Rási arról számol be, hogy Korách hogyan kezdeményezett lázadást a zsidó nép kijelölt vezetői ellen. Összegyűjtött a közösség főemberei közül 250-et, felöltöztette őket kék bíborszínű, gyapjú köntösbe. (Ez a kék bíbor a tchélet szín, a cicesz egyik rojtjának a színe, amely nézőrojtként az Örökkévaló parancsolataira emlékeztet.) Odamentek tehát Mó­­zes elé és megkérdezték, hogy ez a teljesen tchélet színű köntös nem helyettesítheti-e cicesz/rojt viselését. Amikor pedig Mózes azt feleli nekik, hogy így is kötelező rojtot viselni a ruhán, kinevették, mondván: lehetséges-e, hogy egy bármilyen színű ruhát egy szál tchélet mentesít, amíg az egész tchélet színű ruha nem mentesíti magát?

A Maharal úgy magyarázza az előzőeket, hogy Korách nem csupán azt tette gúny tárgyává, ahogyan Mózes rendelkezett ebben a kifejezett micvában. Korach kifogása Mózes és Áronnal szemben az volt, hogy − annak ellenére, hogy az egész közösség, tehát minden egyes személy szent, és Isten közöttük lakozik − „miért emelitek magatokat az Örökkévaló gyülekezete fölé”? Nincs szükség a ruhában tchélet színű szálra és nincs szükség spirituálisan felsőbbrendű vezetőkre egy olyan közösségben, ami teljességgel szent. Korách úgy érezte, hogy mindenkinek egyenlő lehetőséget kell adni, hogy Istent szolgálhassa bármilyen lehetséges módon. Amit viszont Korách nem vett figyelembe, hogy nem Mózes nevezte ki Áront kohen gádolnak (főpapnak), hanem Isten tette. Az a tény, hogy mások is szentek és képesek Istent a Miskánban (szent sátorban) szolgálni, még nem jelenti azt, hogy Isten ezt várná el tőlük.

Egyszer egy chászid sírva kereste fel a rebbéjét, hogy mivel favágóként egyedül él az erdőben, sosem tud minjánban (10 férfivel együtt) imádkozni, pedig mennyire vágyik rá. A rebbe erre szeretetteljesen azt mondta neki: „Miből gondolod, hogy Isten azt várja el tőled, hogy minjánban imádkozz? Lehet, hogy több öröme telik abban a vágyban, amit a minján iránt érzel, mivel nem tudsz résztvenni benne.”

Nem érthetjük, hogy Isten mi­ért állít embereket olyan helyze­tekbe, ahol nem tudnak bizonyos micvákat betölteni. Ha enyhítő körülmények tartanak vissza valakit attól, hogy Istent egy bizonyos módon szolgálja. A helyes hozzáállás a helyzethez az, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül ezeket a körülményeket, csak azért, hogy azt tehessük, amihez kedvünk van. Isten megadja nekünk a lehetőséget a hozzá való közelebb kerüléssel azáltal, hogy elfogadjuk és növekedünk(???) a különleges helyzetünkben. Ahelyett, hogy amiatt kedvetlenednénk el, hogy nem lehetünk kohen gádol­ok − vagy nem szolgálhatjuk őt úgy, ahogyan mi akarjuk −, még kiformálhatunk(???) egy nagyon is isteni kapcsolatot azáltal, hogy a körülményeinken belül jutunk el a kiválóságra.