Nicávim

A szív, a haza, az Írás

Hogyan válik az írás Írássá?

Szerző: Rabbi Jonathan Sacks
Forrás: Aish.com
Fordította: Bálint Lea
Megjelent: Forrás – 2013. augusztus-szeptember

Szerző: Rabbi Jonathan Sacks
Forrás: Aish.com
Fordította: Bálint Lea
Megjelent: Forrás – 2013. augusztus-szeptember

Hetiszakasz: Nicávim-Vájélech

Mostanra Mózes már 612 parancsolatot adott a zsidóknak, de volt még egy hátra, az utolsó az életében, a Tóra legutolsó micvája.

„Most pedig írjátok föl magatoknak ezt az éneket, és tanítsd meg rá Izrael fiait, tedd szájukba, azért, hogy legyen ezen ének számomra tanúként Izrael fiai ellen.” (5Mózes 31:19.)

A szóbeli hagyomány ezt parancsként értelmezte, hogy minden zsidó vallásúnak részt kell vennie a Tóra írásában. Maimonidész így részletezi a törvényt:

„Amíg a zsidó nép Tórát ta- nul, addig nem pusztulhat el.”

Minden zsidó férfinak kötelező írnia egy tóratekercset magának, ahogy írva van: „Most pedig írjátok fel magatoknak ezt az éneket”, ami azt jelenti, hogy „írjatok magatoknak [egy teljes] Tórát, amelyben benne van ez az ének”, mivel nem írunk a Tórából különálló szakaszokat, [csak

a teljes tekercset.] Még akkor is, ha valaki örökölt egy tóratekercset a szüleitől, akkor is micvá írni egyet magának, és aki így tesz, az olyan, mintha megkapta volna a Tórát a Szináj-hegyen. Az, aki nem tudja, hogyan kell egy tekercset írni, felbérelhet egy szófert, hogy az megírja neki, és bárki, aki kijavít egy betűt is, az olyan, mintha ő maga írta volna a teljes tekercset. (Hilchot tefilin, mezuzá veszéfer Torá 7:1.)

Van valami költői abban, hogy Mózes ezt a törvényt hagyta utoljára. Ezzel mintha azt mondta volna a következő és az összes eljövendő nemzedéknek: „Ne hidd, hogy elég azt mondani, hogy az őseim megkapták a Tórát Mózestől. Neked is át kell venned, és újat kell készítened minden nemzedékben.” És a zsidók így is tettek.

A Korán a Könyv népének hívja a zsidókat. Ez nem fe­di teljesen a valóságot. A zsidó vallás egésze nem más, mint egy hosszúra nyúló romantikus történet egy nép és egy könyv között – a zsidók és a Tóra között. Soha egyetlen nép még nem szeretett és becsült egy könyvet ennyire. Olvasták, tanulták, vitatkoztak róla, megélték. Úgy álltak a jelenlétében, mintha király lett volna. Szimchát Tórákor úgy táncoltak vele mintha menyasszony volna. Ha, Isten ments, véletlenül leejtették, akkor böjtöltek. Ha egy tekercs többé már nem volt alkalmas a használatra, akkor eltemették, mintha hozzátartozó lenne, aki meghalt.

Ezer éven át írtak hozzá magyarázatokat, ez a Tanach többi része. (Ezer év telt el Mózes és Máláchi, az utolsó próféta között, és a prófécia legutolsó fejezetében Máláchi azt mondja: „Emlékezz a szolgám, Mózes Tórájára, a törvényekre és rendeletekre, amit Chorebnél adtam át neki egész Izrael számára.”) Ezután a következő ezer évben, az utolsó próféta és a Babilóniai Talmud lezárása között eltelt időszakban, magyarázatokat írtak a magyarázatokhoz, ez a Szóbeli Tan, vagyis a Midrás, Misna, és a Gemara. További ezer éven át, a Gaonimtól (a gaonita kor rabbijai) a Risonimig (középkori rabbik) és az Acharonimig (újkori rabbik) a magyarázatok magyarázatait magyarázták, ezek a törvénykönyvek és a filozófiai munkák. A mai napig minden zsidó vallásos szöveg közvetett vagy közvetlen módon a Tórához fűzött magyarázat.

