Történelem

Akik nem adták a zsidókat – az albán zsidó közösség múltja és jelene

Egy közeli, de mégis ismeretlen ország történelméből.

Szerző: Arató Mátyás
Megjelent: Forrás – 2012. május

Szerző: Arató Mátyás
Megjelent: Forrás – 2012. május


Az első leletek az Albániában élő zsidóságról egy V–VI. századból való zsinagóga romjai Sarandából, melyet 2003-ban tártak fel. A XVI. században már minden főbb albán városban, Beratban, Elbasanban, Vlorëben, Durrësben, illetve a koszovói területeken is éltek zsidó lakosok. Ők azon szefárd családok voltak, amelyeket a XV. században kiűztek Spanyolországból és Portugáliából. Vlorëben 1520-ban már 609 zsidó családot tartottak nyilván, valamint ugyanitt állt Albánia egyetlen zsinagógája, amely később áldozatul esett az I. világháborúnak. Sábbátáj Cvi, miután a török szultán 1673-ban száműzte, Ulcinjba menekült (ma Macedónia), és ott is halt meg. Albert Einstein menedékjogot kapott Albániába 1935-ben, mielőtt folytatta volna útját Amerikába – albán útlevéllel. Az 1930-as népszámlálások adatai szerint mindösszesen 204 zsidó élt Albániában. Hivatalosan 1937. április 2-án ismerték el a zsidóságot, ekkor a közösség körülbelül 300 tagot számlált.

A második világháború előestéjén az Albániában élő zsidó közösség létszáma körülbelül 600 fő, akik közül megközelítőleg 400 főt tekinthetünk menekültnek, főként Németországból és Ausztriából. Nekik nem az albániai letelepedés lebegett célként a szemük előtt, utazásukat az Egyesült Államokba és Dél-Amerikába kívánták folytatni – sikertelenül. A berlini albán nagykövetség egyedüliként még 1938-ban is folyamatosan adott ki vízumot az azt kérvényező zsidóknak. Az esemény nem meglepő, ugyanis Európa legtöbb országával ellentétben Albániában a zsidók semmilyen fokú diszkriminációjának nem volt hagyománya.

1939. április 7-én olasz csapatok kezdték megszállni az országot, nem sokkal később a zsidók már nem hagyhatták el az országot olaszországi tanulmányuk érdekében, a kikötővárosokból pedig a tengertől távolabb fekvő területekre költöztették őket. Ugyanakkor az olasz megszálló hatalom nem lépett fel keményen sem a helyi zsidó lakosság, sem a menekültek ellen.

Koszovót 1941 tavaszán, Jugoszlávia eleste után az olasz megszállás alatt álló Albániához csatolták, a németek pedig benyújtották igényüket a pristinai zsidókra, amit az olaszok visszautasítottak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy időnként egyes – alapvetően nem zsidó – bebörtönzött foglyokat (köztük egyes adatok szerint 60 zsidó foglyot is) átadtak a németeknek, ezek az emberek aztán életüket vesztették; ezek az akciók azonban nem célzottan a zsidó lakosság ellen irányultak.

Azon jugoszláviai zsidó menekültek száma, akik elérték Pristinát, és a Kavajëban létrehozott menekülttáborban éltek, esetenként a kétszázat is elérte. A körülmények elviselhetetlenek voltak annak ellenére is, hogy a menekültek napközben elhagyhatták a tábort. A legtöbben, körülbelül száz pristinai zsidó férfi került családjával együtt a délebbre fekvő Beratba, ahol a helyi albánok védelme alá kerültek, néhányan más városokban, többek között a fővárosban, Tiranában találtak menedéket.

„Albániában
a zsidók semmilyen
fokú
diszkrimi-nációjának
nem volt hagyománya.”

1943 szeptemberében sor került Albánia német megszállására, a zsidók helyzete pedig egyre rosszabbá és reménytelenebbé vált. Az albán hivatalnokok igyekeztek a kavajëi zsidóknak hamis személyi okmányokat biztosítani, hogy Tiranába mehessenek egy olasz konvojjal. Nem sokkal később, 1944 elején a Gestapo megkezdte a tiranai zsidók összeírását, legtöbbjük ezt még idejében intő jelként értelmezte, és elmenekült a fővárosból, míg mások a helyi albánoktól kapott hamis papírokkal a kezükben várták a fejlemények alakulását. A németek többször nyomatékosan kérték az albán tisztviselőktől a zsidók adatait, de az albánok ezt több ízben visszautasították, sőt igyekeztek a zsidókat figyelmeztetni a rájuk leselkedő veszélyre.

