A közösség egy magasabb minőségi szint, mint az egyén.
Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2013. november
Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2013. november
Az utóbbi időkben sokat foglalkoztat individualista korunk nem annyira divatos fogalma, a közösség. Hogy miért nem divatos? Hiszen alapvetően miért is csatlakoznék egy közösséghez, ha nem azért, mert egy vagy több szempontból olyasmivel szolgál, amire máshogy nem tudok szert tenni. De ez valójában pont fordítva van! Mert a közösség nem olyan képződmény, amelynek az lenne a feladata, hogy minél inkább kielégítse a szükségleteimet! A közösség olyan entitás, amely esetenként az egyéni érdekek fölé tud emelkedni. A közösség az, amiért az egyén szükség esetén lemond a saját igényeiről. Ahelyett hogy a munkámmal megkeresett pénzt csak saját szükségleteimre költeném, egy részét közösségi érdekekre fordítom. Ahelyett hogy az energiáimat csak saját céljaimra fordítanám, juttatok belőle a közösségnek. És mindezt úgy, hogy amikor éppen adok, érzékelem, hogy nálam hiány keletkezett. Miért érdemes lemondanom a saját érdekeimről, előtérbe helyezve a közösség érdekeit? Természetesen az is helyes válasz, hogy mert megtérül. Ha beleadok a közösbe, utána jogom lesz venni is belőle. Védettséget jelent a közösséghez való tartozás! Azonban az igazán helyes válasz az, hogy a közösség egy magasabb minőségi szint, mint az egyén, hiszen a közösség, az több egyénből álló egység, amellyel szemben az egyén mindig csak egyén marad! Az „én” érzékeléshez képest, legyek akár a világmindenség legnagyszerűbb „én”-je, az azt részben félretevő, részben kiszélesítő „mi”-érzet teljesen más világ. Nem lehet a kettőt összehasonlítani, hiszen nem egy minőségi szinten vannak.
Ma Magyarországon, ha ezt nem is szeretnénk kimondani, sajnos haldoklik a zsidó közösség. Ugyan egyelőre európai viszonylatban még nagy létszámúnak számít, de ez a létszám egyre csökken. Vajon hogyan lehetne megállítani ezt a lavinát? Ezt a kérdést az elmúlt évtizedekben valószínűleg nagyon sokan, és nagyon sokféleképpen tették fel. Biztos voltak és vannak is sokan, akik ezt egy kézlegyintéssel elintézik, mondván, hogy nincs mit tenni, ilyenek ezek a pesti zsidók, nehéz velük bármit is kezdeni. Mások próbáltak válaszokat és megoldásokat keresni. Voltak sikeresebb próbálkozások és voltak kevésbé sikeresek. Voltak nagyon költséges vállalkozások, és voltak kevésbé költségesek. Időnként úgy érezzük, mintha valami elindulna, de valós megoldás még nem született.
Én azt gondolom – és ezzel valószínüleg nem mondok nagy újdonságot – hogy az egyik legnagyobb nehézség Magyarországon (és ezzel nagyjából egyedül állunk), hogy nincs egy olyan közösség, amely érzékelhetővé tenné minden érdeklődőnek az autentikus zsidóság szépségét és élményszerűségét. Nincs olyan közösség, ahol meg lehetne találni azt a valódi emberi nagyságot, amelyet a Tóra által lehet elérni. És nincs az a közösség, amely automatikusan előállítaná azt az infrastrukturát, amely ahhoz szükséges, hogy a zsidóság élhető legyen.
Kinek a hibája, hogy nincs ilyen közösség? Egyrészt fölösleges bűnbakokat keresni, másrészt viszont nem is mentesíthetjük magunkat a felelősség alól! Ha azt szeretnénk, hogy húsz év múlva is legyen még zsidóság Budapesten, akkor biztos, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy legyen ilyen közösség! Mit tudunk ezért tenni? Igyekeznünk kell elősegíteni a zsidó oktatást Budapesten. És talán még inkább igyekeznünk kell, hogy közösségi emberekké váljunk. Sokunkon még túl erősen érzékelhetők egy oldalról a szocialista hagyományok, másik oldalról pedig a határtalan individualizmus. Az előbbi nem engedi, hogy ne kivegyek a közösből, hanem betegyek, az utóbbi nem engedi, hogy bárminek az oltárán is feláldozzam az egyéni érdekeimet!
A chanukai csoda egyik fő katalizátora a meszirut nefes, azaz az önfeláldozás volt. Az önfeláldozás hétköznapi nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy képes vagyok lemondani valamiről, ami az enyém, egy magasabb célért. A görög korszakban is állhatott volna mindenki passzívan, karba tett kézzel, mondván, hogy nincs mit tenni. Ha ez történt volna, akkor, ha első lépésben fizikailag nem is, de szellemileg biztos teljes asszimiláció következett volna be. Második lépésben ebből következett volna gyakorlatban a zsidó nép teljes feloldódása és megszűnése.
Azt gondolom, hogy egyáltalán nem erőltetett párhuzamot látni a chanukai történet és a mi történetünk között. Ha nem sikerül elsajátítanunk azt a képességet, hogy a közösségért tenni tudjak, áldozatot tudjak érte hozni, akkor ezzel nem adunk túl jó esélyt a magyarországi zsidóság fennmaradásának!
a közösség egy magasabb minőségi szint, mint az egyén
Azt gondolom, hogy mielőtt meggyújtjuk minden este otthon, közösségben a chanukai lángokat, szánjunk rá pár percet, és nézzünk szembe ezzel a kérdéssel: Én személyesen! Mennyit veszek ki a közösségből (rabbi, működő zsinagógák, rezsi, kidusok, ingyen vacsorák, ösztöndíjas programok, ingyenes gyerekprogramok, ingyenes újságok stb.), és mennyit teszek bele? Ezek milyen arányban vannak egymással? Mi az, amit én tudnék adni a közösségnek? Mennyit tudnék rászánni havi rendszerességgel? Tisztában vagyok-e a felelősségemmel? Azt mondta Hilél (Pirké Ávot 1,14): Im én áni li, mi li (ha én nem vagyok magamért, ki van értem).
Az első lépés, hogy ráébredjek, hiába kapom a közösségtől vagy tágabb értelemben a külvilágtól a szellemi, vagy egyéb hatást! Amíg nem ébred fel bennem, hogy én tényleg szeretnék valamit kezdeni avval, amit kapok, ami szellemi, azt szeretném a magamévá tenni, továbbfejleszteni, ami nem szellemi, azt pedig viszonozni, addig nincs még meg az „én” sem. Amíg csak passzívan veszek, addig még az „én” is üres marad! Nekem magamnak kell ahhoz aktívan akarnom és lépnem, hogy megszülessen az „én”! Uchöseáni leácmi, má áni (és ha csak magamért vagyok, mi vagyok én) – azaz második lépés, ha megvan az „én”, de megállok ezen a ponton, és nem ismerem fel, hogy van, amikor félre kell tennem a saját érdekeimet és másokét, vagy a közösségét előre kell helyeznem, akkor a már megszerzett „én” értéktelenné válik. Veim lo áchsáv émátáj! (és ha nem most, akkor mikor!) – magyarul a legjobb gondolatok is és az emberben levő legjobb szándék is, ha képes arra, hogy ne valósuljon meg „most”,
A chanukai csoda egyik fő katalizátora […] az önfeláldozás volt
az nem valóságos.
Legyen bennem a legjobb szándék akár magammal, akár a közösséggel kapcsolatban, ha most nem valósítom meg, akkor abból nem lesz semmi. Ha nem nyitom ki a pénztárcám még ma, és adom oda a közösségnek azt az összeget, amelyet ma tudok adni, legyen az 100 Ft, és ha nem adok a közösségnek a tehetségemből és az energiámból még ma, akkor mindez örökre álom marad! Hiszen ki nem ismeri a saját életéből azt a sok-sok vágyálmot, amelyet szeretne elérni, és üldözi egy életen keresztül, illetve addig, amíg fel nem adja, és le nem mond róla véglegesen. A titok: „most”!
Még ma kell elkezdeni! Ma kell aktívvá válnunk! Még ma meg kell tenni azt, amire ma képesek vagyunk! És akkor mi is látni fogjuk a csodákat…
