Az embernek önmagának kell lennie, mert csak önmaga végezheti el saját feladatait.
Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. december
Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. december
Interjú Dov Lévy rabbival
A Wesselényi utcai Amerikai Alapítványi Iskola vallási igazgatója és a Visegrádi utcai Pesti Súl rabbija, Dov Lévi, sokak számára arról vált híressé, hogy vallásos tudása mellé széleskörű világi műveltség is párosul.
− Vallásos családban születtem, édesapám előkelő ortodox askenázi családból származik, amelyben sok rabbi és más előkelőségek voltak. Édesapám igyekezett engem is tanítani, taníttatni, szigorú vallásos intézményekbe járatott. Anekdotaként mindig mesélem a diákjaimnak, hogy amikor iskolás voltam, és a többi gyerek lement focizni délután, megboldogult édesapám azt mondta: „te nem fogsz focizni, te tanulni fogsz”. Délutánra is fogadott egy tanárt mellém. Édesanyám egy picit modernebb volt, ő inkább a világi kultúrát próbálta tanítani, továbbadni nekem. Ő úgy gondolta, azzal is kell foglalkozni, azt is fontos tudni, hiszen sok mindent nyújt az embernek ahhoz, hogy komplexebb, egészebb legyen. Anyám azt mondta, a kultúra, a zene fontos, és nem zárja ki, hogy mint talmudista, tudjak magamnak hegedülni, és ilyen formában egyszer-egyszer kikapcsolódni. Tanultam tehát hegedülni is. Később egy olyan összetett jesivába küldtek, ami a legszigorúbbnak számított az ilyen típusú iskolák között. Ez gimnázium és jesiva volt egyben. Hetvenhatan kezdtünk, és harmincegyen végeztünk. Nagyon komoly, szigorú iskola volt. Utána egy szintén híres és komoly jesivában tanultam egy ideig, majd a tanulmányaimat egy olyan, ugyancsak összetett intézményben folytattam, ahol a katonai kötelességemet is teljesíthettem. Ennek befejezése után elhatároztam, hogy Szolovejcsik rabbinál tanulok tovább, mivel őt tekintettem a legkiválóbb és a legnagyobb rabbinak. Miután nála tanultam, a pszichológia is nagyon elkezdett érdekelni, ezért beiratkoztam a Bar Ilan egyetemre. Az etno-pszichiátria érdekelt engem, mert láttam, hogy vannak bizonyos betegségek, pszichopatológiák, amelyeket a kultúránk szül. Ez tulajdonképpen a részemről egyfajta kritikát jelent a modern kultúra, a haladó világ felé. Mindig azt szoktam mondani, hogy rendben van, a világ halad. De hová? Mi felé? Az még nem elég, hogy azt mondom, halad, fel is kell tenni a kérdést, vajon merre.
A pszichiáter, ha találkozik egy beteggel, fölírja a gyógyszert, ő klinikusként kezeli a beteget. Arra gondoltam, hogy hátha más szemlélettel, megközelítéssel, más forrásokkal jobban meg lehet érteni ezeket a folyamatokat. Tehát az anorexia és a bulímia (falásrohamokkal járó evészavar) klasszikusan olyan betegségek, amelyeket kultúrafüggő betegségeknek minősíthetek. Az is érdekes, hogy a 19. században apácák naplóiban olyan feljegyzéseket találtak, amelyekből arra következtethetünk, hogy anorexiában szenvedtek. De az ő állapotukat szentként kezelték, és hát persze maga a fogalom, hogy anorexia, még nem is létezett. Tehát már az is egy kérdés, hogy hogyan kezelem, minek minősítem a különböző állapotokat. Ugye már ez is kultúrafüggő.
Ha Calvin Klein elhatározza, hogy anorexiásokat foglalkoztat, és ők a modellek, akkor magától értetődő, hogy az ilyen dolgok az átlag 16 éves kamaszlányt – aki arról fantáziál, hogy modell akar lenni – befolyásolni fogják a betegség kialakulásában. Persze nem lesz mindenki anorexiás, de megnöveli ennek az esélyét például egy ilyen divathullám. A kritikám tehát erre a felelőtlenségre is irányul.
Ezek a dolgok foglalkoztattak, eközben a fő forrás persze a Talmud maradt. Gyakran hangsúlyozom, hogy a Biblia jelen van minden kultúrált keresztény életében. De mi van nekünk, ami nincs nekik? A zsidó irodalom, a Talmud. Így azzal foglalkozni magától értetődő. Amikor egyetemre jártam, akkor sem mondtam le erről, és próbáltam mindig időt szakítani rá. Édesapámtól azt láttam, hogy a munka mellett is mindig szakított időt a tanulásra. Reggel nagyon korán kelt, tanulással kezdte a napját, és este, mielőtt lefeküdt, tanulással fejezte be. Hozzá kell tenni, hogy szegény megboldogult édesapám nem volt amellett, hogy egyetemre menjek, náluk, az ortodox családban senki nem járt világi iskolába. Ezzel én egy picit lázadtam. Félt, hogy mi lesz, ha kikerülök az egyetem világába. Ígéretet tettem, és saját meggyőződésem is azt diktálta, hogy ne mondjak le a Talmud tanulásáról, sőt elsőbbséget is adtam neki mindig. Ezzel együtt nem mondtam le a világi dolgok tanulásáról sem. Hisz annak a rabbinak a példája áll előttem, aki az egyik legnagyobb gondolkodó volt a zsidó népben. Ő Maimonidesz, aki amellett, hogy az egyik legkiemelkedőbb rabbivá vált, filozófus és orvos is volt. Maimonidesz felveszi a versenyt minden olyan rabbival, aki csak rabbinak tanult, és más szakmát nem művelt. Nekem ő az a prototípus, aki megmutatja, hogy mi az ideál.
A feladatunk az, hogy foglalkozzunk a teremtett világgal. Egy megbízást kaptunk, ami egyben kihívás is, és ez nem más, mint hogy foglalkozzunk a világgal, értsük meg a világot. Ha több eszközt használok föl ehhez, ha különböző megközelítéseket igénybe veszek, akkor jobban meg tudom érteni. Az ember persze el is zárkózhat, úgy is lehet élni, de a zsidóság nem ezt kívánja. Nem kolostorokban kívánja látni a híveit, hanem a világban. És a cél a világban teljesíteni a feladatokat. Mert abban hiszünk, hogy a Tóra realista, tehát realizálni lehet. Nem fent az égben van a Tóra, nem is a tengeren túl, hanem itt az életben, és az életről szól. Én abból indulok ki, ha a „Főmérnök” ezt a tervet, ezt a kezelési útmutatót adta, biztos, hogy lehet teljesíteni, nem vár el az embertől lehetetlent. És éppen az a feladatunk, hogy minél színesebb, mélyebb gondolkodással foglalkozzunk a világ teremtésével, a teremtett világgal. A dolog nem azon múlik, hogy megmondjam, hány éves a világ. A Tóra nem egy fizika könyv, nem egy biológia könyv, a Tóra egy életre szóló, embernek szóló, az emberhez szóló üzenet, és az embernek az életét próbálja formálni. Ezen van a hangsúly, ez a lényeg. Szolovejcsik rabbi szavaira visszatérve: Nem tudhatod, hogy hány éves a világ, nem ezen van a hangsúly. Az ember szenved, az ember küzd, az ember tusakodik.
Valóban össze lehet egyeztetni a tudományos és a hagyományos szemléletet?
Az egyetem, ami ugyan nem volt nagyon vallásos, azért nagy hangsúlyt fektetett arra a kérdésre, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a hagyományt a tudománnyal. Tanított engem egy olyan rabbi, aki pszichológus is volt, és próbálta megmagyarázni Ádám és Éva történetét a mai modern pszichlógia eszközeivel. Freud, Jung és Adler által használt fogalmak segítségével magyarázta a Tórát. Az egyik barátom apja fizika professzor, ő írt egy könyvet, amelyben próbálja a teremtést megmagyarázni a fizika által, ámde vallásos szemüvegen keresztül. Eszerint nem hogy ütközik egymással a hagyomány és a tudomány, nem hogy összeférhetetlen, hanem éppen hogy összeegyeztethető. Tehát van ilyen.
Tudsz példát hozni arra, amikor az ember működésével kapcsolatban a hagyományos források és az empirikus pszichológia ugyanarra a következtetésre jut?
A hatodik napon az Örökkévaló megteremti az embert. Az első fejezetben található az ember teremtése, és a második fejezetben megismétlődik. De van eltérés a két történet között. A két történet tulajdonképpen két prototípus embert ír le. A pszichológia is leír különböző típusokat, elfogadja azt, hogy nem egyfajta ember létezik, hanem mindenki más-más vonásokkal, temperamentummal stb. rendelkezik. A Talmudban is találhatunk szövegeket, amelyek arról szólnak, hogy ahogy nem hasonít kinézetre tökéletesen egymásra két ember, úgy a gondolkozásuk sem lehet soha azonos. Annál komplikáltabb az ember. Nem vagyunk számítógépek. A számítógép egyforma. Ha azt bekapcsolom Budapesten, vagy Honoluluban, ugyanúgy fog reagálni. Az ember más. Az egyik midrás tehát azt mondja, hogy nincs két egyforma ember, sem kinézetben, sem gondolkozásban, ugyanakkor a midrás felhasználja ezt a példázatot arra is, hogy bebizonyítsa, Isten teremtette az embert. Mert amikor az ember alkot, akkor sablonokat készít. Példának hozza, hogy a bankjegyek, amelyeket nyomunk, teljesen egyformák. Sőt. Ha nem lennének egyformák, akkor hamisnak minősülnének. De a között a pár milliárd ember között, aki a Földön él, nincs két egyforma. Ilyesmire nem képes az ember, ez nem emberi dolog, ez valami, ami fölötte lehet csak.
Tehát próbáljuk megérteni az embereket. Uyanakkor fölfedeztük, hogy nincs két egyforma ember. Ez egyrészt nehézségeket okoz nekünk, hiszen hogyan is érthetnénk meg egymást, ha különbözünk? Mégis próbáljuk felfedezni a közöset egymásban. Hiszen azért léteznek közös vonalak, amelyek által kapcsolódni tudunk. Rav Jehudá Hálévi fogalmazta meg azt, hogy a teremtés négyszintű. Az első szinten a tárgy van, eggyel magasabb szinten a növény, aztán a harmadik szinten az állat, és a negyediken a beszélő élőlény. Ami ugye nem más, mint az ember. Jehudá Hálévi beszélőnek nevezi az embert.
Tehát meríteni kell a forrásainkból, mert sok mindent lehet találni bennük, sőt. Mi abban hiszünk, hogy minden benne van, csak az ember legyen elég nyitott minden értelemben. Tudni kell, hogy nagyon sok rétege van ezeknek a forrásoknak. Valójában bele kell merülni ahhoz, hogy a mélységeit is megértsük.
Összefoglalva azt mondhatom, hogy igen bonyolultak, összetettek vagyunk mi emberek, de annál érdekesebbek. Színes, gazdag mozaikként létezünk. Ha egyformák lennénk, akkor monoton és unalmas lenne a világ. De az ember teremtésének történetéből megérthetem az ember működését, az ember feladatát, és ezáltal jobban megérthetem saját magamat is, a saját feladatomat, azt, hogy mi a helyem a világban.