Interjú

A szív kötelessége

Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. június

Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. június


Interjú Keleti Dávid rabbival, a Lativ Alapítvány és a Lativ Kolel vezetőjével.


Úgy tudom, Debrecenben született. Mikor ment ki a családja Izraelbe, és miért?

− Igen, Debrecenben éltem a családommal 8 éves koromig, ’57-ben mentünk ki Izraelbe. Szép zsidó közösség volt akkoriban Debrecenben, sokan jártak templomba. Bár a zsidó gyerekeknek is menniük kellett szombaton iskolába, megengedték, hogy ne írjunk aznap. Apámnak bútorboltja volt, ezt később államosították, ezután a gázművekhez ment dolgozni. Szépen éltünk, még cseléd is lakott nálunk, a Manci néni. Szóval nem a megélhetés miatt mentünk ki, hanem a vallás miatt. A szüleim aggódtak a gyerekekért, mivel itt hiányzott a komoly zsidó oktatás. Apám ötvenkilencedik évét töltötte be, amikor kimentünk Izraelbe. Nem volt már fiatal, főként ahhoz, hogy a semmiből felépítsen egy új életet, három gyerekkel. Az öcsém két éves volt ekkor, és van még egy nővérem.

Apám életében nem ez volt az első alkalom, amikor a semmiből újrakezdte. Auschwitzban meghalt a felesége és a gyermekei. Egyedül ő tért vissza. Új családot alapított, édesanyám apám első feleségének a húga. A zsidó jog abban az esetben, ha a házastárs meghalt, engedélyezi, hogy az özvegy a testvért vegye el.

Milyen volt egy teljesen idegen helyen új életet kezdeni?

− Nem volt könnyű dolgunk. Először egy nem vallásos kibucba kerültünk. Én a harmadik elemit jártam volna, de a héber nyelv miatt vissza kellett mennem az első osztályba. Egy évet éltünk abban a kibucban. Élt a közelben egy tanár, aki tudomást szerzett arról, hogy egy vallásos család él ott. Sokat segített nekünk. Odaköltöztem hozzá, és járhattam az iskolájába. Rövid időn belül már a negyedik elemiben találtam magam. Közben apám egy kis élelmiszerboltot nyitott.

Anyámnak Izraelben élt egy igen gazdag unokatestvére. Szorosabb kötelék fűzte össze őket, mintha édes testvérek lettek volna. Együtt vészelték át a koncentrációs tábort, egy “ágyban” aludtak, mindig megosztották egymással az ételt. Azt mondják, ha két ember együtt átél ilyen dolgokat, az örökre összeköti őket. Tehát anyám unokatestvére kölcsönt adott a szüleimnek, hogy megnyithassák a boltot. Apám rengeteget dolgozott, a munka komoly fizikai megterhelést is jelentett. Szörnyű súlyokat emelgetett még 70 éves korában is.

Az elemi elvégzése után gimnáziumba mentem. Itt vallási és világi tantárgyakat is tanultam. Felmerült, hogy úgynevezett “jeshiva high school”-ba megyek tovább, de mivel akkoriban komolyabban zongoráztam, úgy döntöttem, hogy gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat, és nem jesivában, ahol reggeltől estig tart a tanulás. Az iskola elvégzése után fizikusnak készültem, de mielőtt egyetemre kerültem volna, a hadseregnél szolgáltam.

Katonaéveim elején történt, hogy véletlenül a kezembe akadt egy 12. századi zsidó filozófus könyve, a Chovot Hálevávot, (Szívek Kötelességei). Elkezdtem olvasni. A könyvből értettem meg, hogy a tóratanulás által milyen magas szellemi szintet érhet el az ember. A könyv tanulmányozása után elhatároztam, hogy addig is, amíg szolgálatban vagyok, minden nap legalább egy fél órát fogok tanulni. Az egyenruha ingjén volt egy kis zseb, amiben pont elfért egy kisebb méretű könyv. Mindig tartottam benne egy könyvet, amiből tanultam nap mint nap.

A hadsereg után úgy döntöttem, hogy egy évre jesivába megyek. Fölkerestem annak a gimnáziumnak az igazgatóját, ahol tanultam. Tudtam, hogy ismer valakit, akinek van egy jesivája a Negevben. Sikerült megszervezni egy beszélgetést ezzel a tanárral, és felvett a jesivába. Nagyon jól ment a tanulás, így aztán az egy évből több lett, ott maradtam.

Mi történt a régi álmokkal, a zongorával és a fizikával?

− Ekkorra kiderült számomra, hogy a vallás az én igazi utam, ezzel kell foglalkoznom. Igen komoly tanulmányokba kezdtem. Három éve jártam a jesivába, amikor egy alkalommal behívatott az egyik tanárom, és azt mondta, hogy már másra van szükségem, magasabb szintű tanulást javasolt. Felvételiztem a jeruzsálemi Mir Jesivába. Egy talmudi szöveget kellett elemezni, érveléseimet kommentárokkal megvédeni. Nagyon komoly vizsga volt, hosszú órákon keresztül tartott. A vizsga sikerült, felvételt nyertem. Kilenc évet jártam oda. A világ egyik leghíresebb Talmud tudósától, Rabbi Nochum Percovictól tanultam.  Közben megnősültem. A Mir után dáján iskolában tanultam, aminek elvégzése a bét din (rabbinikus bíróság) tagjává jogosított fel. Ezután kezdtem tanítani a Telzstone-i Jesivában, ami egy felsőfokú jesiva. Mivel Rabbi Nochum tanítványa voltam, ismertem az ő különleges tanítási módszerét – ezért hívtak a jesivába tanítani –, amelyet sikerült a gyakorlatban is alkalmaznom.

Hogyan ismerte meg a feleségét?

− Egy fiún keresztül, aki a tanulótársam volt.  Az ő feleségének volt egy unokatestvére. A tanulótársam úgy gondolta, tetszene nekem, mármint hogy összeillenénk, jól megértenénk egymást. Így ismertem meg a feleségemet. Amikor az első gyerekünk megszületett, huszonhat éves voltam. Ez a jesiva-világban már elég idősnek számított. Négy fiúnk született.

Tartotta a kapcsolatot itthoni vagy izraeli magyarokkal?

− Anyámnak élt egy bátyja Debrecenben. Vele telefonon tartottuk a kapcsolatot. Ez az ember 95 éves koráig élt, addig soha nem volt beteg. Anyám 90 éves korában halt meg, 6 évvel ezelőtt, még épp megélhette a hármas ikrek unokák születését.

Kint nem voltak magyar ismerőseim, a jesivában nem tanultak. A chászid közösségekben éltek ugyan magyar származásúak, de velük nem léptem kapcsolatba. A zongoratanárom magyar volt, még ifjú koromban többször láttam őt kávéházakban üldögélni, és a magyar barátaival beszélgetni.

Anyámmal mindig magyarul beszélgettem. Szeretett velem beszélgetni, filozofálgatni. Egyszer elmesélte, hogy Auschwitz-ban, bár éhezett, nem ette meg a húst, ami a levesben volt, pedig hát tudjuk, milyen különlegesnek számított, ha egyszer-egyszer egyáltalán lehetett találni egy apró húsdarabot az ételben. Mondtam neki, hogy az életben maradás mindennél előrébb való, megehette volna. Azt válaszolta, nem volt képes szájába venni a nem kóser húst. Érdekes, anyám egy kicsi magyar faluból származott, Földesről. Alig 70 zsidó család élt ott, de úgy látszik, nagyon erős érzéseket neveltek a gyerekekbe a zsidóság iránt, komolyan éltek a törvények a mindennapjaikban.

Mit szólt ahhoz az édesanyja, hogy a Tóra tanulásának szentelte az életét?

− Amikor eldöntöttem, hogy egyetem helyett maradok a jesivában, nem tett semmilyen negatív megjegyzést. Később, már felnőtt koromban, elmondta, hogy egy ideig szomorú volt, hogy nem fizikusnak tanultam. De ezt csak akkor mondta el, amikor már látta, hogy ez az én utam. Amikor előadó lettem a felsőfokú jesivában, azt mondta, hogy most értette meg, miért élte túl a Holokausztot.

A nővérem kémiát tanult, az öcsém pilóta, ő Amerikában él. Igen magas szintű a vallási tudása, egyszer fel is kérték, hogy tanítson vallásos pilótanövendékeknek. Mindannyian más-más utat választottunk. Tiszteletben tartjuk egymás választását, hiszen az a fontos, hogy mindenki megtalálja a saját helyét.

Hogyan került a magyarországi zsidóság sorsa további életútjának középpontjába?

− Több helyről is fölkerestek körülbelül ugyanabban az időben, úgy tíz évvel ezelőtt. Elmondták, hogy létezik egy, már több helyen bevált módszer, amivel fel lehet frissíteni zsidó közösségeket olyan helyeken, ahol a történelem alakulása visszavetette a dinamikusan működő zsidó életet. A “terv” lényege az volt, hogy néhány fiatal izraeli zsidó család egy olyan mikroközösséget alkotva kezdheti el magyarországi életét, amelyhez aztán majd kedvvel csatlakozhatnak azok a magyar fiatalok, akik eddig nem tartoztak semmilyen közösséghez. A fiatal családok bemutathatják a zsidó kultúrát, miközben tanulnak, tanítanak. A program célja tehát a kultúra bemutatása, a hitélet és a közösség előmozdítása, a zsidó műveltség kialakítása.

Többször látogattam Magyarországra, megismertem néhány tanulni vágyó fiatalt, akik aztán Izraelben is tanultak. Kint is tartottam velük a kapcsolatot, közben többször jöttem ide. Időközben megismerkedtem a Belzi Rebbével, sokat beszélgettünk. Úgy gondolta, hogy bár nagyon nehéz feladatról van szó, talán alkalmas lennék rá, hogy én is hozzájáruljak a magyarországi zsidóság felemelkedéséhez. Egy kisebb összeget adományozott ennek a feladatnak az elindításához, ami éppen elég volt arra, hogy néhány fiatal zsidó családdal fölkerekedjünk, és elkezdjük megkeresni, majd tanítani az érdeklődő magyarországi zsidó fiatalokat. Ekkor hoztuk létre az alapítványt.

Hány év után látogatott először Magyarországra? Mik voltak az első benyomásai?

− 40 év elteltével. Egy modern országot véltem fölfedezni Magyarországban. Viszont a zsinagógákban főleg csak idős emberekkel találkoztam. Két generáció hiányzott a templomokból. Nagyon elszomorító volt ezt tapasztalni, hiszen a magyarországi zsidóság az egész világban nagyon jelentős szerepet töltött be, gondoljunk csak például Chátám Szoferre. Találkoztam olyan fiatalokkal, akik zsidó iskolában tanultak, így már rendelkeztek tudással, de hiányzott az informális oktatás. Amikor elkezdtem ismerkedni az emberekkel, megtapasztaltam, hogy a magyar fiatalok nagyon okosak, értelmesek. Viszont szembesültem azzal is, hogy az itt élő emberek temperamentuma nagyon eltér az izraeliekétől. Nehéz volt ezt megtanulni. Nem volt könnyű elindulni ezen az úton.

Most már több mint 3 éve itt él, és tanítja a magyar fiatalokat. Mit tekint az elmúlt évek legnagyobb sikerének?

