A Tóra megparancsolja, hogy figyelmeztessük embertársainkat a helytelen viselkedésre − „intve intsd embertársadat” (3Mózes 19,17), és azt is mondja, hogy ezt diplomatikusan kell tenni. Nagy különbség van az érzéketlen, kritikus kirohanás és a szerető dorgálás között. A kritizálás hozzájárul az önbizalom csökkenéséhez és mérgezi a kapcsolatokat. Senki se szeret folytonosan kritizáló ember közelében lenni, állandóan bíráló szülőtől vagy tanártól tanulni.

Az érzéketlen kritika a nem tetsző dolgot emeli ki, a hibákat keresve, ítélkezve, rosszallóan, gúnyolódóan, pl. mindig elfelejtesz beágyazni; nem tudnál most egy kicsit szépen játszani a változatosság kedvéért; ez egy nagy butaság volt.

A gyakori kritika rombolja az önbecsülést. Akárcsak egy sértő megjegyzés is beivódik a gyermek tudatába. A gyerekeinknek kimondott szavaknak nagy súlya van. Ha meggondolatlanul vagy felelőtlenül azt mondjuk nekik, hogy komiszak, ezt az önképük részévé teszik.

Különösen a fiatal gyerekeknek nincs meg az az intellektuális érettsége, hogy megkérdőjelezzék a róluk alkotott értékelésünket. Pl. ha egy 3 éves gyereknek, aki az ingére borította az innivalóját, azt mondjuk: „Nem tudod úgy meginni, hogy össze ne koszold magad?”  − a gyerek nem fogja azt gondolni: „A szüleimnek túl nagy az elvárása velem szemben, én csak 3 éves vagyok. Valójában állíthatom, hogy az ovis barátaim többsége is úgy jön oviba, hogy a ruháján látszik a reggeli étlap. Ezért aztán ez engem nem nagyon izgat.”

Az ösztönzés növeli az önbecsülést, a kritika rombolja azt.

Az előbbi példában az anyuka mondhatta volna inkább, hogy „Drágám, ha egy kicsit lassabban döntöd meg a poharat, biztos az egész a szádba ment volna.” Ez a megállapítás építő és ösztönző. Azt mondja meg a gyereknek, mit csináljon, hogy ne ömöljön ki az innivalója és azt az üzenetet küldi: a mama bízik benne, hogy meg is tudja jól csinálni.

Ezt diktálja a józan ész. Sajnos a szülők gyakran bosszankodnak, türelmetlenek és elfelejtenek ösztönző módon beszélni. Nagyon nehéz mindig tudatosan odafigyelni, mit mondunk a gyereknek.

A Tóra útmutatást ad, hogyan figyelmeztessük gyermekeinket a helytelen viselkedésre. Pl. a Tóra azt tanítja, hogy egy szülő sose tegyen szemrehányást, amikor mérges (Sabbat 105b). A szülő haragosnak tettetheti magát, hogy a gyerek megértse a cselekedetei súlyát, de csak az arc lehet mérges, a szív nem.

A Tóra azt is tanítja, hogy a szidásnak mindig négyszemközt kell történnie, mert nem szabad megszégyeníteni a gyereket (Lásd: Maimonidesz: A személyiségfejlesztés törvényei 6:7). Még négyszemközt is nagyon vigyázni kell, hogy ne hozzuk zavarba a gyereket. Csak a legrövidebben szabad beszélni, hatékonyan rávilágítva a lényegre.

Szidni nyugodtan és finoman kell. A gyerekek nem figyelnek oda az ordító szülőre és nem is hallgatnak rájuk. Az ordítás azt mondja a gyereknek: „Nem szeretlek!”. A megfelelő szidás törvényei sokrétűek (lásd: Rabbi Zelig Pliskin: Love Your Neighbor 270-292. oldal).

Összefoglalva, akkor tudjuk helyesen nevelni a gyermekeinket, ha kontrollálni tudjuk a haragunkat és képesek vagyunk gondolkodni, mielőtt beszélünk. Ha figyelembe vesszük szavaink hatását a gyerekre, remélhetőleg el tudjuk kerülni a káros kritikát és ösztönzően tudunk figyelmeztetni.