A történetet Lucia, a főszereplő lánya mesélte el Szerdócz Ervinnek, Sziget múltja jó ismerőjének, ki elmondta nekünk, mi pedig a Kedves Olvasónak.

Feltűnhet a látogatónak, hogy valószínűtlenül nagy területet foglal el Sziget (Máramaros-sziget) zsidó temetője. 1840 körül kezdték el a temetéseket − vajon rosszul mérték fel az igényeket, hiszen a sírkert több, mint a fele üres? A temető déli részén elkülönülve áll vagy tizenöt sírkő. A legtöbbön a felirat alig olvasható. Ha megerőlteti magát a látogató, kibetűzhet egy nevet: Ábrahám Husz. Történetünk róla szól.

Az 1880-as években Máramaros megyében kiraboltak egy postakocsit, ami Sziget és Nagybánya között szállította az utasokat, a postát, a pénzt, az értékeket. Volt ugyan vonatközlekedés Szigetről, de nem Nagybánya felé, mert a magas hegyek miatt a mai napig nem megoldható a sínpálya építése. A rabló nevét ismerték. A betyárkapitány Pintye után nevezték el őt is, aki II. Rákóczi Ferenc tisztjéből vált rablóvá. II. Pintye ügyességben és vakmerőségben méltóvá vált nagy elődje nevére, de a pandúrok üldözése során életét vesztette. Utolsó erejéből meghúzta a ravaszt, halálra sebezve az őt üldöző, a rakományt kísérő tisztet. Társai két parasztot letartóztattak − a kérdés az volt, ki lehetett a felbújtó orgazda. Nagy apparátussal keresték a tettest. A vásárban a postakocsit kísérő tiszt özvegye, egy zsidó ószeresnél megpillantott egy zsebórát, amely számára ismerősnek tűnt. Az ószerest Ábrahám Husznak hívták. Házkutatást tartottak nála, és találtak néhány tárgyat, amely a szállított értékek közül lehetett. Megvádolták, hogy ő a felbújtó orgazda, a legveszedelmesebb bűnöző a környéken, aki sunyi módon irányítja a különböző rabló- és tolvajbandákat. Hiába mondta, hogy a jó üzlet reményében vette meg kedvező áron a lefoglalt értékeket. Jom Tov Lipe Teitelbaum, a főrabbi, biztos volt az ártatlanságában, hangoztatta is. „Szelíd, mint a neve: Husz – azaz nyúl.” De az ügyész és a bíró semmilyen ellenvéleményt nem fogadott el.

A csendőrök megkínozták a szerencsétlen embert, rajta keresve az eltűnt rakományt. Nem mondhatott mást, mint hogy nem ismeri, aki eladta neki a szajrét. Az egész ügyről semmit sem tud. A letartóztatott rutén parasztokat talán már látta a városban, közelebbről nem ismeri őket, a nevüket sem tudja.

A rabbi javaslatára a történetet elmesélő Lucia apját, az egyenességéről ismert jogászt – későbbi polgármestert –, Jon Mihályi de Apsat grófot kérték fel a védelem ellátására. Tekintélyes földbirtokos családból származott, a grófi címet a 18. században kapták. A védő beszélt a megkínzott, sokat szenvedett emberrel, és hitt az ártatlanságában. Az ügyész és a bíró példát akart statuálni a megyei bíróság szigeti épületében megtartott tárgyaláson. Mind a három vádlottat, a szép és logikus védőbeszéd ellenére halálra ítélték, amit a város határában lévő akasztó dombon kellett végrehajtani.

A zsidók három napig böjtöltek, csak este vettek magukhoz valamit. Felajánlották, kifizetik a vádlott súlyát aranyban, ha kegyelmet kap. Az ügyész és a bíró hajthatatlannak bizonyult. Az ítéletet az egyik nap kora hajnali órájában végrehajtották mindhármukon.

Tanácskozni kezdtek a zsidók, hova temessék el az elhunytat. Hittek az ártatlanságában, de mégis csak jogerős bírói ítélettel akasztották fel őt. Eltemették a fal mellé, az öngyilkosok és halva született gyermekek parcellájába. A temetés napján két ember nem hunyta le a szemét egész éjszaka: a rabbi és a védőügyvéd. A rabbi mondta a zsoltárokat, az ügyvéd úgy érezte, az ügyet nem lehet lezárni, hiszen ártatlan ember került a földbe. Megbízta hűséges emberét, aki máskor is segített neki felderíteni egy-egy tisztázatlan esetet, hogy járjon a végére. Derítse ki az igazságot. A megbízott férfi tudta, az ítélet után biztonságban érzi magát az elkövető és elkezdi értékesíteni a rabolt holmit.