Száz nemzedéken keresztül ez a könyv több volt, mint egy könyv. Ez Isten szerelmeslevele a zsidó népnek, ajándék a szavaiból, eljegyzési fogadalom, a házassági szerződés az ég és a zsidó nép között, egy olyan kapcsolat, amelyet Isten sosem szakít meg. Ez egy nép története, és ennek az Isten alatt álló nemzetnek az alkotmánya. Amikor kiűzték a zsidókat a földjükről, akkor a Tóra vált a múltbéli ígéret és remény bizonyítékává. A költő Heinrich Heine zseniálisan a „zsidók hordozható hazájá”-nak nevezte a Tórát. Vagy ahogy George Steiner írja: „A szöveg a haza, minden magyarázat a hazatérés.”[1]

Hiába a szétszóratás, hiába ritkult meg a zsidó nép, hiába volt hazátlan és erőtlen, ha egy zsidóé volt a Tóra, akkor a hazájában lehetett – ha nem is testileg, hát spirituálisan. Voltak idők, amikor semmijük sem volt, csak ez. Ezért van jom kipur végén, a neila egyik sorában, az egyik liturgikus versben ez: én lánu siur rák háTorá házot, vagyis: „Nem maradt semmi más nekünk, csak a Tóra.”

Ilyen volt a világ akkoriban. Egy Midrás szerint Isten elő­ször a Tórába nézett, és azután alkotta meg a világot. Egy másik hagyomány szerint az egész Tóra egyetlen, misztikus neve Istennek. Fehér tűzre íródott, és a betűk fekete tűzből vannak, mondják bölcseink. Rabbi Joszi ben Kismát, akit letartóztattak és halálra ítéltek a rómaiak, mert nyilvános helyen tanított Tórát, betekertek egy tóratekercsbe, amelyet aztán meggyújtottak. A tanítványai megkérdezték tőle, hogy mit lát, mire ő azt válaszolta: látom a pergament égni, és a betűket visszaszállni az égbe.” (Ávodá Zárá 18a.) A rómaiak meggyújthatták a tekercseket, de a Tórát nem tudták elpusztítani.

Tehát nagy jelentősége van annak, hogy mikor Mózes élete végéhez ért, és a Tóra is a befejezéséhez közeledett, az utolsó rendelet azt parancsolta, hogy a zsidók folytassák a Tóra írását és tanulását, tanítsák meg másoknak, „tegyék a szájukba”, hogy az soha ne hagyja el őket, és ők se hagyhassák el azt.

A Talmud elmesél egy érdekes történetet David királyról, aki megkérdezte Istent, hogy mennyi ideig fog élni. Isten azt mondta, hogy ezt egyetlen halandó sem tudhatja. Egyedül azt árulta el, hogy szombaton fog meghalni. A Talmud szerint Dávid ezután minden szombaton tanult, és egy pillanatra sem hagyta abba.

Amikor eljött a nap, amelyen Dávid királynak meg kellett halnia, a Halál Angyala nem tudta elvinni mégsem, mert Dávid szüntelenül tanult. Végül az angyalnak egy cselhez kellett folyamodnia. Zörgő hangot hallatott a királyi kert egyik fájában. Dávid felmászott egy létrán, hogy megtudja, honnan ered a zaj. A létra egyik foka eltört, és Dávid leesett. Egy pillanatra hagyta csak abba a tanulást, és abban a pillanatban meghalt. (Sábát 30a–b.)

Miről szól ez a történet? Az egyszerű olvasat szerint bölcseink ezzel próbálják Dávid királyt bűnbánó tóratudósnak láttatni, és nem a hős katonának és Izrael legnagyobb királyának. (Emlékezzünk rá, hogy több zsoltár is, például az 1., 19. és a 119.-ik a tóratanulás dicséretéről szól.) Egy mélyebb szinten azonban mintha ez többet mondana. Dávid itt a zsidó népet jelképezi. Amíg a zsidó nép Tórát tanul, addig nem pusztulhat el. Minden népnek, legyen akármilyen nagy és erős, törvényszerűen leáldozik egyszer a napja. A történetben ez a Halál Angyala. Ez a törvényszerűség azonban nem vonatkozik arra a népre, amelyik sosem hagyja abba a tanulást, és sosem felejti el, hogy ki ő és miért.

Ezért végződik a Tóra ezzel az utolsó parancsolattal, hogy folytassuk a tóratanulást és -írást. Szimchat Tóra gyönyörű hagyománya, hogy a Tóra befejezése után rögtön elölről kezdjük, ezt szimbolizálja. A Tóra utolsó szava „Jiszráél”, az utolsó betű lamed. Az első szava „berésit”, az első betű bét. Lamed után a bét a „lév” szót adja ki, amely „szív”-et jelent. Tehát amíg a zsidó nép tanulni fog, addig a zsidó szív dobogni fog. Sohasem szeretett még nép egy könyvet ennyire. Soha még egy könyv nem tartott meg egy népet ilyen hosszan, vagy emelte volna ilyen magasságokba.

[1] George Steiner: „Our Homeland, the Text”, in: The Salmagundi Reader, 99–121. o.

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás