Nem a látványos varázslat, hanem a jószívűség és az emberségesség az igazi csoda.

Szerző: Szántó-Várnagy Ádám
Megjelent: Forrás – 2012. február

Szerző: Szántó-Várnagy Ádám
Megjelent: Forrás – 2012. február

Ebben a hetiszakaszban talál­juk az Egyiptomból való szabadulás történetét. Az utolsó éjszakán történik, hogy az Örökkévaló úgy rendeli, hogy a zsidók kérjenek egyiptomi szomszédaiktól értékes edényeket. A Tórából megtudjuk, hogy ez sikerrel jár, mert a történtek hatására az egyiptomiak felnéznek a zsidókra.

„És Mózes, a férfiú is igen nagy volt Egyiptom földjén, Fáraó szolgáinak szemeiben és a nép szemeiben.” (2Mózes 11,3)

A Mesech Chochmá nevű kom­mentátornak feltűnik, hogy Mózes „csodálói” kétféle csoportra oszthatók: „fáraó szolgái” és „a nép”. Miért a két említés, mi a különbség a két csoport között? A válasz az, hogy kezdetben, amíg Mózes különleges csodáiról volt ismert, az egyszerű emberek körében tett szert a népszerűségre. A fáraó szolgái, a tudósok azonban (akik mai körülményekre lefordítva a helyi elitnek felelnek meg) azt gondolták: még egy bűvész, ugyanolyan, mint mi, csak ügyesebb, jobbak a trükkjei. Ők csak attól kezdve tartották nagy embernek, hogy látták közelről a viselkedését, szerénységét, pozitív emberi tulajdonságait.

Ezt támasztja alá a tórai szöveg megfogalmazása is. Az itt használt héber kifejezés „háis Mose”, azaz „Mózes, a férfiú” ezen a helyen kívül a Tórában csak a következő mondatban szerepel: „És Mózes, a férfiú igen szerény, szerényebb minden embernél, aki a föld színén van.” (4Mózes 12,3)

„Mózesben nem a nagy csoda- tevőt, hanem az emberségét, szerénységét tisztelték.”

Így a héber „is” szó nemcsak férfit, embert jelent, hanem a szerénységet is kifejezi. Ebből láthatjuk, hogy a fáraó szolgái, az egyiptomi elit Mózesben nem a nagy csodatevőt, hanem az emberségét, szerénységét tisztelték. A hagyomány alapján arra is következtethetünk, hogy viselkedésével kiemelkedett környezetéből, azaz ezek az egyszerű emberi tulajdonságok nem voltak jellemzők a fáraó udvarában:

„Olyan helyen, ahol nincs férfi, igyekezz te férfi lenni.” (Ávot 2,5)

Hasonló gondolatot láthat­tunk a Minden6ó (Bruce Al­mighty, 2003) című filmben. A főszereplő Bruce nem érti, hogy Isten miért nem tesz csodákat, amivel jót okozhatna sok embernek. Ezért Isten minden képességét ráruházza, hogy meglássa, mire jut vele. Első próbálkozásában szétválasztja a tányérjában található paradicsomlevest két részre, hogy kipróbálja a Nádas tenger szétválasztását. A film végére azonban rájön arra, hogy a csoda nem a látványos és hihetetlen történésekben van. „Egy egyedül élő édesanya, aki két műszakban dolgozik, és van ideje, hogy a gyermekeit fociedzésre vigye. A tizenéves, aki nemet mond a drogokra, igent a tanulásra. Ők a csodák.”

Ha jobban meggondoljuk, a józan logika is így diktálja. Ha én lennék Isten, és én teremtettem volna a világot, egy látványos varázslat produkálása nem állna számomra semmiből. Nem lenne nagyobb mutatvány, mint egy embernek a saját számítógépén elindítania egy programot. Az viszont, hogy a teremtményeim a szabad választásuk alapján a jó irányba mozdulnak, igazi csoda lenne, még számomra is. Ebből látszik, hogy mennyire téves az az értékrendünk, amely egy egyszerű, hétköznapi jó cselekedetet képtelen olyan nagyra értékelni, mint például egy meghallgattatott imát vagy egy régi vágy beteljesülését. A vágy beteljesülése nem rajtunk múlt, a jó cselekedetünkkel azon­­ban igazi csodát tettünk. Olyat, amelyik még Istennek is csodának számít.

Ennek tudatában el tudjuk dönteni, melyik csoporthoz tartozunk: az „elithez”, aki számára a nagyság az embert, az emberséget jelenti, vagy a tömegekhez, aki a csodákban hisz és a csodákra vár.

vissza