amit én csak bűnbánó mozgalomnak neveztem. Ez a szubkultúra a nácik több száz gyermekéből áll, akik sötét múltjukat a legszélsőségesebb formában dolgozták fel. Nem csupán azzal a népcsoporttal szimpatizáltak, melyet szüleik meg akartak semmisíteni, hanem levetették régi önazonosságukat, és csatlakoztak hozzá. Legtöbbjük a háláchá szerint él ortodox zsidóként Izraelben. Úgy gondolom, hogy ez az egyik utolsó, nagy és elbeszéletlen története a posztholokauszt világnak, mely mutatja, hogy az emberiség mindig keresi az élet értelmét, van kapacitása a jóra, és állandó lehetősége van újraformálni önmagát. Mindazonáltal sok kormánytisztviselő, vallásos bíróság és izraeli újságíró – akik maguk is érdeklődnek a jelenség iránt – meglepődik, esetleg szkeptikus. Városi legendának tartják. „Hogy lehet, hogy a nácik gyerekei itt laknak Izraelben, és senki sem tud róluk semmit?”

Érdekes módon sok német betért kiemelkedő akadémi­kus, kiváltképp a judaisztikában remekelnek. Brown is ezt a pályát választotta, és az egyik vezető izraeli egyetem judaisztika karát vezeti. Amikor a rabbinikus és talmu­di tételeket tanulmányozza, Brownhoz csatlakozik Dr. Aha­ron Shear-Yashuv rabbi, aki – többek között – a Bar-Ilan Egyetem judaisztika szakának vezetője, és egy amerikai Ivy League egyetem talmudi ismeretekkel foglalkozó professzora. Ő az egykori Wolfgang Shmidt, azon kevés betértek egyike, akik megengedték, hogy valódi nevüket is használjam. Ugyanakkor Brown története rendelkezik a legérdekesebb előzményekkel.

– Nagyanyámat Erna Patra Hitlernek hívták – tájékoztat Brown –, de a háború után nevét Hilerre változtatta. Második férje Hans Hitler volt, a Führer unokaöccse, de nem hasonlított rá egy cseppet sem. Kedves volt és gyengéd. Viszont az az indulat, ami hiányzott nagyapámból, azt a nagyanyám pótolta. Megszállott náci volt. Hitt a náci ideológiában a háború előtt, közben és utána. Büszke volt arra, hogy apósa Hitler testvére volt, bár távol tartotta magát a politikától. Egy berlini kávéházat vezetett, és mivel mindenki ismerte a Führer testvérét, ezért a náci elit hozzá járt. Ez a családomat szinte helyi nemességgé változtatta. Amikor a nagyszüleim meglátogattak minket, fekete Mercedesben tették. Akkor ez ritkaságnak számított, valódi státuszszimbólumnak. Nagy szám volt, amikor egy olyan munkások lakta környéken, ahol anyám és én laktunk, megjelent egy ilyen kocsi.

Brown protestánsnak született Frankfurtban, 1952-ben. Apja és anyja is a Wehrmachtban szolgált. Apja támogatta a nácikat és rövidesen születése után elvált Brown anyjától. Brownt anyja nevelte, aki nagyon nehezen talált munkát a háború utáni Németországban. Semmilyen erkölcsi vagy anyagi támogatást nem kapott Erna Hitlertől, aki – Brown szerint – közömbös volt mások fájdalma és szenvedése iránt. Sokat költöztek, a türelmetlen tulajdonosok egymás után rakták ki őket, amikor nem tudták fizetni a lakbért. Viszont Brown egy szempontból nagyon is szerencsés volt: az anyja sosem hazudott neki.

Ma sok német azt mondja, hogy „elege van” a holokausztról szóló „végtelen” közbeszédből, de a háború után csupán csend és tagadás volt.

– A tanárok az iskolában az első világháborúig tanították a történelmet. Így írta elő a törvény. Az állam félt attól, hogy a tanároknak náci múltjuk van, esetleg szimpatizáltak a hitleri rezsimmel. Talán nem tudták volna objektíven tanítani a témát. Ezt a törvényt jó szándékkal hozták, de az eredménye az lett, hogy teljesen tudatlanok voltunk azzal kapcsolatban, ami alig néhány éve történt. Emlékszem, hogy egy pár osztálytársam egyszerűen nem akarta elfogadni Németország felelősségét. A szüleik átsiklottak bizonyos dolgok felett, vagy hazudtak. De az én anyám nem – emlékszik vissza Brown.