Ez valóban így is történt, de az orgazda óvatosságból a megyén túl igyekezett túladni a szajrén. Csakhogy a gróf embere járta a vásárokat, megyén, sőt határon túl is. Egy idő után feltűnt neki egy ruszkovai köznemes, aki jelentős értékeket árult tűrhető áron. Követte minden lépését. Az erdőben egy nagy fa tövében friss ásást fedezett fel. Feltáratta a csendőrökkel és megtalálták az elrabolt kincs még megmaradt részét. A bizonyíték hatására a köznemes beismerte tettét, hogy ő volt a felbújtó orgazda. A felháborodott szigetiek körülvették a városházát, a megszeppent ügyész és bíró az éjszaka leple alatt Selistyére szökött.

Összeült megint a Chevra Kadisa tanácskozása, mert rehabilitálni kellett az ártatlan Ábrahám Huszt, akit méltatlanul hantoltak el a fal mellé. Régi szabály azonban, hogy a holtat nem szabad háborgatni, a sírjából elmozdítani. Mitévők legyenek? A kérdésre a választ Jom Tov Lipe, a bölcs rabbi adta meg. Az elhunyt nyugodjon békében, ahol van, de a fal kerüljön el onnan minél távolabb. Az ötlet ragyogó, de a megvalósítás nehéz, mert a falon túli terület gróf Váradi Gábor tulajdona. Nagy úr, és ragaszkodik a birtokához. Menjen hozzá küldöttség, rendelkezett a rabbi. El is ment Sziget ékes magyarsággal beszélő három zsidója, és előadták jövetelük célját, ecsetelve Ábrahám Husz ártatlanságát és a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát. A gróf jó barátja volt a védőnek, Jon Mihályi de Apsatnak, s eladott a földjéből egy megfelelő darabot. Így eltűnt a fal Ábrahám Husz szomszédságából jó messzire.

Eltelt több hónap, talán egy esztendő is. A Selistyére menekült ügyész és bíró visszavágyott Szigetre. Mindenesetre egy fél szekér virág kíséretében, szíves szavakkal írott levélben meghívták az ügyvédet és feleségét magukhoz vacsorára. A gróf gondolkodott, hogy mit tegyen. Úgy érezte, lovagias dolog bocsánatkérésnek tekinteni az invitálást, és elfogadta a meghívást. Az estére megjelent vagy száz ember. Öt cigány húzta a talpalávalót, a hangulat kitűnő volt. Előételnek gombát szolgáltak fel, ettek is belőle jó étvággyal. Amikor a levest szervírozták, valaki felsikoltott és orvosért kiáltott. Elterjedt a hír, Selistyén két embert kórházba szállítottak, mert alighanem bolondgombát ettek. Megijedt a vendégsereg, de más nem betegedett meg − csak az ügyész és a bíró. Nem is élték túl a mérgezést. Éppen ők? − kérdezték egymástól az emberek. Hiszen ők voltak a konyha gazdái. Ellenőriztek mindent. A gombából az egész vendégsereg evett. Hogy lehet ez? Az emberek súgdolóztak. Ez bizony a rabbi átka. Rev Jom Tom Tov Lipe csóválta a fejét. „Nem emlékeztek Lábán történetére, amikor apja házába érkezett Eliézer, Ábrahám szolgája mindenféle drágasággal gazdagon megrakott tevéivel, hogy megkérje Izsák számára Rebekát. Lábán meg akarta őt mérgezni. Hogy a lány is maradjon otthon és a vagyon is legyen az övéké. De egy angyal elcserélte a tányérokat és saját apját, Betuelt mérgezte meg. Mert a Gondviselés tudta, mit tesz, örök lelkiismeretfurdalásra ítélte a gazembert. Több volt ez, mint a halál.”

Rejtélyes dolgok ezek! – csapta össze kezét a legidősebb híve a közösségnek. Rejtélyes? − meredt rá bölcs szemével a rabbi. Hiszel te az Örökkévaló igazságosságában? – Hogyne, hogyne! – felelte a tisztes agg. Akkor – tárta szét a karját a rebbe – hol itt a rejtély?

Ez a temetőfal titka. Ezért került messzire az utolsó sírkőtől – fejezte be elbeszélését Szerdócz Ervin barátom.