− Kétféle sikert lehet elkülöníteni. Az egyik közösségi, a másik egyéni szinten mérhető. Közösségi szinten azt emelném ki, hogy igen magas színvonalú közösségi hangulat alakult ki a Lativ Kolelbe járó diákok között. Ezt különösen akkor lehetett érezni, amikor kirándulásokat szerveztünk külföldre. Nagyon szép, közös élményeket élhettünk át Izraelben, Londonban, Antwerpenben és Zürichben, amikor meglátogattuk az ottani zsidó közösségeket. Az emberek általában megriadnak az ismeretlentől. A zsidó kultúra is megijesztheti azt, aki nem ismeri. Ezért tartottuk fontosnak, hogy külföldre látogassunk, és megtapasztalhassuk, hogy milyen kellemes az élet a zsidó közösségekben.

Egyéni szinten legnagyobb sikernek azt emelném ki, hogy az egyik diákunk kiment fél évre Izraebe egy jesivába, egy másik fiú Berlinbe, egy lány pedig 10 hónapig tanult egy jeruzsálemi női jesivában. Mindhárman nagyon szépen megállták a helyüket.

Mindezekkel együtt azt könyvelném el igazi sikernek, ha úgy érezném, már nincs rám itt szükség. Ha biztosan tudnám, hogy megalapozott tudással készen áll egy közösség, hogy kiművelje, felnevelje a következő nemzedéket. Sajnos nagyon lassan haladunk, mert − bár nagyon okosak és érdeklődőek a fiatalok –, mindent az elejétől kellett kezdeni, és így a judaizmus mélyebb rétegeibe csak lassan juthatunk el.

Én magam arra keresem a választ, hogy mi a magyar zsidó attitűdben az, ami egykor olyan magassá emelte a zsidó szellemi életet. Ezt megtalálva, megragadva, talán ismét el lehetne jutni arra a színvonalra. Eddig két dolgot véltem fölfedezni, ami jellemző, és előre mozdító a magyar emberekben. Az egyik a makacsság, ami elsőre negatívnak tűnik, azonban jó irányba is fel lehet használni, amennyiben nagy erőt felszabadítva kitartást eredményez. A másik a nyitottság, amelyet egyértelműen megtapasztaltam az elmúlt években.

Sohasem csügged el?

− Előfordul, hogy néha hullámvölgybe kerül az alapítvány élete. Nagyon sok múlik az anyagi forrásokon. Fontos megemlíteni, hogy a magyarországi ortodox és a neológ hitközség sok mindenben segítenek minket. Néha valóban nehéz, de “aki az életet adja, az megadja a megélhetésre valót is”. A Teremtő – az édesanyához hasonlóan, aki megszüli gyermekét és táplálja – megadja azt a lelki erőt, ami a fennmaradáshoz szükséges.

Ha jól értem, csupa olyan útnak vágott neki az életében, amely nem volt még kitaposva maga előtt, ami sok új és kihívással teli helyzetet tartogatott.

− Valóban elmondható, hogy olyan életutat jártam be, amelyhez nem volt előre elkészített használati útmutató.  A gyerekeimnek már könnyebb, hiszen én és a feleségem át tudtuk nekik adni örökségül a mi utunkat.

Az édesapja körülbelül annyi idős volt, amikor új életet kezdett Izraelben, amennyi Ön volt, amikor Magyarországra érkezett. Talán ön is “örökölte” apjától a bátorságot, hogy új dologba kezdjen, és sikeresen felépítse azt, amit elhatározott.

− Egy 19. századi bölcs, Cádok HáKohén szerint, ha valamilyen út nehezen megy, abban érheti el az ember végül a legnagyobb sikereket, mert az az út lehet az élete fő feladata. Minden embernek megvan a saját feladata, és ha nehézségek között találja magát, akkor sejtheti, hogy megtalálta a célját az életben, és idővel sikereket érhet majd el. Ez a jó a nehézségekben, reményt, erőt adnak.

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás