„És elnevezte Mózes Hóseát, Nún fiát Jósuának.” (4Mózes 13,16)

A tizenkét kém elindulása előtt Mózes megváltoztatta tanítványa nevét Hóseáról Jósuára. Ez a változtatás egy imát is magában foglal, hogy az Örökkévaló óvja meg Jósuát a kémek rossz tanácsától. Magyarázatra szorul, hogy Mózes miért küldte előre a kémeket, ha tartott attól, hogy rosszat fognak mondani Izrael földjéről. Továbbá miért imádkozott csak Jósuáért, míg Kálevért és a többiekért nem?

A Vilnai Gáon (Emuná VeHásgáchá című munkájában) mondja, hogy az Örökkévaló háromféle módon nyilvánítja ki gondviselését.

Az elsőt úgy hívják: „hánhágá niszit” (nyilvánvaló csodák). Ez volt az Örökkévaló eszköze a negyven éves sivatagi vándorlás során. A „dicsőség felhője” kísérte őket nap mint nap és egy tűzoszlop éjszaka. Az égből hullott mannát ették és a szomjukat egy olyan, sziklából eredő víz oltotta, mely kísérte őket a vándorlás során. Amikor bűnöztek, az isteni büntetés azonnal bekövetkezett félreérthetetlen módon.

Az Örökkévaló gondviselésé­nek második fajtáját úgy hívják: „hánhágát niszim nisztárim” (rejtett csodák). Eb­ben a szakaszban az Örökkévaló rejtett csodákkal viszonyul hozzánk. Ilyen volt a kapcsolat a Teremtő és népe között Izrael földjén a száműzetés előtt. Akko­riban nyilvánvaló volt a természet és a Tóra törvényeinek betartása közötti közvetlen összefüggés. Amikor betartották a micvákat és törődtek a Tórával, az eső a megfelelő időben esett a szükséges mennyiségben, egészség és gazdagság volt az osztályrészük, de amikor bűnöztek, aszály és éhség következett.

Az Izrael földjéről való kiűzetés óta tapasztalhatjuk az Isteni gondviselés harmadik típusát, amit úgy hívnak: „heszter pánim”. Ilyenkor az Örökkévaló elrejti arcát előlünk és nem vagyunk képesek látni a gondviselését.

A Vilnai Gáon úgy magyarázza, hogy az isteni gondviselés különböző megnyilvánulásai csak a mi tudatunkban különböznek. Valójában az Örökkévaló egyformán vezeti a világot akkor is, amikor magától értetődően tapasztaljuk meg a csodáit, és akkor is, amikor csak a működő természetet látjuk. Az Örökkévaló csak elrejti az arcát az utóbbi időszakban.

Ősapáink a sivatagban tudatá­ban voltak annak, hogy a Szent­földre való belépéskor az Örökkévaló hozzánk való viszonyulása meg fog változni, a nyilvánvaló csodákat a természet csodái váltják fel. Nem fog hullni manna az égből, hanem szántani, ültetni és aratni kell, hogy ehessünk. Nem fogja őket kísérni egy forrás, hanem az esőtől fog függni, hogy olthatják-e szomjukat. A tévedésük abban állt, hogy arra a következtettek, hogy ha az életüket a természet rendje fogja meghatározni − ugyanúgy, mint a világ többi részének −, akkor a végső sikerük vagy bukásuk a saját katonai bátorságuktól függ. Ez egy súlyos hiba volt.

Ez a téves szemlélet volt az oka, hogy Mózes imádkozott Jósuáért. Mózes úgy gondolkozott, jobban tudja bebizonyítani tévedésüket, ha engedi, hogy meglássák az országot. Azt remélte, hogy rájönnek, Izrael meghódítása nem lehetséges saját erőből. Az Örökkévaló mégis biztosította őket arról, hogy valóban meghódítják az országot. Arra a következtetésre kellett volna jutniuk, hogy az Örökkévaló nyilvánvalóan továbbra is segíteni kívánta őket, bár egy kevésbé természetfeletti módon.

Jósua, lett kiválasztva a zsidó nép vezetésére az isteni gondviselésnek ezen új szakaszában. Neki szüksége volt egy különleges imára, hogy megszabaduljon a természetről alkotott torz szemléletétől. A Jósua név kifejező: Hásem Josiá − az Örökkévaló segítsen meg. Az Örökkévaló neve képviseli a szintézist a természeti világ nyilvánvaló ok-okozati összefüggései, valamint az Örökkévaló és az ember közötti bensőséges spirituális kapcsolata között. A „jud” utal az eljövendő világra, a „hé” a jelen világra. Mózes azért imádkozott, hogy Jósua úgy tekintsen a természetre, mint egy lepelre, mely palástolja az Örökkévaló jelenlétét. Ezen felül a természet (hátévá) és „Elokim” (Isten) számszerűen egyenlő.

Mózes azt mondta a kémeknek, hozzanak Izrael országának gyümölcseiből, vagyis azzal az üzenettel térjenek haza, hogy továbbra is az Örökkévaló jóindulatától függnek. Víz nélkül a gyümölcsök nem tudnak nőni, és Izraelben a víz kizárólag az esőtől függ, ami nyilvánvalóan nem az emberen múlik. Mózes azt akarta, hogy ismerjék fel, hogy bár Izraelben több erőfeszítésre lesz szükség a megélhetés biztosításához, a végeredmény ugyanúgy csak az Örökkévalón múlik, mint amikor a manna közvetlenül az égből hullott.

Sajnos csak Kálev és Jósua értette meg ezt. A többiek csak azt látták, hogy az ő természetes képességeiket meghaladja az ország meghódítása. Arra következtetésre jutottak, még az Örökkévaló maga se tudna segíteni, mert Ő azt választotta, hogy a természet rendje uralkodjon felettük. Ez az érvelés vezetett az oktalan síráshoz Tisá Beáv éjszakáján, mikor az emberek a reménytelenség miatt sírtak.

A sivatagban ezen az éjszakán hullatott oktalan könnyek eredménye lett a Szentély lerombolása Tisá Beávkor és száműzetésünk − így tisztán láthatjuk, mennyire függünk az Örökkévalótól. A tehetetlenségünk miatti sírás helyett a Tisá Beávkor hullajtott könnyeknek azt kell hirdetniük: „Örökkévaló, Te megígérted, hogy megváltasz a száműzetésből. Ezt mi nem tudjuk saját erőnkből elérni. Neked kell minket megváltani.”

Rabbi Jerucham Levovitz, a Mir jesiva híres felügyelője, így magyarázza a Szotá traktátus végén lévő Misnát: a Megváltó nem jön el mindaddig, amíg mi a sikereinket és kudarcainkat természeti okokra vezetjük vissza. Ameddig a világban zajló eseményekre politikai, gazdasági és szociológiai magyarázatokat adunk és felmentjük magunkat a tóratanulás alól, arra hivatkozva, hogy valamiből meg is kell élni, nem vagyunk érdemesek rá, hogy véget érjen a száműzetés.

Erősítsük meg az Örökkévalóba vetett hitünket és bizalmunkat, hogy végre felszáradjanak Tisá beáv könnyei és örvendezve ünnepelhessünk, mert a Megváltó eljön Cionba!