Vigasztaljon részben az a tudat, hogy körülbelül nyolc éves korára a gyerek képes felfogni, hogy el vagy foglalva, és ezért jobban fogja értékelni azt az időt, amit vele töltesz. Emellett meg lehet próbálni azt, hogy elvisszük magunkkal a gyerekünket egy sűrű napon. Meg fogunk lepődni, hogy még egy ilyen napon is mennyi időt tudunk kettesben tölteni vele. Ráadásul a gyerekünk jobban megismeri a napunkat, és közelebb fogja magát érezni hozzánk akkor is, ha nem vagyunk együtt.

Ez annyira fontos, hogy ki merek jelenteni egy vitára okot adó állítást is: ha magunkkal visszük a gyereket, az annyira hasznos lehet a kapcsolatunk szempontjából, hogy néha megéri mulasztani az iskolából. A gyerekek ilyenkor általában boldogan dolgoznak rajta, hogy bepótolják a mulasztott anyagot. Nem kell túl gyakran „megszöktetnünk” a gyerekeket, de néha nagyon jót tesz.

Az, hogy mennyire vagyunk képesek jól kezelni ezeket a viharokat általában azon múlik, mennyit fektettünk be a kapcsolatba előzőleg – mennyiségileg és minőségileg. Ha a kapcsolat stabil, akkor minden elkerülhetetlen félreértés vagy konfliktus kevésbé lesz komoly. Ennek a befektetésnek a legfontosabb eleme a bizalom felépítése. Ha megbízok a motivációdban és a felém való hozzáállásodban, akkor minden felmerülő nézeteltéréssel könnyebben meg tudok birkózni.

A bizalom pedig leginkább az őszinteségen alapszik. A gyerekek különösen megbántva érzik magukat a legkisebb ígéretszegéstől is, gyakran aránytalanul fel is fújják azt. A gyerekeknek a legkisebb ígéret is nagy dolog.

Éppen ezért azt javaslom, hogy töröljük ki a szótárunkból a „megígérem” szót, amikor a gyerekünkkel beszélünk. Így, ha a helyzet úgy hozza, és mégis használjuk ezt a szót, akkor nagy hatása lesz.

Inkább mondjuk azt, hogy „megpróbálom”, és ezzel építsük a bizalmat. A Talmud (Szukká 46b) is figyelmeztet minket arra, hogy ne szegjük meg a gyerekeknek adott ígéretünket. Az ígéret olyan, mint a rákiáltás: csak ritkán szabad használni, hogy amikor tényleg szükség van rá, akkor hatásos maradjon.