avagy hogyan követett egy lejárt jogosítványt egy varázslatos szombatélmény.

Hihetetlen igaz történet.

Tavaly repülővel készültem Amerikába utazni és az új törvény szerint ehhez útlevélre volt már szükségem.

Feleségem, hogy összekészítse a dokumentumainkat az út előtt, tárcámból kihúzta a jogosítványomat, majd kuncogni kezdett.

– Ennyire rossz a fotóm? – kérdeztem.

– Ajjaj Moshe, úgy tűnik lejárt a jogsid.

Ahogy szemügyre vettem a jogosítványomat, a szívverésem mintha kihagyott volna egyet. Igaza volt, ráadásul a jogosítványom nemcsak egyszerűen lejárt, hanem három éve és két hete érvénytelen volt már. Hogy fordulhatott ez elő?

Nem nagy dolog, gondoltam, miközben már hívtam is az okmányirodát.

– Nincs gond, uram, bármikor megújíthatja a jogosítványát. Mennyire járt le? – kérdezett az ügyfélszolgálatos hölgy.

– Kb. 3 éve – választoltam.

A hölgy ellenőrizte a dátumokat, ez eltartott egy darabig.

– Sajnálom uram, két héttel túl van a kritikus határidőn és így már elölről kell kezdenie a jogosítvány megszerzését.

– Hogy értsem, hogy elölről?

– Le kell tennie az ontarioi vezetői engedélyhez szük­séges vizsgákat: KRESZ-vizsga, forgalmi vizsga, autó­pá­lyavizsga. Sajnos nincs mit tenni, ez a törvény.

„Elölről” – ez a szó visszhangzott a fülemben. Egy szempillantásra eszembe jutott a 16. szülinapom. Majd meg­csapott a valóság szele: mi lesz a közös autózásokból, ügy­felek látogatásából, hogy jutok el a shulba tanítani? Az életem hirtelen irányt vesztett, én pedig úgy éreztem, tanácstalanul állok az út szélén.

Az ügyintéző megkeresett a nyilvántartásban.

– Igen, tulajdonképpen 4 éve kapott új jogosítványt, de ez is csak a címváltozása miatt volt. A dokumentumot már ekkor sem újították meg.

– Beszélhetek erről valakivel? – kérdeztem elkeseredetten.

– Nem, sajnálom, ez a törvény.

Megsemmisülten hevertem az ágyamban azon az éjjelen. Rabbijaink tanítása szerint „akkor sem adhatod fel a reményt, ha a kard pengéje a torkodnak feszül”. Kell, hogy legyen megoldás… Majd hirtelen villámcsapásként hasított belém a felismerés: Az irodába rohantam, és pillanatok alatt megtaláltam a ontarioi közlekedési miniszter, a köztiszteletben álló Donna Cansfield közvetlen e-mail-címét.

Pillanatok alatt végeztem a levéllel, melynek az „Akut autós aggodalom” címet adtam.

„Igen tisztelt Donna Cansfield, remélem tud segíteni a problémámon. Biztos vagyok benne, hogy sokkal nagyobb horderejű teendői vannak, ugyanakkor ez számomra most rendkívül fontos… 18 évesen szereztem jogosítványt, és sohasem követtem el KRESZ-kihágást. Most 34 éves vagyok…”

Tudtam, hogy éreztetnem kell az eset súlyosságát.

„Az élet nagyobbrészt sziklaként nehezedik az emberre. Éppen egy hónapja született meg a hatodik gyermekünk. A feleségemnek is szüksége van a segítségemre. Dolgozom, tanítok, és annak a gondolata, hogy esetleg egy teljes évig nem lesz jogosítványom, megrémít. Vajon lehetne tenni valamit…?”

Kora reggel érkezett a telefonhívás. Rohantam felvenni. A vonal túlsó végén egy hang szólalt meg:

– Jó napot kívánok, itt Donna Cansfield. – Teljesen lebénultam, tényleg ő volt az! Elmeséltem neki a helyzetet és akkor már csak nevettünk rajta. A miniszter nagyon emberi módon és megértően állt hozzá.

– Még próbáljuk feldolgozni, hogy még csak 34, és már 6 gyereke van. Összehozom valakivel aki meg tudja oldani az ügyét. Kérem hívjon vissza, ha bármi probléma adódna.

Óriási köszönetet mondtam neki, és ezzel letettük a telefont. Egyszerűen csak így megoldódott 12 órán belül. Nemcsak hogy személyesen válaszolt, de szeretett volna is segíteni! Ez menni fog – gondoltam.

A hölgy akivel később beszéltem, ugyancsak nagyon segítőkész volt, megígérte, hogy megvizsgálja mit tehet. és visszahív. Sajnos később, még aznap ismertette velem, hogy ez a törvény, és senki sem tud segíteni. Egy pillanatra hidegrázásom lett, ahogy eszembe ötlött a gondolat, hogy a feleségem vezet majd, és én csak utas leszek.

A vereség elfogadása után tudtam, hogy már csak egyet tehetek: köszönő e-mailt írok a miniszter asszonynak.

Kétségbe ejtő autós kényszerhelyzet 2.

Tényleg nagyon köszönöm minden erőfeszítését! Szeretném őszinte hálámat kifejezni, hogy vette a fáradságot, és személyesen felhívott egy ilyen viszonylag semmiséggel kapcsolatban, mint az én aktuális problémám.

Sajnos B. ügyintéző hölgy szerint nem lehet tenni semmit.

Szeretnék sok sikert, boldogságot és egészséget kívánni Önnek minden igyekezetében, és kívánom, hogy az összes álma és kívánsága váljon valóra.

Csatoltam néhány fotót a hat kis bocsomról. (A gyerekek kipát hordtak a fotón, egyértelmű volt, hogy zsidók vagyunk.) Ha esetleg egyszer szívesen meglátogatna bennünket, és szeretne egy kulturális élményt, megtisztelne, ha vendégül láthatnánk Önt és kedves férjét vagy partnerét egy hagyományos péntek esti vacsorára a házamban. A feleségem házi kenyere fantasztikus. Hívjon egész nyugodtan bármikor.”

Hogy mi ütött belém, hogy meghívtam a miniszter asszonyt egy sábeszi vacsorára, most sem tudom megmondani. A péntek este varázslatos, és a legtöbb nem-hívőnél biztos siker. Azt hiszem, úgy éreztem, fontos, hogy hidat építsünk a kultúráink között. Hirtelen döntés volt és még a feleségemnek sem szóltam róla.

Két héttel később, épp miután a forgalmi vizsgát sikeresen leraktam, egy e-mail fogadott otthon.

„Áttekintettem Cansfield miniszter asszony naptárját, hogy melyik péntek este felel meg neki a családjával való találkozásra és a felesége házikenyerének megkóstolására… Cansfield miniszter asszony sajnos nem fog tudni maradni az egész vacsorára, de nagy örömmel találkozik majd az Ön családjával, és vesz egy kis kóstolót a házikenyérből. Amennyiben ez a dátum nem megfelelő, bármikor találhatunk másik péntek estét. Köszönjük.”

Ez volt az a pillanat, amikor azt gondoltam, hogy valószínűleg szólnom kellene a feleségemnek.

Egy idegen lakásában

Elérkezett a nagy nap. A Közlekedési miniszter asszony, a tiszteletre méltó Donna Cansfield vendégünk a sábeszi asztalnál! Megértettem, hogy a miniszter asszony nem kívánta elkötelezni magát, hogy bármilyen konkrét időtávra maradjon, de tudtam, ha belép az ajtón nem fog olyan hamar távozni. A péntek esti vacsora, mindig varázslatos.

Úgy döntöttem, hogy semmin sem változtatok; mondok kiddust stb.

Tulajdonképpen a legtöbb hívő számára a kiddus előtti éneklésem szokatlanul hosszú: szokásba vettem, hogy a bobovi hászid stílus szerinti kibővített verziót mondom el. Habár így soká tart, mire végül eszünk majd, úgy éreztem, fontos, hogy a gyerekek lássák, hogy semmin sem változtatunk. (Általában elmagyarázom a vendégeknek, hogy ez a stratégia arra jó, hogy a gyerekek tényleg élvezzék a kalácsot, amikor végre feltálaljuk). Egy apró változtatást azért tettünk. Nem raktuk az asztalra az átlátszó „golyóálló” műanyagterítőt az abrosz fölé. (Imádkoztam, hogy a gyerekek ezen a héten ne borítsanak ki semmit).