A körülményes hazudozás helyett Brown anyja mutatott neki egy mappát, mely a Reich pecsétjeivel és horogkeresztekkel volt ellátva. Ebben családtagjaik fényképei voltak – az övéi is. A Wehrmacht egyenruháját viselték rajtuk, ez is tanúsította bűnrészességüket. Elmesélte neki, hogy a lengyelországi Lodz városában állomásozott, ahol a városközpontban kötötték fel a zsidókat.

– Rémes volt. Minden egyes nap végig kellett volna mennem a városon, hogy eljussak a főhadiszállásra, de nem bírtam nézni a felakasztott zsidókat, ezért egy hosszú kerülő úton mentem. Sohasem szoktam hozzá ehhez a szörnyű látványhoz – mondta Brownnak édesanyja.

Brownt megrémisztették anyja beszámolói. Elsötétült körülötte a szoba, amikor kézzel fogható bizonyítékok után kutatott, de anyja bűntudata legalább csekély vigaszt nyújtott számára:

– Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért követte a parancsokat és miért nem állt ellen, mély szégyennel azt válaszolta, hogy félt. Én hittem neki.

Ugyan Brown megpróbálta továbbadni anyja elbeszéléseit az iskolában, barátai nem hittek neki. Brown megpróbálta elfelejteni az egészet.

Amikor Brown gimnazista lett, a sors úgy hozta, hogy biológiai nagyapjától örökölt egy doboznyi könyvet, melyek között ott volt a Mein Kampf is. Brown így emlékszik vissza:

– Még sohasem találkoztam Hitler hírhedt könyvével. Teljesen felháborított, amit írt. Hitler állításai mellé az ellenkezőjüket bizonyító kommentárt írtam a lapokra. Még mindig megvan a könyv a személyes könyvtáramban, mert annyira nagy hatást gyakorolt az életemre. Egyszerűen nem tudtam semmibe venni azt, amit írt. Tudom, hogy az a könyv nagyon megváltoztatta az életemet.

Akkoriban minden fiatal németnek be kellett vonulnia a hadseregbe, de Brown a holokauszt miatt pacifista lett.

– Rögtön a gimnázium után katonának kellett volna mennem, ezért ki akartam bújni ez alól a polgári kötelesség alól. Megtudtam, hogy a vallásos dolgozóknak és a katolikus egyház tanulóinak nem kellett belépnie, ezért teológiát kezdtem tanulni, pusztán ebből a megfontolásból. Nem a spirituális meggyőződés vezérelt, de egyik dolog a másikhoz vezetett. A teológiát hallgatóknak muszáj volt judaisztikát és hébert tanulni. Amikor elkezdtem a zsidóságról olvasni, akkor vettem észre, hogy sok dologgal nem értek egyet a kereszténységben. Ilyen volt például a Szentháromság. Hogyan lehetne Isten három? Egy másik dolog, ami zavart, az volt, hogy egy kereszténynek szenvednie kellett ahhoz, hogy megváltassék. A zsidó hozzáállás, ami a jom kipurban ölt testet, sokkal ésszerűbb volt számomra. A zsidóság és a kereszténység közötti hatalmas teológiai különbségek – folytatja Brown – valami szakadást eredményeztek bennem. Már-már skizofrénnek éreztem magam. 1977-ben úgy döntöttem, hogy az izraeli Héber Egyetemen folytatom tovább tanulmányaimat. Itt héber irodalmat és zsidó filozófiát tanultam. Szerelmes lettem Izraelbe, és egy évről két évre hosszabbítottam meg az ottani tartózkodásomat.

Brown végül a Merkaz harav jesivában kötött ki. Hamar megcáfolta a bűnbánó mozgalomról feltételezett állításomat, mely szerint a nácik gyermekei jóvátételi szándékból térnek be.

– Talán vannak tudatalatti pszichológiai okok, melyek a zsidósághoz vezettek, de én kritikus és jó gondolkodó vagyok, legalábbis a tudatos dimenzióban. Úgy hiszem, hogy a zsidósághoz a tiszta érvelés vezetett. Ugyanakkor – ismeri be Brown – azt gondolom, hogy aki hajlandó betérni, annak egy mély identitásválságot kell átélne előtte. Az az ember sohasem térhet vissza ahhoz az énjéhez, akinek született. Megértettem, hogy nagyon rosszul éreztem magam ott, ahol születtem, és úgy döntöttem, hogy egy másik helyre megyek.

