Arról, hogy a szabadsághoz bátorság is kell, hogy rabnak lenni még kényelemben is rosszabb, mint kockázatot vállalva nekivágni az álmok valóra váltásának.
Mózes vezényletével egy teljes évi veszedelem rázta meg az egyiptomi társadalmat. A tizedik, végső és legsúlyosabb csapás után, az elsőszülöttek halálát követően a fáraó végül elengedte a zsidókat.
Viszont mint minden igazi megalomániás alkat, a fáraó meggondolta magát, és üldözőbe vette őket. Amikor a zsidók visszanéztek, és meglátták az egyiptomi lovas szekerek ádáz rohamát, pánikhangulat lett úrrá rajtuk. Úgy érezték, minthogyha csapdába estek volna. Nincs más kiút, csak a tenger, a Vörös-tenger.
A zsidók korholni kezdték Mózest:
„Vajon mivel nincsenek sírok Egyiptomban, hoztál el bennünket, hogy meghaljunk a pusztában? Mit is tettél velünk, hogy kivezettél bennünket Egyiptomból?” (2Mózes 14:11-12)
Nevetséges! Hogy képesek a zsidók 210 év elviselhetetlen egyiptomi szenvedés után arra, hogy panaszkodjanak Mózesnek azért, mert kiszabadította őket?
Kb. 20 évvel ezelőtt Stockholmban történt, hogy terroristák túszokat ejtettek, akiket testileg és érzelmileg is megkínoztak. A kiengedésüket követően egy sajtókonferencián a túszok mind hízelgő, felhevült hangulatban beszéltek a fogva tartóikról! A pszichológusok „Stokholm szindórámának” nevezték el azt a jelenséget, amikor a foglyok a fogságuk idején megelégedettséget és kényelmet kezdenek el érezni.
A zsidók számára Egyiptomban kényelmes volt az élet. A rabszolgaságban az élelmiszer-fejadag lehet, hogy kevés volt, az ágy lehet, hogy szalmából volt, de volt jó is ebben: minden szükségletük igazából biztosítva volt, és nem kellett kihívást jelentő döntéseket meghozniuk. Nem volt mosás, sem vásárlás, sem kereskedés, sem határidők. Egyiptom héber megfelelője, „Micrájim” szó szerint azt jelenti, hogy a „fogság háza”. Időnként a legkisebb doboz az, ahol a legnagyobb biztonságban érezzük magukat.
EGY ÓRIÁSI AKADÁLY
„De a tenger csak nem akart kettéválni.”
Hárommillió zsidó állt a Vörös-tenger partjainál. Választhattak: vagy belemennek a még ketté nem vált tengerbe, vagy pedig visszamennek Egyiptomba. A tenger hideg volt, különös és vészjósló. Egyiptom ellenben meleg, ismerős és kényelmes.
Az egyiptomiak eközben egyre közelebb nyomultak. A zsidók pánikba estek. Végül a Jehuda törzsbeli Nachson lépett be először a tengerbe, („kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek”). De a tenger csak nem akart kettéválni. Nachson továbbment, addig, amíg a víz végül elérte a bokáját, majd pedig a térdét. Még mindig nem vált ketté. Nachson még mélyebbre merült, a víz már a derekát, már a mellkasát érintette, de még mindig nem akart kettéválni.
Nachsonban cikáztak a gondolatok: talán mégis vissza kéne térni Egyiptomba. Aztán emlékeztette magát: az élet a fejlődésről szól… otthagyni a fogság házát… belemerülni az ismeretlenbe… ennek az alternatívája az, hogy megmaradjunk a meleg és a kényelem kicsiny börtönében, a stagnálást választjuk, végezetül pedig a halált? Egyiptomot – nem, Nachson tudta, hogy számukra Egyiptom nem merülhetett fel, mint választási lehetőség.
De a víz már elérte a nyakát. Nachson a saját határait feszegette. És mégis folytatta, mégis továbbment a tengerbe. A víz már elérte az orrcimpáit, és végül az utolsó pillanatban… a Vörös-tenger kettévált. A zsidó emberek pedig mind utánaszaladtak. Végre, szabadságba.
ÖNBECSÜLÉS
Habár minden zsidó száraz földön kelt át, Nachson élménye minőségileg más volt. Amikor először átsétált a tengeren, megerősödött, és úgy érezte: él. A jövő meghozta a maga kihívását, és Nachson emelt fővel nézett ennek elébe. A rabszolgaság olyan csomag volt, amelyet maga mögött hagyott. Felszabadult testben és lélekben.
Hasonlítsuk össze ezt a többi zsidó élményével! Mások miután beléptek a kettévált tengerbe, egy kicsit csalódtak magukban azért, mert nem érezték Nachson bátorságát. Nachson először lépett a vízbe (2Mózes 14:22), a többiek viszont első ízben a szárazföldre. (14:29)
A Vilnai Gáon (XVIII. század) gyönyörű magyarázatot kínál: Nachson élményeinek ecsetelése közben a Tóra azt mondja, „a víz pedig volt nekik fal gyanánt jobbjukról és baljukról.” (2Mózes 14:22) A többi ember számára viszont a héber szó, a fal „choma”, másképp van írva, a „váv” betű nélkül. Ezt úgy is olvashatjuk, mint „chémá”, ami haragot jelent. A Tóra visszatükrözi az egyes zsidók csalódottságát (és az Örökkévaló haragját) azért, mert nem volt elég bátorságuk saját potenciáljuk kiteljesítésére. A növekedés lehetősége örökre elveszett.
KITÖRÉS
A Vörös-tenger a mi saját életünkben is feltűnik. Végtére is a saját életünk is múlhat azon, hogy döntéseinket miképp hozzuk meg akár néhány kulcsfontosságú pillanat alatt. Ez dönti el a különbséget, hogy valóra váltjuk-e álmainkat, vagy pedig megbánással teli az életünk.
Gyakran addig késlekedünk, amíg a legjobb lehetőség végül elmúlik. Az ajtó becsapódik az orrunk előtt, majd végül azzal nyugtatjuk meg magunkat, hogy „óh igen, mit is tehettem volna, a dolgok egyszerűen nem jöttek össze”.
A mostani Sábeszkor, amikor a Besálách hetiszakaszt olvassuk, szánjunk pár percet arra, hogy feltesszük az alábbi kérdéseket saját magunknak:
– Milyen negatív helyzeteket élek meg, csakis azért mert nem akarok áldozatot hozni és változtatni?
– Félek a változtatástól?
– Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet?
– Mi tart vissza attól, hogy elérjem képességeim teljességét?
– Tíz év múlva milyen olyan döntéseket fogok megbánni, melyeket ma nem hoztam meg?
NÉHA A VÁLASZ CSAK ANNYI, HOGY HAJRÁ, UGORJUNK A TENGERBE
Egyszer feltették a breslovi Nachman rebbének, a híres XVIII. századi chászid vezetőnek az alábbi kérdést: „Mi van akkor, amikor valaki távol érzi magát az Örökkévalótól és a Tórától? Hogy tudja egy ilyen ember átérezni a spiritualitást, amely egyrészt kívánatos, tetszetős, másrészről pedig félelmet keltő?” Nachman rebbe ekként válaszolt: „Menjen el egy sábeszi vacsorára, és énekeljen egy niggunt (melódiát)! Énekeljen lelkesen és örömmel, olyan érzéssel, amely mélyen a lelkéből jön. Ez a módja annak, hogy ebbe beleugorjon.”
ÉLETÜNK FOKOZATOS MEGERŐSÖDÉSE
Sajnos nem szereltek fel számunkra egy olyan háttérzenét, amely akkor erősödik meg, amikor hirtelen azok a bizonyos „fontos pillanatok” elérkeznek. Az egyetlen reményünk, hogy megmeneküljünk Egyiptom börtönéből, az, hogy őszintén szembeszállunk a saját félelmeinkkel, és megragadjuk azokat a lehetőségeket, melyeket az Örökkévaló adott számunkra azért, hogy növekedjünk általuk.
Természetesen azt nem mindig tudhatjuk, hogy mi vár bennünket a tenger túlsó oldalán. De ez is az élet szépségének a része. Ez a mi lehetőségünk, hogy megerősödjünk annak teljessége által.
A Tóra azt mondja: Nachson az életet választotta. Nekünk is ugyanezt kell tennünk. Az érzés felemelő. Az önbecsülésünk múlhat mindezen. És igazából ez az egyetlen igazi választási lehetőségünk.