Ábrahám ősapánk nagyon szerette a vendégeket. Bárkit szeretettel látott: gazdag és szegény embert, tanultat és egyszerűt, öreget vagy fiatalt. Hogy legyen elég ember, akit megvendégelhet, sátrát mindig útkereszteződések közelében állította fel és mind a négy égtáj felé bejáratot nyitott, nehogy elkerülje egy arra járó.

Gyönyörű gyümölcsös kertet ültetett sátrai mellé, benne jó ízű fügével, szőlővel és gránátalma fákkal. Ezek a fák és bokrok nem csak kellemes árnyékot nyújtottak, de nagyon finom gyümölcsük is volt, ami a sivatagban utazóknak igazi kincs volt.

Ábrahám ősapánknak volt egy csodálatos fája. Ha a fa alá ülő látogató jószívű volt, a fa kiterjesztette ágait és sűrű árnyékot vont a feje felé. Ha azonban nem volt őszinte és egyenes szívű, vagy megrögzött bálványimádó volt, a fa ágai nem adtak árnyékot, bárhová is ült az ember. Ábrahám mindig a fa árnyékába ültette a vendégeket és így azonnal megtudta, milyen emberrel is hozta össze a sors. De bárki jött is arra, Ábrahám nagyvonalúan megvendégelte.

Ábrahám ősapánk, mint rendesen, ült sátrának bejárata előtt és az utat kémlelte. Bárcsak erre járna egy utazó! – gondolta. Meg­vendégelhetném, és meghívhatnám, hogy pihenjen meg nálam!

Nem sokkal ezután észrevette, hogy néhány utazó közeledik. Gyorsan szaladt Sárához: „Vendégek jönnek, siess, készíts kenyeret az ételhez!” A vendégeket nagy örömmel köszöntötte! „Kérlek, uraim, ne kerüljétek el sátramat! Hadd kínáljalak meg benneteket egy kis vízzel és kenyérrel!” A csodálatos fa árnyékába vezette őket és bőségesen hozott vizet, hogy meg tudják mosni a lábukat is. Ábrahám tudta, milyen jól esik a meleg homokos út után egy kellemes frissítő lábfürdő! A vendégek csak ámultak, amikor egyik fogás a másik után következett. Minden jó falattal kínálta őket Ábrahám. De nemcsak a testük fel felfrissülésével foglalkozott, hanem udvariasan megkérdezte, merre tartanak, szükségük van-e bármi másra, nem szeretnék-e az éjszakát itt tölteni. És mesélt az Örökkévalóról, a világ teremtőjéről. Az utazók, akik eddig még soha nem hallottak az Örökkévalóról, tátott szájjal hallgatták a bölcs öreget.

A vacsora végével a vendégek megkérdezték mivel tartoznak a fennséges étkekért. Semmivel, csak köszönjétek meg mindazt, amit elfogyasztottatok! – mondta Ábrahám. A vendégek meghajoltak és dícsérő szavak közepette áldani kezdték Ábrahámot.

– Nem, nem. Ne engem dícsérjetek! Hogy is gondolhatjátok, hogy a sivatag közepén a magam erejéből tudnék ilyen lakomát, vizet és gyümölcsöt adni nektek! Csakis az Örökkévaló az, aki lehetővé tette, hogy mindezeket az ételeket ma megehessük. Áldjátok a Mindenhatót, amiért ehettünk és jól lakhattunk.

A vendégek megértették Áb­ra­hámot és boldogan áldották az Örökkévalót.

Így tanította Ábrahám a hozzá betérőket Isten nagyságára és hogy mindenben meglássák a mindenható gondoskodását.

Ötlet: Miközben mesélsz, rajzoltasd le a gyermekkel Ábrahám sátrát a keresztút mellett, a négy bejárattal, a gyümölcsös kertet, a csodálatos fát, a bőségesen megterített asztalt a vendégekkel! Vajon hogyan képzeli el a gyermek?