Csengettek, és a család összegyűlt a bejárati ajtónál. Vendégünk egyedül érkezett, és azonnal éreztem, hogy kényelmetlenül érzi magát. Egy idegen lakásban állt, megcsapta egy idegen kultúra szele, és minden szem rászegeződött. Magabiztos volt és összeszedett, megjegyezte, hogy milyen szépen van az összes gyerek felöltöztetve. Bevallotta, hogy fogalma sem volt, mire számítson, és így tévedésből kevésbé elegáns ruhára váltott munka után. Biztosítottam őt arról, hogy egyszerűen csak megtisztelve érezzük magunkat, és örülünk neki, hogy el tudott jönni.

Elfoglaltuk a helyeinket és körben szépen sorban bemutatkoztunk. Nyilvánvalóan idegenül csengtek számára a nevek. Feleségemmel együtt segítettünk a gyerekeknek neveik angol megfelelőjét is elmondani, ugyanakkor a miniszter asszony ragaszkodott hozzá, hogy héberül is szeretné megtanulni a neveket, amiben igen jó természetes tehetségnek bizonyult. Még a fiunk Chesky nevét is sikerült megtanulnia. Percek alatt mindannyian feloldódtunk. Viccelődtünk és nevettünk. Lányom, Gitty azt tudakolta, hogy meg kellett-e volna hajolnunk amikor különleges vendégünk megérkezett.

A miniszter asszonynak kezébe adtam egy lefordított bencsert és megmutattam a követendő részt. A gyerekek csodálatosan velem tartottak az éneklésben. A miniszter asszony bámulattal és örömmel nyugtázta a látottakat. Mosoly ült az arcán, ahogy szeme az egyik gyerekről a másikra vándorolt.

Mindent elmagyaráztam. Sálom áléchem – az angyalok üdvözlése, éset chájil – az asszony dicsérete, a gyermekek megáldása – majd inspiráló anekdotákat meséltem.

– Kezet mosunk a kenyér megszegése előtt – mondtam. – Csak nyugodtan maradjon a helyén. – Mégis ragaszkodott hozzá, hogy ő is kezet mosson a családdal együtt. „Hámoci”-t (kenyéráldást) mondtam. Megemlítettem, hogy az a szokásom, hogy a feleségemnek nagyobb darabot vágok, mivel a férjnek jobban kell becsülnie a feleségét, mint saját magát. Feleségem kalácsa, mint mindig, tökéletesen sikerült. Ez egyértelmű volt vendégünk reakciójából. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem fog olyan gyorsan távozni.

Beszélgettünk és mókáztunk, ahogy szóba került az jogosítványtörténet. A miniszter asszony elmesélte, hogy azért jött, mert látni akarta a nőt, akinek hat gyereke van, és mégis maga készíti a saját kenyerét.

Az 5 éves Joszi fiam odahozta nekünk a heti tóraszakasz kapcsán felmerült kérdéseit és válaszait jiddis nyelven, és együtt lefordítottuk. Shuli, a legidősebb fiam dvár tórát (tóramagyarázatot) mondott.

Elröpült az este. Két órával később, éppen a desszert érkezése előtt a miniszter asszony megjegyezte:

– Most már tényleg mennem kellene. – Ragaszkodtunk hozzá, hogy csomagoljunk neki egy kis házi csokis sütit. Megkért minket, hogy tegyünk hozzá a férjének és fiának is egy pár plusz darabot. Az est végére már ismerte a sábát és chálá (kalács) szavakat és a gyerekek neveit. Távozásakor öleléssel búcsúzott a feleségemtől, és arra kért minket, hogy maradjunk kapcsolatban.

Amint az ajtó becsukódott, örömmel csaptunk egymás tenyerébe mindenkivel. Nem hiszem, hogy ennél jobban sikerülhetett volna az este. Köszönöm, Istenem, hogy a gyermekeim erre az estére a legjobb modorukat vették elő.

Mennyire csodálatos ez az ország, és milyen csodálatos képviseletünk van. Egy egyszerű e-mail, egy azt követő meghívó egy idegentől, és a miniszter eljön egy idegen otthonba, és egy még idegenebb vallással találkozik biztonsági intézkedések és félelem nélkül.

A rákövetkező héten levelet kaptam a Közlekedési Mi­nisz­tériumból. Nem a jogosítványomat küldték meg, de kaptam egy bájos, kézzel írt levelet a miniszter asszony személyes, hivatalos fejléccel ellátott levélpapírján. Több más gyönyörű bók mellett ezt írta: „Csodálatos emlék marad a látogatás, és mindig szívemben őrzöm majd. Ki gondolta volna, hogy egy lejárt jogosítványnak ilyen szép következménye lehet.”

forrás • aish.com

fordítás • Glück Gábor