A világban ezrek és ezrek foglalkoznak napi szinten a smirát hálásonnal, vagyis a meg­engedett beszéd szabályaival. Tudjuk, hogy a láson hárá (a tiltott, negatív beszéd) az egyik legsúlyosabb bűn, e miatt lett a második Szentély lerombolva. A Gemara az Arachin traktátusban a gyilkosság, a bálványimádás és a tiltott nemi kapcsolatok kombinált súlyosságához hasonlítja. A Tórában olvashatunk a coráát (egy bizonyos, a leprához hasonlító betegség) borzasztó csapásáról, amely akkor következik be, ha valaki láson hárát beszél.

Mindannyiunk be kell építenünk a smirát hálásont a tudatunkba. Szülőként pedig arra kell inspirálnunk a gyermekeinket, hogy figyeljenek arra, amit mondanak. A következőkben néhány gyakorlati tanácsot szeretnék adni a szülőknek ehhez.

1. Lehet, hogy akaratlanul is bátorítjuk gyerekeinket a láson hárára?

Mindenki tudja, hogy abban az esetben szabad láson hárát beszélni, ha toelet, vagyis valamilyen pozitív, hasznos dolog fog kijönni belőle. Néhány ember viszont úgy érzi, hogy személy szerint ő a felelős a világért, ezért számukra minden toelet. Ők azok, akik, amikor a kislányuk hazajön az iskolából, és izgatottan meséli, hogy az egyik osztálytársát kicsapták, hasonlóan izgatottan kérdezik, hogy „Kit? Kit?” Elképzelhető, hogy gyorsan felmérték a helyzetet: ha ezt a gyereket kicsapták, akkor nyilván zűrös volt, a családja pedig nem kívánatos társaság az iskolában, és azonnali lépéseket kell tenni, hogy megóvják a gyerekeik spirituális egészségét. Vagy csak a láson hárát akarják hallani. Vajon mi lesz a gyerek benyomása az édesanyja reakciójából? Különösen, ha minden egyes alkalommal, amikor a gyerek egy újabb adalékkal jön haza, az anya hasonló lelkesedéssel reagál.

A gyerekek akkor fognak otthon lelkesen láson hárát mesélni, ha olyan atmoszférát teremtünk a lakásban, ami szinte felhívás a tiltott beszédre. A kicsik nagyon fogékonyak a non-verbális üzeneteinkre. Ha boldogan újságolja el nekünk, hogy valami jót tett, az azért van, mert sikeresen beléplántáltuk azokat az értékeket. Ha pedig boldogan mesél el egy újabb láson hárá-adalékot, az azért van, mert tudja, hogy kíváncsi közönsége vagyunk.

Mondjuk inkább azt: „Ha ez láson hárá, inkább ne mondd el nekem.” Ha egy saját készítésű süteménnyel jönne haza, és nem lennénk benne 100%-ig biztosak, hogy kóser, nem ennénk meg. Ha tehát egy olyan információval jön haza, amiről nem vagyunk 100%-ig meggyőződve, hogy kóser, ráadásul a következmények jóval súlyosabbak mind az egyénekre, mind az egész zsidó népre nzve, akkor inkább le kell mondanunk arról, hogy meghallgassuk.

2. A gyerekek többet hallanak, mint gondolnánk

Ha egy szülő megkéri a gyermekét, hogy tegyen rendet, vagy vigye ki a szemetet, a válasz hiánya arra a téves következtetésre sarkallhatja, hogy hallásproblémája van. Ez azonban tévedés, itt szelektív hallásról van szó. A gyerekek mindent hallanak, amit mondunk. Ha a nappaliban játszanak, amíg vendégség van nálatok, akkor is mindent hallanak. Amikor davenolás u­tán beszélgetsz a barátaiddal, vagy amikor sorban állsz a boltban, mindent hallanak. Ha a beszédünk láson hárának tűnik a gyerekek számára, akik nem érthetik, hogy esetleg toeletről van szó, azt a következtetést vonhatják le, hogy a szülő láson hárát beszél. Tehát, ha esetleg még mi magunk is csak tanuljuk a smirát háláson szabályait, különösen vigyáznunk kell vele, amikor a gyerekek hallótávolságon belül vannak.

3. Az oktatás és a tudatosság nagyon lényegesek

A zsidó világban manapság igen aktív kampány folyik a smirát háláson tudatosságának terjesztéséért. Rengeteg anyag látott napvilágot, melyek növelhetik a tudatosságunkat e téren az otthonunkban. A Chofec Chaim arcképe, vagy a lángoktól nyaldosott Szentély képe hatásos lehet azokban a helyiségekben, ahol a gyerekek játszanak (és beszélnek). Lehet kapni emlékeztető matricákat a telefonra és a bejárati ajtóra: „Ebben a lakásban mi nem beszélünk láson hárát!” felirattal. Azonban ezek egyike sem működik, ha nem értjük meg, mennyire szörnyű dolog a negatív beszéd, maximum segíthetnek megerősíteni a gondolatot, ha már egyszer beépítettük a családi értékrendszerünkbe. Így, Rav Segal módszere, hogy napi két háláchát tanuljunk a smirát háláson témaköréből, családi projekt kellene, hogy legyen. A vacsoraasztalnál, vagy esetleg az egyik szülő előző este kazettára mondhatja, és a gyerekek az ágyban meghallgatják, a kazettás módszert úgyis mindig szeretik.

4. Árulkodás

A legnagyobb probléma a családban a smirát háláson területén valószínűleg a rechilut, vagyis a pletyka. Szülőként a kialvatlanság túlélése után leghamarabb a kihallgatást tanuljuk meg. Ha valami összetörik, ha két gyerek azt állítja, hogy „ő kezdte”, felvesszük a Sherlock Holmes kalapunkat, és nekiállunk a kérdezgetésnek. Ezt csak nagyon kevés szülő élvezi, de tudjuk, ha nem vizsgálnánk ki az ügyet, a gyerekünknek az lehetne a benyomása, hogy nincs igazság a világban. A legkönnyebb módszer persze az, ha egy másik gyerektől tudakoljuk meg, hogy mi is történt. Az ártatlan gyerek ezzel nagyon kényelmetlen helyzetbe kerül, ő lesz az áruló, és magára vonja a hibás fél haragját. Az iskolában néha még meg is fenyegetik az ártatlan szemtanút a tanárok, hogy kiszedjék belőle azt az információt, amire szükségük van. Ha egy terrorista bombáját, vagy egy gyerek által eltűntetett kocsikulcsot keresünk, akkor persze talán jó módszer, de ha magától értetődően használjuk, akkor azt az üzenetet küldi a gyerek felé, hogy az árulkodás rendben van.

Rav Mose Feinstein, a XX. század egyik legnagyobb rabbija azt írja az Igrajsz Majséban (Joré Déa II. Szimán 103), hogy „gusztustalan” dolog, ha egy tanár arra vesz rá egy gyereket, hogy árulja el, ki csinálta a kérdéses dolgot, mert ezzel a láson hárát „könnyű üggyé” teszi a szemükben.

Egyértelmű, hogy szülőként nehezebb úgy igazságot tenni, ha nem bátorítjuk az árulkodást, de amit az ellenkező esetben a láson hárá iránti érzékenységükben veszítünk, az sokkal komolyabb.

5. Pozitív megerősítés

Mint mindennel, ezzel kapcsolatban is hajlamosak vagyunk a negatívat hangsúlyozni. A „Ne mondd ezt!” vagy „Nem akarom ezt hallani!” mondatok néha szükségesek, de hosszú távon nem hatékonyak abban, hogy kifejlesszük bennük a smirát háláson iránti érzékenységet. Azt a benyomást keltik, hogy az, aki vigyáz a láson hárával, neurotikus és nem képes egy normális beszélgetést lefolytatni. Nem lehet úgy inspirálni valakit, hogy ilyen nyomott hangulatot kreálunk. E helyett inkább arra kell bíztatni a gyerekeket, hogy valami pozitívat mondjanak. Sokan ha el is kezdenek láson hárát beszélni, rögtön abbahagyják, ha az illető, akiről beszélnek, belép a szobába. Nem álszentek ők, hanem esetleg csak nem fogták fel, hogy amit mondani akartak az tényleg számít. Amikor azonban meglátják ott állni azt az embert, rájönnek, hogy a szavaik bánthatnak.

Vegyük észre, ha a gyerekünk kedves dolgot mond. Rengeteg lehetőség van rá. Bátorítsuk ő­ket, hogy pozitív történeteket meséljenek, vagy ismételjék el nekünk, amit a tanáraiktól vagy barátaiktól hallottak. Senki sem beszél rosszat folyamatosan. Tu­da­tosan figyeljünk a pozitív dolgokra, és hangsúlyozzuk azokat. Ha több időt fordítanánk a jó dolgok mesélésére, egyszerűen nem maradna időnk a rosszakra.

A Bölcseink hosszú évek óta biztosítanak minket, hogy óriási bráchá (áldás) és isteni védelem jön azokra, akik odafigyelnek a beszédükre. Azzal, hogy jobban odafigyelünk erre az otthonunkban, érdemesüljünk mi és az e­gész zsidó nép a szenvedéseink végére, és arra, hogy lássuk az igazi megváltást, mi, a gyerekeink és a gyerekeink gyerekei.