Általában természetesnek vesszük, hogy gyermeket szeretnénk vállalni. Sokan egy vagyont költenek ennek érdekében. Mégis kevesen teszik fel a legalapvetőbb kérdést: miért?

Egy New York-ii újság szerint sok szülő úgy érzi, hogy ez a feladat túl nagy erőfeszítéssel jár és a vártnál sokkal kevesebb örömmel. Természetesen van benne öröm a megkérdezett szülők szerint is, de a mindennapi élet sokkal nehezebb (a legtöbb megkérdezettnek még csak kicsi gyermekeik vannak, így nem tudhatják, mennyivel nehezebb lesz később).

Ennek a kettősségnek az oka a nem megfelelő elvárásokban lehet. Vannak férfiak, akik a meleg étel, tiszta ház és csinos intim partner elvárásával nősülnek és nem gondolnak arra, hogy a nőknek vannak érzelmi szükségleteik is. („Azért vettem feleségül, mert azt gondoltam, hogy kisigényű.”) Sokan úgy fognak a gyerekvállalásba, hogy nem tudják, mi vár rájuk, Már hallottak róla, hogy fáradtak lesznek − de nem gondolták, hogy ennyire. Ők még nem készültek fel erre a kihívásra („Talán a férjemre is kellene egy kis időt szánnom?”), azt hiszik, hogy ez olyan, mint a gyerekkori öltöztetős játék. Elképzelnek egy életnagyságú babát a legújabb divat szerint öltöztetve, aki elégedetten alszik a legkorszerűbb babakocsiban, miközben átsétálnak a parkon, vásárolnak, vagy baráti társaságban ebédelnek.

Ehelyett a baba átázott, koszos, éhes, ordít, esetleg kólikája van. Begyullad a füle, az új ruhája foltos lesz és nem hagy egy jóízűt beszélgetni a barátnővel. Akkor azt mondják: „De hol van az boldogság? Hol a gondtalanság, a kényelem?”

Nem szabad, hogy a gyermekvállalás fő motivációja az élvezet legyen.

De mélyebb dologról is szó van. Volt egy család, ahol több sérült gyermeket is neveltek. Nincs kétség, hogy ezek a gyerekek sok örömet tudnak szerezni, és afelől sincs kétség, hogy ezeknek a gyerekeknek a nevelése sok fájdalommal, csalódottsággal és kemény munkával jár. Mikor az apa az egyik fiának bár-micvóján beszélt, azt mondta: Tévedünk, ha azt gondoljuk, azért van gyermekeink, hogy örömünket leljük bennük. Azért vannak, hogy adhassunk nekik. Ez egy nagyon mély gondolat. Ez az apa nem úgy érti, hogy nincs öröme a családjában, hanem arra utal, hogy ne ez legyen elvárás, a fő cél. A boldogság nem egy időleges, felületes dolog, hanem mélyebb, az adás képességének fejlesztése.

A gyerekek megtanítanak min­­ket önzetlenül adni. Lehet, hogy sohasem kapjuk vissza. Az öröm bizonytalan és mulandó. De nem magunkért tesszük, hanem őértük. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy érzelmileg egészséges felnőtt váljon belőlük erős erkölcsi tartással és az Örökkévalóhoz fűződő szoros kapcsolattal. Ez a mi feladatunk. Ez a célunk. Ez lehet a jutalmunk.

Lehet, hogy nem törődnek velünk, ha megöregszünk (bár az Örökkévalónak köszönhetően van erre utaló iránymutatás), lehet, hogy nem mennek a Harvardra, hogy sikeres üzletemberek legyenek, vagy nem ajándékoznak meg jól ápolt és jól viselkedő unokákkal. Ez nem számít. Megtanultuk, mit jelent adni valójában − amikor nyomasztó a kimerültség, amikor rohanni kell az ügyeletre az éjszaka kellős közepén, kórházban kell tölteni az időt a gyerekkel, mikor át kell őket segíteni a barátság csalóka érzelmi hullámain, az otthon elhagyása, a házasság… amikor mélyre kell ásni, hogy megértsük a gyereket, aki olyan más, mint mi, iránytűnek lenni olyan helyzetekben, amit magunk sem tapasztaltunk meg.

Gyermekeinken keresztül ismerhetjük meg legjobban magunkat és másokhoz való viszonyulásunkat. Gyakran a gyermekek tanítják meg nekünk a legfontosabb leckét. Megtudhatjuk, mekkora szeretet-kapacitásunk van. Megnő a képességünk az adásra. Ez a gyermekvállalás igazi értelme, az igazi ajándék, az igazi boldogság.

Ha ezt tekintjük kiindulópontnak, nem mondhatjuk, hogy gyermekeink nem gazdagították életünket és nem tettek boldoggá. Van, aki azt mondja, bárcsak több gyermeke lenne, de azt nem szokták mondani, hogy bárcsak kevesebb.