Külső és belső harcok – a Szentély másodszor is elpusztul.
Szerző: Lengyel Dávid
Megjelent: Forrás – 2013. február-március
Szerző: Lengyel Dávid
Megjelent: Forrás – 2013. február-március
Az i. sz. I. század közepe táján megjelenik egy, a farizeus (a mai rabbinikus zsidóság elődje) pártból kiváló szélsőséges nemzeti párt, akiknek a tagjait magyarul zelótáknak, héberül קנאים, „buzgólkodók”-nak hívunk. Ez a párt a Róma elleni végsőkig tartó harcot tűzte ki célul. Míg a Szanhedrinben a mérsékelt farizeusok maradtak többségben, a súlyos adók és rossz politikai körülmények miatt folyamatosan szegényedő nép szép lassan a szélsőségesek táborát kezdte gyarapítani. A feszültséghez az is hozzájárult, hogy a helyiek elégedetlenségén felbőszült római hivatalnokok és katonák minden lehetőséget kihasználtak, hogy zaklassák a zsidókat, többek között vallási érzékenységükkel.
„Josephus Flavius […] életcéljául a zsidók és rómaiak megbékítését tűzte ki.”
Az utolsó csepp a pohárban egy caesareai incidens volt, amikor is a helytartó a római kormányzat segítségével megfosztotta a városban lakó zsidó kisebbséget a polgárjogtól i. sz. 66-ban. A többségi görög lakosság visszaélt jogi fölényével, akadályozták a zsidókat a békés vallásgyakorlásban a helyi zsinagógában. Ezek után gyakoriak voltak a tömeges utcai verekedések, melyek során a római helyőrség a görög lakosság pártját fogta. Az egyik ilyen incidens elfajult, és hamar öldöklésbe fordult. Néhány óra alatt a város zsidó lakossága meghalt, vagy börtönbe került.
Amikor a hír eljutott Jeruzsálembe, a felbőszült lakosság rövid harc után felkoncolta az ott állomásozó római helyőrséget. A jeruzsálemiekről példát véve az ország egész területén fellázadtak a felkészületlen rómaiak ellen. Az idősebbek és néhány politikus próbálkozott a reménytelen harc elkerülésével és a béke megőrzésével, de a zelóták már többségben voltak, felduzzadva a szegény és elkeseredett tömegekkel. A felkelés azonban polgárháborúval és belső ellentétekkel is párosult, ami a zelóták és a mérsékeltek, illetve a fiatalok és az öregek között zajlott. A fiatal papok az öregekkel szembemenve beszüntették minden nem zsidó által hozott áldozat bemutatását, a tóratudósok kérésének ellenére is. Egy csoport zelóta Menachem vezetésével meggyilkolta a békülékeny főpapot, és elégették az összes adósságlevelet, bejelentették, hogy senki sem fog többet adót fizetni a rómaiaknak. A zelóta pártban is szakadás támadt ezután, mivel a párt másik vezető személyisége, Elázár rájött, hogy Menachem tettei alapjában ássák alá a törvényes rendet. A párt két része közötti összecsapásban Menachem elesett. Ekkorra a mérsékeltek vezetői – köztük Simon ben Gamliél (Hilél tanítványa) – belátták, hogy nem lehet elkerülni az összecsapást a rómaiakkal.
Az év végére néhány kikötővárostól eltekintve egy római katona sem maradt Júdea területén. A vezetést a Szanhedrin vette át élén Simon ben Gamliéllal, ezzel visszaállt a jog és a rend az országban. A forradalmi vezetőség azonnal megkezdte a terület újjászervezését és a felkészülést a védekezésre. A lakosságot katonai kiképzésben részesítették, és fegyvereket kovácsoltak, a városokat és településeket megerősítették. Néró császár komolyan vette a zelóták jelentette fenyegetést és a Júdeai felkelést, ezért egyik legtapasztaltabb tábornokát, Flavius Vespasianust (a későbbi császárt) küldte a lázadó Júdea ellen, a legkeményebb, legharcedzettebb légiók élén, amelyeket Britanniából és Germaniából vezényeltek ide.
A római támadás északról indult meg. Galileát könnyen elfoglalták az ottani vezető, Joszef ben Matitjáhu taktikai hibája miatt. Joszef előkelő, papi származású ember volt, aki megjárta Rómát, beszélt latinul és ismerte a rómaiak szokásait. Tipikusan olyan ember volt a zsidó felkelésben, aki ugyan nem értett egyet a fegyveres felkelés gondolatával, mégis magával ragadták az események és a kor hangulata. Vezető beosztásba a rómaiakkal kapcsolatos ismeretei miatt került. Később fogolyként az egész háborút a fővezér Vespasianus, majd fia, Titus mellől nézte végig, a háború történetét később megírta, és pártfogói iránti tiszteletből nevet változtatott: Josephus Flavius lett. Életcéljául a zsidók és rómaiak megbékítését tűzte ki.
Galilea eleste után újabb ellentétek robbantak ki Jeruzsálemen belül, ahol a mérsékelt farizeusok és a zelóták összecsaptak, mivel a zelóták el akarták távolítani a Szanhedrint a hatalomból. A farizeusok többségben voltak, de a zelóták segítségére siettek a rómaiak ellen harcolni érkező edomiták, így végül a zelótáké lett a győzelem. I. sz. 69-ben Néró császárt megölték, és Rómában Vespasianust kiáltották ki császárnak, így 69-től fia, Titus vette át a hadjárat vezetését a zsidók ellen. Jeruzsálemben a zsidók hősies ellenállása ellenére i. sz. 70-ben, egyéves ostrom után tammuz 17-én elesett a belső város, és már csak a fellegvár és a Szentély tartotta magát. Áv hó 9-én egy római katona fáklyát dobott a Szentély faraktárába, és az épület kigyulladt. A tűz nagyjából két napig égett, és a zsidó felkelés végét jelentette, noha a zelóta gócok még egészen i. sz. 73-ig kitartottak többek között a Maszada erődben, ahol végül tömeges öngyilkosságot követtek el, közvetlenül a római betörés előtt.
Források:
Jacob Allerhand: A zsidóság története
Hahn István: A zsidó nép története
Josephus Flavius: A zsidók története