– A hetvenes és a nyolcvanas években – folytatja Brown – sok olyan német, aki el akart távolodni az előző, a holokausztban részes generációtól, elhagyta Németországot. A német betértek száma Izraelben elenyésző. Én azért tértem be, mert teológiailag kritizáltam a kereszténységet. Ez lenne az, amivel racionalizáltam a betérésemet magamnak? A nagyapámnak nem volt semmilyen oktatási vagy kulturális befolyása az életemben, de ettől függetlenül nagyon rosszul érzem magam a hátterem miatt. Ez kiélezi az identitásom kérdését, és ezzel sokat is foglalkozom. Az identitásom nem magától értetődő. Olyasmi, amivel folyamatosan törődnöm kell.

Brown 1979-ben tért be, és egy másik német betérttel házasodott össze, aki szintén akadémikus. Miközben feleségének szülei megszakítottak minden kapcsolatot a lányukkal, Brown anyja, aki hét éve halt meg, elfogadta zsidóként és többször meglátogatta Izraelben.

– Talán félt, hogy elveszti az egyetlen gyermekét, ha nem fogadja el a betérésemet – mondja Brown. – Bármiért is tette, mindig megtűrte a zsidóságomat. Eljött mindhárom fiam bár micvájára, és ott volt a szédereken is. Egyszer még fel is vetettem neki, hogy költözzön hozzánk Jeruzsálembe. Erre csak azt válaszolta, hogy nem ültethetsz egy öreg fát új helyre. A halálakor nagyon is közel álltunk egymáshoz.

Brown szigorúan követi a háláchát, és a centrista ortodoxiával azonosul. Ugyanakkor német betértként egy pár területen még mindig furcsán érzi magát. Jom hásoá-megemlékezéseken általában otthon marad, saját bevallása szerint ezek túl felkavarók számára.

Brown és felesége keményen dolgoztak azért, hogy otthonuk meleg, szeretettel teli és támogató legyen.

– Biztos akartam benne lenni, hogy a gyerekeimnek van saját útjuk, irányuk, értékrendjük. Nem olyan zavaros és bonyolult működési zavarokkal küzdő gyerekkort akartam nekik, mint amilyen az enyém volt. Bármennyire is próbáltam ettől megvédeni őket, bizonyos dolgokat nem tudok irányítani. Például amikor a fiam, Jiszroél Lengyelországba utazott évekkel ezelőtt az iskolájával, az ő reakciója teljesen más volt, mint az osztálytársaié. Azt mondta nekem, hogy minden fura volt. Ott állt a táborban, melyben a barátai nagyapjai szenvedtek, míg az ő nagyapja kint volt. Az osztálytársai a múltjukkal érkeztek, ő csak nézni jött. Nem tudta magát hova tenni, az egész helyzet nyomorúságos volt.

– Akkor is teljesen elveszve érzem magam, amikor a fiaim osztálytársai durva és sértő megjegyzéseket tesznek velük kapcsolatban. Ezek a dolgok sokkal gyakoribbak, amióta ez az izraeli lap írt rólunk. Tavaly egy jom házikáronkor rendezett eseményen több diák azt súgta oda a legkisebb fiamnak, hogy meg fogják verni, mert náci. Egy hétig nem voltam hajlandó visszaküldeni az iskolába, amíg az igazgató el nem rendezte a dolgot.

Brownnak is voltak rossz tapasztalatai.

– Mindig őszinte próbáltam lenni a származásommal kapcsolatban. Sohasem takargattam a hátteremet, mint sok náci gyökerekkel rendelkező betért. Legtöbbször az emberek elfogadnak és toleránsak, de néha engem is sértegetnek. Nem olyan régen az egyik egyetemi diákom vetette fel nekem, hogy lehet, hogy az én nagyapám csinált szappant az övéből.

Brown becslése szerint 300 német betért él Izraelben, legtöbbjük kerüli a nyilvánosságot. Viszont ahogyan a holokauszt minél inkább csúszik bele a történelem süllyesztőjébe, egyre többen mesélik el történetüket. Manapság európai és kanadai lapokban is olvashattunk Katrin Himmlerről, Heinrich Himmler SS-parancsnok rokonáról, aki egy izraelihez ment feleségül, vagy Oskar Ederről, aki a Luftwafféban szolgált, majd Aserre változtatta meg a nevét, és holokauszt-túlélő feleségével Izraelben él és dolgozik.

Ezek és az ehhez hasonló elképesztő életutak bizonyítják Brownnak, hogy semmi sem változhatatlan. Szerinte az ő történetük azt mutatja, hogy a dolgok mindig átalakulhatnak.

– Az ember meg tudja változtatni a viselkedését, a lakhelyét, a hitét. Mi mindennap vagyunk, és folyamatosan alakulunk.

Frankfurti utca, 1958, forrás: Deutsches Bundesarchiv

vissza