A keresztény és muszlim albánok egyaránt büszkeségnek, Albánia büszkeségének tekintették a zsidók megmentését és segítését, az albán és a menekült zsidókét egyaránt. Egyes források szerint egy hattagú család egyetlen tagjának kivételével – akit a németek önhatalmúlag Pristinába hurcoltak és meggyilkoltak – egyetlenegy zsidó sem került a németek kezére. Az albán ellenállásnak köszönhetően a teljes albán zsidóság túlélte a háborút. Más források azonban igencsak árnyalják a képet, ezek szerint 1941 és 1944 között közel 600 zsidó került Nagy-Albániából különböző európai koncentrációs táborokba, így a történészek igencsak megkérdőjelezik az albánok soában betöltött szerepét. Véleményük szerint bár az albán lakosság igyekezett mindent megtenni az emberek megmentéséért, addig a kormány minden információnak birtokában volt a razziákkal és a koszovói zsidók deportálásával kapcsolatban – érintettségük tehát vitatható.

Amikor 1943-ben a nácik elkezdték a zsidók utáni hajtóvadászatot, az akció és a zsidók súlyos helyzetének híre elért Mefail Biçakuhoz is, aki már korábbról ismert volt kiemelkedő emberségéről és bátorságáról. Mefail a besáját adta, hogy oltalma alá helyezi és élelmezi a zsidókat. (A besa egy kulturális szabályelv, amelyet hitnek fordítunk, és amely az igéretek betartását és a becsületszót jelenti. Az egyik leghíresebb albán közmondás is a besához kötődik: shqiptaret vdesin dhe besen nuk e shkelin, azaz: az albánok inkább meghalnának, mintsem megszegjék az igéretüket.) Ő és fia, Njazi, a háború végéig védelmezték az elrejtetteket. Mefailnak és Njazi Biçakuh-nak a Yad Vashem intézet a Világ Igaza kitüntetést adományozta, 2007-ben pedig a New York-i Rágalmazásellenes Liga (ADL) posztumusz kitüntetéssel jutalmazta őket.

Enver Hoxha (ejtsd: Enver Hodzsa) kommunista uralma alatt (1944–85) a helyi közösség kapcsolata szinte teljesen megszakad a világ zsidóságával. A szocialista ideológiára komoly veszélyt jelentett bármely vallásba vetett hit, ezért az összes vallás minden megnyilvánulását tiltották. A kommunizmus bukása után 1991-ben közel az összes zsidó áttelepült Izraelbe, elsősorban Tel-Avivba. Ma kicsivel több mint 160 zsidó él az országban, a legtöbbjük Tiranában.

Immáron másfél év telt el azóta, hogy 2010-ben elfoglalta hivatalát Rabbi Aryeh Kaplan új albánai főrabbi Tiranában, a beiktatási ünnepségen pedig Sali Berisha miniszterelnök képviselői és Shlomo Amar, Izrael főrabbija is részt vett. Míg a miniszterelnök az akkori heves áradások miatt csak levélben üdvözölhette az új főrabbit és a zsidó közösséget, addig a helyi keresztény és muszlim közösségek személyesen tiszteletüket tették és támogatásukat fejezték ki a ceremónián. Shlomo Amar látogatása olyan nagy jelentőségű volt ennek a kis közösségnek az életében, hogy a zsinagógát, amely 2010 decemberében meg is kezdte működését, Héchál Shlomonak nevezték el. (Ez az egyetlen működő zsinagóga, a vlorëi zsinagógát már nem használják.) Felavattak egy Moshe Rabbeinu nevű Zsidó Közösségi Központot is, mely Rabbi Moshe ben Tovról, Kaplan rabbi apósáról kapta a nevét. Kaplan Rabbi úgy nyilatkozott: „Hetven év alatt ez lesz az első alkalom, hogy lesz minján Albániában”, majd első feladatának nevezte, hogy megszervezze a kóser áruk importját az országba.

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás