A szokások változnak, ez nem feltétlenül rossz. Egy ország vagy egy földrész szokása, ha nem törvényellenes, akár törvénnyé is nemesülhet. A külföldön kialakult metódusok begyűrűznek hozzánk is. Ez történt a brisz (körülmetélés, Ábrahám szövetségébe való felvétel) esetében is.

Hogyan is zajlott/zajlik egy brisz? A kváter házaspár (komaszülők) behozzák a gyereket a brisz termébe. Átadják a kváter séninek (második kváternek), ennyi a szerepük. A második átadja a slisinek, tehát a harmadiknak. Jár a baba kézről kézre, kapja a negyedik, az ötödik, ki tudja hányadik. Valaki a sor végén leteszi a gyereket az Élijáhu székébe, egy megtisztelt kiveszi onnan és ráteszi a szándákosz (a támasz) térdére, aki lehet szülő vagy nagyszülő, és az ügyes kezű, feddhetetlen előéletű mohél elvégzi a műtétet. Majd egy újabb megtisztelt karjába veszi a csecsemőt és a mohél a szülő kívánsága szerinti nevet adja a legénykének. Az esemény látványos, sok embert mozgat meg, a feladatok megoszlanak. Az ott lévők sokra értékelik, hogy részesei lettek egy micvának – érdemnek. Ez a koncepció értelmes és világos. Mi tehát a baj? Az, hogy csorbul a komaszülők szerepe. Az eredeti gondolat szerint pótszülőkké kell válniuk, szinte rokonságba kerülve a csöppséggel és a szüleivel. Akik kitalálták ezt a szokást, számoltak azzal az eshetőséggel is, ha az ég ne adja, történik valami az édesapával, édesanyával, legyen, aki a gyermek gondját viseli.

Európában – ezen belül nálunk – a szokás a következő volt. A kváterin – tehát a komaanya – megjelent karján a gyerekkel. A mohél szólította a komaapát „kváter” felkiáltással, aki átvette a babát és rátette a próféta székére. A kváter slisi (nem tévedés, a harmadik) veszi a gyereket és az elsőnek a térdére teszi, ő már elfoglalta a helyét a műtét asztala mellett, ahol a szükséges eszközök sorakoznak. Tehát az első kváter térdén hajtja végre a mohél a műtétet. „Vérében látja” a csecsemőt. Ez az élmény avatja szív szerinti komaapává. Amikor megtörtént a szabály szerinti körülmetélés, a kötözés (a kváter séni, a második koma a feladat komolysága miatt), ő veszi kézbe a kisbabát és tartja mindaddig, amíg a mohél vagy a rabbi nevet nem ad a fiúcskának. Boráldás következik, a gyerek is kap egy csepp „nyugtatót”. Az apa elviszi a fiát az anyjának a női szakaszba, aki szoptatással megnyugtatja és meggyőződik róla, hogy nincsen semmi baja a magzatának. A kicsi már nem is sír. Mázel tovot, jó szerencsét kíván mindenki a bányászok üdvözlésével.

Lehet, hogy manapság kevesebb „kézen megy keresztül” az újszülött, de a megtiszteltek valóban résztvevői, asszisztálói eme tradíciónak, nélkülük ez az ünnepélyes esemény igencsak sivár lenne. A komaszülők pótszülők lesznek és a három kváter kötődése a családhoz szinte élethossziglan szól. A vendégek meg tanúi a második parancsolat teljesítésének.

E sorok írójának kváterját Herskovitsnak hívták. Üveg- és porcelánkereskedésük volt az Akácfa utcában… Minden születésnapomon meglátogattak, valami ajándékkal leptek meg. Magunk is betértünk a boltba, ahányszor arra jártunk. Ma is őrzöm azt a zsidó történeteket tartalmazó mesekönyvet, A kincsőrző fát, amit az egyik alkalommal tőlük kaptam. Ők sajnos nem lehettek pótszülők, mert a vér szerintivel együtt a vészkorszak áldozataivá lettek.

Ha már a témánál tartunk, hadd mondjam el, hogy 32 évvel ezelőtt Mojse Weisz főrabbi mohél funkcionálása mellett én tartottam a kezembe, a szertartás alatt feleségem szülőföldjéről, Munkácsról származó barátnőjének fiát. Bár a felejthetetlen mester ügyessége és precizitása nem képezte vita tárgyát, az első ilyen irányú ténykedésem rendkívüli izgalommal járt. Egy kiváló gyerekorvos, Bartha doktor kérés nélkül minden pesti műtétnél megjelent, és a mohél magyarázta is neki, mit miért csinál. Egy idő után a doktor orvosi táskájába nyúlt, ráv Mojse Weisz meglepődött, hiszen nincs semmi baj a kicsivel. Mi az oka a készülődésnek? – Vele nincs – válaszolta az orvos, de a kváter mindjárt elájul.

Barátságunk a családdal elmélyült, gyakran találkoztunk, a fiú szép, magas fiatalember lett, elérkezett a bár micvó ideje. Az ünnepségre néhai Raj Tamás, a Nagyfuvaros utcai közösség rabbija készítette fel. Azonban nem döntötték el, hogy a tanítójának imaházában vagy a fiú által gyakran látogatott Vasvári Pál utcában − ahol a brisz is történt − legyen az avatás. Az időpont közeledett. A nagymama nyugtatott minket, majd minden kiderül. Mi egyre türelmetlenebbek lettünk, hiszen a szertartás fogadással, meghívók nyomtatásával jár stb. Egy szép napon telefonált a nagyi, ne strapáljuk magunkat, a bár micvót New York-ban fogják megtartani, mert a család úgy látja, a zsidó élet ott több reménnyel kecsegtet. Tehát mi előttünk is titkolóztak, bennünk sem bíztak? A nagymama nyugtatni igyekezett minket, hogy nem erről van szó. (De akkoriban minden véletlenül kimondott szónak súlyos következménye lehetett, még a falnak is füle volt.) Az ottani rokonok támogatásukról biztosították őket és ezért is maradtak kint. A fiatalember életének reménye külön téma lehetne. Jó magasra nőtt a centimétereket tekintve. Úgy hallottuk, most nősül. Gyakran telefonál a család valamelyik tagja, mama, papa vagy ő. Ha Pesten jár, mint minden közeli hozzátartozóját, minket is meglátogat. Tehát rokonoknak tekint minket.

Visszatérve mondanivalónk ele­jére, a szokások most megváltoztak. Mint fent említettem, a változást külföldről hozták be. Nem helytelenül. De aki még emlékszik az évtizedekkel ezelőtti minhágra (metódusra), annak kötelessége azt megőrizni, megörökíteni, s nem a nosztalgia miatt, hanem azért, mert egy nem haszontalan hagyománynak volt a részese.