Közeledett a Tóraadás ideje, s az Örökkévaló kereste a legtökéletesebb helyet a kivételes eseményre. Úgy gondolta, egy hegyen fogja átadni a Tórát, ezzel is hangsúlyozva az alkalom fontosságát. Amikor a hegyek megtudták ezt, azonnal versengeni kezdtek egymással, a híresek és ismeretlenek egyaránt. Mindegyik talált dicsérni valót magán, valamit, amire felhívhatta a figyelmet, és amiért magának követelhette a dicsőséget.

„Bizonyosan Engem fog vá­lasz­­­tani az Örökkévaló, hiszen Én vagyok a legmagasabb. Úgy il­lik hát, hogy rajtam adják át a Tórát!” – mondta a hegyek leg­ma­gasabbika.

„Az igaz, hogy Te vagy a legmagasabb, de én vagyok a legszebb. Völgyeim zöldellnek, és tarka virágok díszítik dombjaimat.” – válaszolta a másik.

„Rajtam folyik a legtöbb tiszta vizű forrás, biztosan én leszek a kiválasztott.” − érvelt a harmadik.

Így ment ez napokig. Csak egy hegy maradt csendben: a kis Szináj-hegy. Ő meg sem szólalt. „Mit is mondhatnék? Nem én vagyok a legmagasabb, kopárságom miatt szépnek sem vagyok mondható. Nem csörgedeznek források völgyeimben, sem vízesések vagy patakok. Nem hiszem magam olyan különlegesnek, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben részesüljek.” Hallgatott hát és várta a döntést.

Amikor elérkezett az idő, meglepődtek a hegyek az Örökkévaló választásán. Mert az Örökkévaló nem a legmagasabbat, nem a legszebbet és nem is a patakokban bővelkedőt választotta, hanem azt az egyet, amelyik nem dicsekedett, nem hívta fel magára a figyelmet: a kis Szináj-hegyet.

„Miben jobb Ő nálunk?” − kérdezték a hegyek.

„Ő a legszerényebb köztetek. A Tóra elsajátításához pedig a szerénység mindennél fontosabb” − hangzott a válasz. „Azt szeretném, ha a népem is ilyen szerény lenne és nem dicsekvésre és magamutogatásra használná adottságait, tehetségét vagy a Tórát!”

A kinyilatkoztatás napjára virágba borult a kis Szináj-hegy, büszkén és gyönyörűen magasodott minden hegy felé. Nevét mai napig minden zsidó ismeri és tiszteli!