Az üldöztetések miatt örökös vándorlásra késztetett áskenáz zsidóság szigetet talált a Lengyel-Litván Unióban. A kis- és nagykereskedelemben jelentős szerephez jutottak. Ellepték a vásárokat. Bár városokban nemigen telepedhettek le, de a főnemesség birtokán házakat építettek maguknak. Vitték és hozták az árut Magyarországra, Morvaországra, és az ottani termékeket hazai piacon értékesítették. Haszonbérbe vehettek földet, kocsmát, fogadót és a földeken dolgoztattak parasztokat. A főnemesség szívesen vette, hogy a termés elhelyezésének terhét levették a vállukról. A polgárosodni vágyó köznemesség azonban konkurenciát látott bennük, a parasztság meg elnyomóinak, kizsákmányolóinak tekintette a zsidókat. Ezt a hangulatot használta ki Hmelnickij parasztvezér, aki független Ukrajnát, de legalábbis autonómiát kívánt elérni. Maga is köznemes volt, zászlója alá sereglett az osztálya és a parasztság meghatározó hányada. 

1648-ban a dnyeperi kozákok felkelést kezdtek a lengyel birodalom ellen. A köznemesség és a parasztság csatlakozása miatt csak a főnemesség magánhadseregéhez társulhattak fegyverrel védekező zsidók. Kiemelkedik Jeremi Wisnioviecki, akinek 3000 fős magánhadserege védte zsidóit és jelentős sikereket értek el az istentelen Hmelnickij ellen. Június 10-én Nemirov városában több, mint 6000 zsidót mészároltak le.  Hosszú menetelésük során számos zsidó közösséget semmisítettek meg. A fegyveres védekezés mellett a zsidók váltságdíj fizetésével is igyekeztek megmenekülni. Így Lvov városában ki is egyeztek. A rendkívüli vérveszteség, a védekezés ára, a súlyos váltságdíjak, a kereskedés ellehetetlenedése óriási szegénységbe sodorta a lengyel-litván földön élő zsidókat.

A háború 1651-ig tartott, de az iszap tovább süppedt. 1654-ben háború tört ki oroszok és svédek között. Az orosz kozákok véres pogromokat rendeztek. Az ország észak-keleti régióiból elűzték a zsidókat.  Erőszakos kitérítésekre és deportálásokra került sor. Gyermekeket raboltak és katonának nevelték őket. A kilátástalanságnak, elkeseredésnek természetes velejárója a Messiás eljövetelének óhaja, kívánsága. Ezt a hangulatot több ál-Messiás ki is használta.

Ezek közül kiemelkedett a Szmirnában született Sábátáj Cvi (1626-1676), aki számos rabbit is megtévesztett. Sok helyen járt és  sikerült híveket toboroznia. Enyhített a vallási szabályokon és azt hirdette: a rossz is megtehető. A Kabbala néhány elemét eltorzítva vette át. Ezért is óvnak a bölcseink, hogy 40 év alatt nem helyes a Kabbala tanulmányozása, akkor is mester vezetésével, csoportban tanácsos, nehogy helytelen értelmezéshez jussanak. A kalifátus is megunta tevékenységét, azt mondják, a szultán lemondásra szólította fel, ezért választást ajánlottak neki: vagy áttér az iszlám hitre, vagy a vesztőhely vár rá. Mivel hirdette: a rosszat is meg lehet tenni, az áttérést választotta. Megdöbbentő lépése a tömegeket kijózanította. Megértették, hogy a Messiásra még várni kell. Egyébként Törökországban még ma is élnek követői, dönmének (áttérteknek) nevezik őket.

Sábátáj Cvi nyomába Jákov Frank (1726-1791) lépett. Ő katolikus hitre tért át és erre bíztatott másokat is. Magyarországon elsősorban Máramaros-szigeten talált követőkre. Rabbijuk, Ráv Cvi kétségbeesetten próbálta jobb belátásra bírni közösségét, de hiába. Szellemileg összeomlott. 33 évig nem is jött rabbi Máramaros-szigetre. Közben új bevándorlók érkeztek, a kitértek lassan, csendben, mintha mi sem történt volna, visszasompolyogtak a közösségbe.

Lengyelországban kvázi harmadik rendként egy nagyon vékony, a földbirtokosok szolgálatában álló tehetős réteg és egy igen széles, szegény sokaság – favágók, szabók, suszterek, kocsmárosok, ószeresek, tanítók, koldusok – alkotta a zsidóságot. A reménytelenségben megjelent egy valódi fénysugár, Jiszráél Ben Eliézer, a Jó Név Tudója, jelentős történészek szerint a vallás zsenije, Báál Sém Tov, de róla majd legközelebb.