Szerző: Rabbi Elijahu Eliezer Dessler
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. október

A Ros Hasana-i imarend három központi téma körül forog, az egyik ezek közül a „Zichronot”, az emlékezés. Mit jelent ez?

Az alábbi beszéd Dessler rabbi szájából hangzott el az izraeli Ponyevics jesivában 1953 Ros Hasaná-ján.

Tévesen úgy gondoljuk, hogy ha elfelejtünk egy gondolatot, az többé nem létezik. Valójában a hatása továbbra is jelen van az agyunkban, de már távol a tudatosságtól. Amikor koncentrálunk, hogy emlékezzünk egy elfelejtettt gondolatra, akkor esetleg visszajön a tudatosba.

A tudatalatti erők dolgoznak azon, hogy egy gondolatot néha az agyunk előterébe, néha pedig a hátterébe helyezzenek. Mivel semmit nem tudunk ezekről a mechanizmusokról, a folyamatot egyszerűen csak felejtésnek nevezzük.

Van olyan, hogy az agyunk egy gondolatot a háttérbe küld, mert nincs rá szükségünk. A tulajdonságaink miatt kevés fontosságot tulajdonítunk az adott gondolatnak, ezért a háttérbe száműzzük.

Van olyan tény, ami jelen van az elménk tudatos részében, de már nem emlékszünk a hozzá elvezető lépésekre. Automatikusan tudjuk, hogy „kétszer kettő négy”, és nincs szükségünk végiggondolni a kiskorunkban tanult folyamatot, hogy „itt van két alma, melléteszünk még két almát, akkor most hány alma van itt?”, és így tovább. Hasonlóképpen, amikor egy könyvet olvasunk, nincs rá szükségünk, hogy egyenként azonosítsuk a betűket stb. A szó, és gyakran az egész mondat egyben el van mentve az agyunkban. Ez azért van, mert az olvasás szokása annyira beleivódott az agyunkba , hogy már nem kell keresztülmenni a folyamat egyes lépésein.

Egy gondolat akár rengeteg apró elemből is állhat, önmagában mindegyik észrevehetetlen, éppen úgy, ahogy a fizikai érzékeléssel látunk egy kezet, ami a valóságban számtalan mikroszkopikus sejtből áll. Egy ember késztetése arra, hogy megtegyen egy micvát, lehet majdnem tökéletes, de esetleg egy apró önös elemmel keveredhetett. Még akkor is, ha ez alig észrevehető, része a motivációnak. Egy nap Isten felfedi, és az ember felelősségre lesz vonva miatta.

Miért? Mert odafigyelhettünk volna. Ha rendesen tanult volna a személyiségfejlesztésről, és igyekezett volna kifejleszteni magában az igazságérzetet. Ha keményen dolgozott volna azon, hogy jobbá tegye önmagát, akkor kialakult volna benne egy „mikroszkóp”, amin keresztül észrevett volna magában mindent ami értéktelen, vagy rossz, akármilyen kicsi legyen is az. Az ember nemcsak a tetteivel szentelheti meg Isten nevét, hanem a tetteinek minden kis részletével, még azokkal is, amik általában észrevehetetlenek.

Ros Hásánákor azt mondjuk: „Nincs felejtés a mennyei trónod előtt.” Ezt úgy értjük, hogy Isten bíráskodása figyelembe veszi minden kicsi részletét annak, ahogyan meg kéne szentelnünk a nevét.

„…És semmi sincs elrejtve a szemeid előtt.” Ezek Isten szemei, amik „végigpásztázzák az egész világot”. Ahogy a Zohár mondja: ezek a „tanúk”, amik tanúskodnak az ember cselekedeteiről. Isten szemei tanúskodnak a legkisebb és a legkevésbé nyilvánvaló dolgokról.

Mivel lelki szemeink nehezen észlelik a nagyon kis dolgokat, Isten nekünk adta a Tórát, ami segít nekünk észrevenni azt, amit egyébként nem tudnánk. A Tóra a tökéletes igazság és a törvényei a teljes helyesség.

Ros Hásánákor mondjuk: „Aki emlékezik jó emlékekre, akik Őt eszükbe juttatják.” Vagyis Isten megemlékezik az embernek még a legkisebb jócselekedeteiről is − de csak azoknak, akik „eszükbe juttatják Őt”, vagyis azoknak, akik igyekeznek emlékezni Rá, és felismerni, valamint felfedni a saját lelküknek még a legkisebb pontjait is – ezt értjük „emlékezés” alatt.

Az, aki ezt a legjobb tudása szerint csinálja, és lelkének még a legkisebb pontjait is felfedi Isten előtt, megpróbálja helyrehozni az Istenszolgálat részeként, az ténylegesen „emlékezik” Istenre, és cserébe Isten is „emlékezik” rá.

vissza