Bányai Viktória kitűnő könyvet írt Ezekiel Landau prágai rabbi magyarországi levelezéséről, amely azért érdekes (mi is azért idézünk belőle), mert megtudhatjuk, melyik városban, illetve településen voltak abban az időben aktív közösségek, és milyen kérdések foglalkoztatták őket. Egymásról nem a legjobb véleményük lévén, kérdéseikkel a tekintélyes prágai rabbihoz fordultak, aki készségesen és részletesen válaszolt. A legtöbbször Abaújszántó, Kismarton, Óbuda, Lipótszentmiklós, Pozsony, Rohonc, Dunaszerdahely, Temesvár szerepel a levelezésekben. Néhány érdekesebb témát igyekszünk kiemelni a felvetődött kérdések közül.

A Sziléziában, Glogów városában született ráv Glogau − Aser Lemil (1709-1789) − Kismarton rabbija és jesivájának vezetője volt. Erőshangú levélben nem azt kifogásolta, hogy bizonyos nyomós ok miatt engedte ráv Landau a félünnepi borotválkozást, amely a Sulchan Aruch alapján tilos, hanem azt − ahogy azt könyvében megírta −, hogy „a zabolátlan nemzedék” bűnös cselekedeteiben később hivatkozhat erre az engedélyre. Ráv Landau válasza rendkívül udvarias, megszólítása megtisztelő, válasza ugyan utal Rási unokája, Rabinu Tám véleményére, aki a témában engedékenyebb volt − de mint írja, szó sincs arról, hogy a szabálygyűjteményben rögzített tilalmat kétségbe vonná. Ám hosszas töprengés után úgy gondolta, ha rendkívüli esetben van mód a félünnepi borotválkozásra (pl. valaki királlyal találkozik vagy más tekintélyes hivatalnokkal). Leszögezi, hogy le kell írni, milyen esetben szabad ilyen körülményt figyelembe venni. Érdekes, hogy száz évvel később ugyanebben a témában váltott levelet a pozsonyi Chászám Szófer és a sátoraljaújhelyi Majse Teitelbaum. Azon levélben is ráv Teitelbaum hangneme volt erősebb, és ugyanazt kifogásolta, mint korábbi rabbitársa. Chászám Szófer végtelenül udvarias válasza rendkívül hasonlított Landauéhez.

Az aguna problematika több írásban is előfordul. Az aguna az elhagyott asszony, akinél nem tisztázott, hogy férje elhagyta vagy elhunyt. A fiára nézve sem mindegy, mondjon-e kádis imát vagy sem. A rabbi ilyenkor zavarban van: sokáig nem akarnak senkit e státuszban hagyni, de ha férjhez menne, és egyszer csak beállítana a férj, a második házasság érvénytelen, illetve az ebből származó gyermek mamzer.

Az alábbi történet tanácsot kérő rabbija Barby Meir ben Saul (1729-1789) pozsonyi rabbi talán a legismertebb, legtekintélyesebb a kötet kérdezői közül. Halberstadt mellett született, nevét a településről, Barbyról kapta. Pozsonyban nagy jesivát tartott fenn. A következő esettel kapcsolatban kért tanácsot: egy zavart tudatú férfi eltűnt. Holttestét a vízben vélték megtalálni. De az arca a hosszú ideig vízben való tartózkodástól felismerhetetlen volt. A kis talisz (cicesz) és a kaftán bizonyította, hogy zsidó, de a ruha bárkire ráadható, ezért nem számít perdöntő bizonyítéknak. A testén lévő anyajegy igen. Erre tekintettel javasolta ráv Landau az anyakönyvi igazolás kiadását.
(II. József türelmi rendeletében megszüntette a Budán elrendelt megkülönböztető köntöst és vörös sapka viseletét. Ugyanakkor a szakállt és a kis taliszt, melynek rojtjai látszanak, szintén kifogásolta.)

Majse Wohl ben Eliezer Litmann (születési évét nem ismerjük, halála 1793) a lengyelországi Oswiecimben (Auschwitz) született, és Mádon temették el. Ott működött, mint rabbi. Nevezett rabbi egy válólevélben a biztonság kedvéért Mádinak írja a község nevét. Sokan a hívek közül Mádennek mondták szegállal, pedig a község neve Mád. Landau úgy döntött, ha valóban Mád, akkor írják úgy. De mivel ott nincs folyó − pedig a város vagy más település nevénél meg kell jegyezni, hogy melyik folyó mellett fekszik −, máskor ne írjanak a községben válólevelet.

Dunaszerdahelyen a kor másik nagy egyéniségének, Alexander Szender Meiselsnek is volt gondja a rohonci rabbi lányának válólevelével kapcsolatban, akinek a Tolce nevet adták. Kiderült, hogy az asszony a Tolci nevet használta, juddal befejezve. Mivel azonban a szent könyvekben ez a név nem található, Meisels úgy döntött, hogy Tolcenak írja. Ráv Landau azt válaszolta, ha a rohonci rabbi Tolcinak nevezte a lányát, akkor így is kell írni. Tehát szükséges másik válólevél. A név valószínűleg a dulce (édes, gyöngéd) spanyol szóból származik. Áskenáz zsidók között elterjedt a Toltse változat.

Ezen levél írója is Szender Meisels, híres dinasztia tagja (születési éve nem ismert, halála 1819). Apja Harkovban, testvére, Maj­se, Szerednyén volt rabbi. Szender 1784-től 1800-ig Dunaszerdahelyen, majd haláláig Rohoncon teljesített papi szolgálatot. Egy régi zsinagóga lebontásáról váltottak levelet. Ráv Landau válasza rendkívül udvarias. „Teljes békesség, az éjjeleket nappallá tévőnek, tisztelet és szeretet drága jó barátom, a nagy rabbi, erőd torony, tudós tanító.” A témát részletezi a válaszlevél írója. A jelenlegi zsinagóga meg nem nevezett településén erősen megsérült. Rendbehozatala igen sokba kerülne, ráadásul egy nem zsidó templom mellett van, és a gróf iskolát akarna építeni a közelben. A hívek ragaszkodnának a régi imaházukhoz, de az elöljáró (talán részt venne az iskola építésében) azzal érvelt, lehet, hogy az új iskola diákjai belekötnének a zsinagógába igyekvő vagy onnan távozókba. A gróf más helyen, a mostaninál nagyobb imaházat építene, ahol a vásárra jövők is elférnének. Dísze lehetne a településnek. Ráv Landau megérti a régi városlakók ragaszkodását, de az elöljáró érveit és a gróf nagyvonalú ajánlatát megszívlelendőnek tartja. A nagyobb helyiség különben is vonzóbb. Ha a régi zsinagógából kiveszik a frigyszekrényt a Tórákkal, akkor imádkozásra nem lehet használni, lakásnak viszont el lehet adni. Kérdés, hogy a városé-e a zsinagóga, vagy a gróf építtette, esetleg a környék vásárosai is hozzájárultak. Ezen esetben vásárnap (vasárnap) gyűlésen kell megbeszélni, és közösen dönteni az épület sorsáról. Bár úgy látszik, nekik nincs kifogásuk egy nagyobb területű zsinagóga létesítésének.

Meglepően sok, 34 helység közösségét és rabbiját jegyzi Bányai Viktória kötete. Ezek elsősorban kisebb települések, mert a nagyobb városokba az 1840-es évek dereka felé költözhettek zsidók.

Bármilyen furcsa, előfordult, hogy a zsinagóga megelőzte a letelepedést. Amikor még városban nem lakhattak zsidók, a vásárokban való részvételt engedélyezték, és lehetővé tettek egy imahelyet a vásárosoknak. De számos szomorú történet után, hogy a pénzzel ne kelljen a rablóktól sem mentes utakra éjszaka elindulni, megengedték, maradjanak az imaház épületében napnyugta után. Aztán a városban, a közeli tanyán húzták meg magukat. Kocsmát nyitottak, egy-egy földbirtokos szolgálatába szegődtek, intézték az uraság pénzügyeit, eladhatták a termést, egyre beljebb kerültek a városba, általában egy városrészbe. Így alakultak ki a zsidónegyedek az imaház és a piac körül. Ha Budapesten körülnézünk, ez a „képlet” tárul elénk akár a Rumbach, Dohány, Kazinczy utca körüli városrészre, akár a Teleky tér környéki egykori negyedre gondolunk.