Mese a fák ünnepén egy fa újjászületéséről.
Szerző: Panyiné dr. Ábrahám Zita
Megjelent: Forrás – 2012. február
Szerző: Panyiné dr. Ábrahám Zita
Megjelent: Forrás – 2012. február
A város határában egy domb tetején állt egy magányos mandulafácska. Gyakorta nézegette a házak tetejét, és hallgatta a távolban játszadozó gyermekek zsivalyát. Milyen szép helyen is élek – gondolta, csak ne lennék olyan egyedül! Arra repült két kis madár, épp megfelelő helyet kerestek a fészekrakáshoz. Csivitelésük nagy örömet szerzett a fácskának.
– Ó madárkák! Gyertek, rakjatok fészket az ágaim közé, boldogan adok majd nektek árnyékot és menedéket!
– Nem jó hely ez egy madárfészeknek. Itt a domb tetején nagyobb a szél. Ráadásul egyetlen fa vagy itt, így könnyebben észrevesznek bennünket és a fészket is az erre kószáló ragadozók.
– Sajnálom – mondta a fácska.
Nem sokkal ezután egy nyuszicsalád sétált arra, és játékosan hemperegtek a fa alatt a fűben.
– Nyuszikák! A törzsem mellett építsetek magatoknak odút, én árnyékot adok majd nektek, s jókat játszhattok a pázsiton, amely körülvesz engem.
– Nem, nem. Itt könnyen megtalál a róka és a vadász is – válaszolták. De majd máskor is eljövünk hozzád játszani.
A fácska egyre szomorúbb lett. Hiába kínálgatta finom termését, a mandulát a mókusoknak, azok sem érezték biztonságban magukat a magányos fa odvában a domb tetején.
Másnap reggel finom tavaszi szellő fújdogált arra.
– Ó, szellő, legalább te maradj velem! – kérte a fa. Olyan szépen énekelsz az ágaim között!
– Nem lehet. Egy szellő jön és tovaszáll! De majd máskor is meglátogatlak – mondta a fácskának a szellő.
Egy nap nagy vihar kerekedett. A fácska magányosan állt a dombtetőn, a viharos szél majd kitörte az ágait.
– Ó, milyen jó lenne, ha nem egyedül állnék én itt! Ha többen lennénk, tompíthatnánk a szél erejét! – gondolta a fácska.
Egy tavaszi napon a fácska arra lett figyelmes, hogy egy egész óvoda jött a tisztásra. Hangosan énekeltek, játszottak, labdáztak. Egyikőjük hangosan felkiáltott: „Nézzétek azt a mandulafát a domb tetején! Éppen virágzik! Milyen gyönyörű!”
A gyerekek valamennyien odaszaladtak és az árnyékában folytatták a játékot. Addigi élete legboldogabb napja volt. A fácska szerette volna elmondani nekik, hogy jöjjenek máskor is, ő várni fog rájuk, de a gyerekek nem értették a szavát. Vagy mégis?
Egy év múlva Tubisvátkor ugyanezek a gyerekek már iskolásként tértek vissza. Ezúttal nemcsak játszottak, hanem facsemetéket hoztak magukkal. És több fácskát is ültettek a tisztásra.
A kis fák hamar nagyra nőttek és a magányos mandulafa már nem egyedül állt a domb tetején, hanem egy liget közepén találta magát. A ligetbe beköltöztek a madarak, a mókusok és nyuszikák. A szellő örömdalt fütyült! A mandulafácska az év minden napján örömódákat zengett. De a legjobban minden évben Tubisvátot várta és a játszadozó gyerekeket, akiknek annyira hálás volt.
Trendeli Alapítvány – A zsidó bölcsőde
www.trendeli.hu