Hisszük, vagy bizonyosak vagyunk benne?
Szerző: Rabbi Aba Wagensberg
Forrás: Aish.com
Fordította: D. Ch.
Megjelent: Forrás – 2012. május
Szerző: Rabbi Aba Wagensberg
Forrás: Aish.com
Fordította: D. Ch.
Megjelent: Forrás – 2012. május
Ebben a hetiszakaszban található a híres felszólítás: „Szeresd a felebarátodat úgy, mint magadat, én vagyok az Úr!” (3Mózes 19:18). Rási Rabbi Akivát idézi: „Ez egy fontos elv a Tórában.” (Ze klál gádol báTórá.) Ezzel a pár szóval kapcsolatban jó néhány kérdés felmerülhet:
Miért végződik ez a tórai vers azzal, hogy „én vagyok az Úr”? (Ezt a kérdést minden esetben feltehetjük, amikor egy vers erre végződik, de most erre az egyre fogunk koncentrálni.) Ez az állítás azt üzeni, hogy „én vagyok az Ústen, aki megparancsolta neked ezt a micvát”. Mostanra már biztosan tudjuk, hiszen a Tóra felét már elolvastuk, hogy azért teljesítjük a micvákat mert azok Isten akaratát jelentik! Mit jelent hát ez a kijelentés?
Mire gondolt Rabbi Akiva, amikor azt mondta: „Ez egy fontos elv a Tórában?” Mióta rangsorolják a bölcseink a micvákat?
Rási több más helyen magyarázza, hogy az „én vagyok az Úr” azt tanítja nekünk, hogy a Teremtő „neemán lesálem száchár” – bízhatunk benne (abban az értelemben), hogy kifizeti a jutalmat. Miért használja Rási a „neemán” szót, amely a hitre utal, a látszólag helyesebb „bátuách” (biztos) szó helyett? Az isteni jutalom és büntetés nem függ a hitünktől, hanem biztos. Miért nem így mondja?
Maimonidész javasol egy olyan gondolatot, amely segíthet megoldani a nehézségeinket. Azt állítja, hogy előfordulhat olyan, hogy két ember pontosan ugyanazt a micvát hajtja végre, és mégis teljesen különböző mennyiségű égi jutalmat kapnak. Hogy lehet ez igazságos? Maimonidész megmagyarázza, hogy lehetséges, hogy az egyik ember nagy nehézségek árán tette meg a micvát, a másik számára pedig egyáltalán nem volt kihívás. Egy egyszerű példa a cedáká (adomány) micvája. Egy gazdag ember, aki egy dollárt ad egy rászorulónak máshogy lesz megítélve, mint egy olyan, aki nehezen jön ki a pénzéből, de azért mégis összeszed egy dollárt és eladományozza. A jutalmunk a micvák teljesítésébe fektetett erőfeszítés és a nehézség függvényében alakul.
Most már meg tudjuk válaszolni a harmadik kérdésünket. Azért mondja Rási azt, hogy az Istent jutalmat megfizetőnek tartjuk, és nem pedig azt, hogy biztos, hogy megfizet, mert hinnünk kell benne, hogy a Teremtő figyelembe veszi az erőfeszítést, amit a micvába fektetünk. Noha maguknak a tetteknek is van inherens értékük, az elvégzésükkel járó nehézség mégis különböző szintű spirituális jutalmat eredményezhet. Mi magunk ezt soha nem tudjuk kiszámítani, így tehát hinnünk kell, hogy a Teremtő tudja, hogyan összegezze a változókat, és hogyan jutalmazzon meg minket igazságosan.
SZERÉNYSÉG ÉS NAGYSÁG
A két fennmaradó kérdésünk megválaszolásához meg kell vizsgálnunk azt a filozófusok között általánosan elfogadott nézetet, hogy szeretet csak olyan emberek között létezhet, akiknek sok közös dolguk van.
A Tiferet Smuel (1. kötet) megmagyarázza, hogy e szerint a gondolat szerint tévesen azt gondolhatnánk, hogy a nagy vezetőknek és tudósoknak nehéz lenne a hétköznapi embereket szeretniük. Ha a szeretet a hasonlóságon alapszik, hogyan tudná egy tudós, aki az egész napját bonyolult zsidó szövegekbe temetkezve tölti, szeretni az átlagembert? Mi a közös a talmudtudósban és az útkaparó munkásban?
Az igaz, hogy a közös háttér segíti az embereket a kapcsolatok kialakításában, de a zsidó vallás elveti ennek a gondolatnak a hierarchikus alátámasztását. A Tóra azt mondja Mózesről, hogy ő volt a legnagyobb próféta aki valaha is élt (5Mózes 34:10), valamint hogy ő volt a legszerényebb ember a Földön (4Mózes 12:3). Ezek egymásnak ellentmondó állításoknak tűnnek. Nem vette észre Mózes, hogy mindenki fölé magasodik? Hogy lehetett szerény?
„az Isten azt az erőfeszítést értékeli, amelyet a micvá végrehajtása igényelt”
A Tiferet Smuel úgy magyarázza, hogy bár Mózes felismerte a különleges képességeit, mindenkit a körülményeik kontextusában nézett. Amikor egy átlagos emberrel találkozott, arra gondolt, hogy „talán ennek a vízhordónak az az öt perc Tóra tanulás, amelyet a kimerítő napjának a végére besuvaszt, értékesebbek a Teremtő számára, mint minden, amit én elértem”. Így Mózes megőrizte a szerénységét.
Ez pontosan az, amit Maimonidész mondott – hogy az Isten azt az erőfeszítést értékeli, amelyet a micvá végrehajtása igényelt. Nem tudhatjuk, hogy kinek az erőfeszítése ér többet. Minden tanult embernek meg kell próbálnia magáévá tenni Mózes hozzáállását: „Talán a Teremtő szemében ez az egyszerű ember nagyobb, mint én. Talán az ő munkája többet ér.”
A Tiferet Smuel tehát úgy értelmezi a „Szeresd felebarátodat úgy, mint magadat” parancsot, hogy az a vezetőkhöz és tudósokhoz szól. Azt mondja nekik a Teremtő: „Szeress mindenkit – az átlagos embereket is –, mint önmagadat.” Ha a tudós azt mondaná, hogy a köztük lévő nagy különbségek miatt ilyen szeretet nem lehetséges, a Teremtő így fejezi be a parancsot: „Én vagyok az Isten.” – Más szavakkal: „Én vagyok az, aki kitűzi a jutalmat.” Miért gondolja a tudós, hogy ő magasabb szinten áll, mint az átlagos ember? Lehet, hogy az egyszerű ember ugyanolyan vagy magasabb szinten áll, a befektetett erőfeszítése miatt.
Ez megválaszolja az első kérdésünket. A „Szeresd felebarátodat úgy, mint magadat” vers nem azért fejeződik be azzal, hogy „én vagyok az Isten”, hogy a micvá forrásaként nevezze meg az Istent, hanem azt tanítja nekünk, hogy bízhatunk a Teremtőben és hihetünk neki, hogy az erőfeszítés szerint jutalmazza meg az embereket. Ez megválaszolja a második kérdésünket: Rabbi Akiva nem rangsorolja a micvát, hanem az állítását így kell olvasni: Ze klál…gádol báTorá. Más szavakkal: „Ez az elv (azok számára van, akik) nagyok a Tórában!”. A „Szeresd felebarátodat úgy, mint magadat” különösen azoknak a nagy tudósoknak a számára releváns, akik azt hihetnék, hogy kevés közös dolguk van az átlagos emberrel.
Legyünk mindnyájan megáldva azzal, hogy képesek legyünk úgy közelíteni minden egyes emberhez, akivel találkozunk, hogy azt gondoljuk: „Én hogyan boldogulnék az ő helyében?” Érdemesüljünk arra, hogy lássuk az ebből a perspektívából felszálló bajtársiasság és szeretet légkörét, és így érdemeljük ki, hogy lássuk, ahogy a világ visszatér az eredeti paradicsomi állapotába.
