Rav Keleti, beszéljünk egy kicsit arról a négy különleges szombatról, melyekkel purim környékén találkozunk; ezek askálim, záchor, párá és chódesneveket viselik. Mit kell tudni ezekről a szombatokról? Mik a témáik és mi közük van ádárhoz és purimhoz?

Purim előtti és utáni két szombaton a szokás, hogy amikor befejezzük a hetiszakasz olvasását szombat reggel, az utolsónak felhívott embernek, a máftirnak nem a szokásos hetiszakaszt olvassák fel, hanem teljesen mást. Ennek az összesen négy szakasznak értelemszerűen ádár­ral van kapcsolata. Mind a négy szövegrészben olyan micvákról esik szó, amelyek erősebb vagy lazább módon kapcsolódnak ádárhoz. Van olyan, hogy kötelességünk foglalkozni a micvával ebben az időben, vagy azért említjük ekkor, mert foglalkoztunk vele ebben az időben.

Az első szakasz az adománygyűjtés micvájával foglalkozik a közösségi áldozatok számára. Voltak közösségi áldozatok a Templomban, az egyik legfontosabb a minden reggel és este bemutatandó úgynevezett támid áldozat. Ennek a költségvetését szedték össze az emberektől, ez a skálim micvája. Tórai versekből tanulják a bölcsek, hogy ebben  a hónapban kell összegyűjteni a pénzt. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy ekkor hirdették ki Erec Izraelben mindenhol, hogy mindenkinek fel kell készülni a skálim adására a Templom javára. Ma, hogy nincs Templom, a tó­­rai szakasz felolvasása emlékül szolgál a micva kihirdetésére. Más szavakkal a kihirdetés teljesítése történik meg a tórai olvasás által. Fontos kérdés, hogy kötelességünk-e felolvasni és meghallgatni? Tudnunk kell, hogy nem: ez a felolvasás csak emlékül szolgál, konkrét micvát nem teljesítünk vele.

Arról van tehát szó, hogy a bibliai utolsó hónapban, ádárban gyűjtést szerveztek a niszánban kezdődő újévre a közösségi áldozatok kapcsán?

Gyakorlatban ez igaz.De nem csak azért, mert ez volt az utolsó hónap, és így volt praktikus összegyűjteni pénzt a következő évre. Tehát nem valamilyen pragmatikus fiskális megoldás volt ez. Sokkal inkább arról van szó, hogy maga a kihirdetés ekkor történt, függetlenül attól a ténytől, hogy ádár az utolsó hónap. Azért olvassák fel és olvassuk mi is fel az ádár hónapot megelőző szombaton, mert akkor már elkezdték a kihirdetést.

A második különleges pársá a záchor nevet viseli. Tórai kötelességet teljesítünk a meghallgatásával, hiszen emlékeznünk kell arra, amit az ámálék nép csinált a zsidó néppel. Az ámálék volt az első nép, mely ki akarta irtania zsidó népet az egyiptomi kivonulás után. Ennek a gyűlöletét kell feleleveníteni. Ez tórai kötelesség, egyik a négy közül, és úgy kell teljesítenünk, hogy felolvassuk a tórából a megfelelőrészt. Azt tanítják a bölcsek, hogy az emlékezés  micváját egyébként úgy kell teljesíteni, hogy tizenkét hónapon belül egyszer emlékeznie kell az embernek ámálékra. Ennek a micvának nincs kapcsolata ádár hónapjával, csak így alakult, hogy ekkorra tették a bölcseink, purim elé, hiszen purimkor ámálékkal volt dolgunk, hiszen Hámán az ámálék leszármazottja volt. Ezen a laza kapcsolaton kívül ez a tórai parancsolat nem tartozik a hónaphoz.

Ez természetesen azt jelenti, hogy férfiak és nők egyaránt kötelesek a micvára.

Igen. Fontos tudni, hogy ha valakinek nem sikerült zá­chor szombatján teljesíteni a micvát, akkor lehet olyan szán­déka, hogy amikor ehhez a részhez érünk a rendes tóra­olvasáskor, akkor teljesíti az emlékezés parancsolatát.Fon­tos, hogy aki olvassa a tórát, és aki az áldást mondja, szán­dékozzon mentesíteni a hallgatókat, a hallgatók pedig szándékozzanak mentesítve lenni. Sokszor asszonyok is el szoktak menni, de kisgyereket nem visznek, hogy ne le­gyen zaj.

Mely különleges szakaszokat olvassuk a purim ünnepe utáni két szombaton?

A harmadik különleges tórai szöveg a párását párá, va­gyis a vörös tehén. A vörös tehén szertartása arról szólt, hogy meg kellett tisztítani azokat az embereket, akik halottal való érintkezés által tisztátalanná váltak. Miért volt annyira fontos ez? A templomi és az azt megelőző miskán időszakában a tisztátalan ember nem mehetett be a templom, illetve miskán területére, ami azt jelentette, hogy nem végezhetett el fontos dolgokat – akár egyéni akár közösségi kötelességekről van szó. A tisztátalan embert egy különleges folyadékkal tisztították meg, melynek egyik eleme a vörös tehéntől származott.

Az kérdezhetnénk, hogy tartozik ez ide? Tilos volt bemenni a szentélybe tisztátalanul – ez mindig igaz volt, nem csak ádárban. Miért határozták úgy bölcseink, hogy mégis pont ádárban olvassuk fel a párá különleges szakaszát?

A magyarázat az, hogy a felolvasás annak az esemény­nekszolgálemlékül, amikor a zsidók kivonultak Egyip­tom­ból. Körülbelül egy évvel a kivonulás után felállították a miskánt, a hordozható szentélyt. Amikor peszách beköszöntött, minden embernek részt kellett vennie a peszách áldozatban. Vagyis az egész népnek, minden egyes embernek szüksége volt arra, hogy megtisztuljon. Hogyan tartozik ez ádárhoz? Ez a rituálé a peszáchra való felkészülés jegyében telt, és mi is azért olvassuk purim után, hogy emlékezzünk arra, régen hogyan készültek, és hogy nekünk is el kell kezdenünk felkészülni.

Bár látszólag a párá szakaszának meghallgatása nem tórai micva, érdekesség, hogy van egy toszfot, talmudi kommentár, aki említi, hogy tórai kötelesség a párá felolvasása. Érdemes gondolni rá, hogy van, aki szerint ez is a tórai parancsolatokhoz tartozik, mint a záchor párásája.

A negyedik szombat a párását chódes szombatja. Ezen a szombaton említjük meg az újhold megszentelését. A felolvasásban nincs tórai kötelesség. Miért fontos ez a párásá? Ezzel mintha megtisztelnénk a niszán hónapot, amire az van írva a Tórában, hogy ez a hónapok kezdete, vagyis az első hónap. A felolvasásunk azonban csak emlékeztetés, nem maga a megszentelés, ugyanis a megszentelést annak idején a bét din csinálta, ezt mi ma nem tesszük meg.

Tehát chódes párásája is niszánhoz és közvetetten peszáchhoz kapcsolódik. Van-e esetleg mégis kapcsolata purimmal?

A mélyebb tóraértelmezésben, a kabbalai könyvekben látható a kapcsolat ádár és chódes, vagyis a születendő niszán hónap között. Az egyik legnagyobb XX. századi tóratudósnak, Rav Móse Sápirának a következő elmélete van ádárról. Ádárnak két ellentétes jelentése van a legmélyebb rétegben, a kabbalai irodalomban. Az egyik az, hogy niszán hónapban született meg a zsidó nép. Az Örökkévaló niszánban hozta ki a zsidó népet Egyiptomból – ahhoz hasonló ez, mint amikor egy állat ellik, és az orvos kihúzza a borjút az állatból. Ugyanezt tette az Örökkévaló. Ádár ezzel ellentétben a halállal áll párhuzamban. Egyrészt ahogy már szóltunk róla, ádár a bibliai utolsó hónap, vagyis az év vége. Mózes, akit a bölcsek a teljes zsidó néphez hasonlítanak, ádárban halt meg. Látszólag nem jó ómen ez a hónap a zsidó nép számára. Hámán jól tudta ezt, ezért gondolta, hogy épp alkalmas hónap a zsidó nép kiirtására.

Ismert, hogy az Örökkévalónak az egyik neve az a bizonyos négybetűs név (י-ה-ו-ה), amely az Örökkévaló a világgal való kapcsolatát jelenti. Minden hónapnak van egy bizonyos szellemi tartalma, amelyet a szent név négy betűje különböző sorrendben jelenít meg. Más szavakkal: a különböző hónapokban a név betűinek más-más összeállítása aktív. Niszán hónapban, érdekes módon, a név a megszokott sorrendben szerepel (י-ה-ו-ה). Ádár hónapban viszont fordított a sorrend. Mintha a Teremtő visszavonta volna a kapcsolatát a világgal. Ha pedig a Teremtő részéről vége van a kapcsolatnak, ez nagy veszélyt jelent és nekünk kell újraélesztenünk a kapcsolatot.

A zsidó nép és a Teremtő kapcsolatát a hásgáchá (az Örökkévaló felügyelete, irányítása) héber szóval írjuk le. Mi a különleges az Eszter könyvében leírtak hásgáchájában? Miért ekkor jelenik meg ez a rejtett hasgacha a zsidó történelemben?

Van egy történet, amelyet bölcseink arról mondanak, hogy mi történt, miközben a zsidókat éppen elhurcolták Izraelből Bábelbe. A korabeli nagy rabbik odamentek az egyik legnagyobb prófétához, Ezékielhez. A kérdésük az volt: a rabszolgának, akit elhagyott az ura, vagy egy asszonynak, akit elhagyott a férje, van-e valami kötelezettsége a másik iránt? Vagyis így érveltek Ezékielnek: volt egy szövetség, héberül brit. A brit mind a két felet kötelezi. A brit kötelezettsége a Teremtő felől az volt, hogy a Jelenléte, a Sechina a zsidó népen van. Voltak prófétáink, nem is kevés: a Talmudból tudjuk, hogy összesen 1,2 millió próféta működött Izraelben (annak, hogy a Tánákban csak kevés prófétától olvasunk, az a magyarázata, hogy csak az a prófécia került be a Tánákba, amelynek érvényessége örök időkre szól). Voltak prófétatanoncok is, akiket arra képeztek ki, hogy isteni kommunikációt tudjanak fogadni és tolmácsolni a nép felé. Ezeket mind visszavonta az Örökkévaló, úgy tűnt tehát, hogy az ő részéről a szövetséget befejezettnek tekinti.

A próféta válasza erre az volt, hogy a brit továbbél, azonban egy új módszeren keresztül. Ez az új módszer a szentély lerombolása után lépett életbe. A lényege az, hogy a hásgáchá rejtetten él tovább. Az Örökkévaló többé nem nyilvánvaló módon irányítja a zsidó népet, hanem rejtetten. Ez azt is jelenti, hogy sem a rossz, sem a jó dolgokban nem lesz nyilvánvaló a Teremtő irányítása. Ez a gálut, a szétszóratás lényege.

Dávid királynál, akinek az uralkodása jóval a gálut előtti időszakra esett, azt látjuk, hogy járvány tört ki. Rengetegen haltak meg. Ez büntetés volt, az Örökkévaló kapcsolatba lépett Dáviddal, és elmondta neki, hogy járvány lesz. Vagyis ez egy nyilvánvaló pofon volt. Az Eszter könyvében már nem így van: az ottani történetek a gálutbeli életmódot írják le. A megila történései hét év alatt játszódtak le, ha valaki nem akarta összerakni a láncszemeket, lehetséges, hogy egyáltalán nem vette észre az Örökkévaló rejtett irányítását. Minden véletlennek, esetinek tűnt, egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy a legjobb végkifejlet felé haladnak a dolgok. Sőt, egy korabeli szemlélőnek sokszor tűnhetett úgy, hogy a legrosszabb történések következnek be. Végül a legjobb forgatókönyv zajlott le, de rejtett módon. Ezékiel nagy tanítása az volt a gálut kezdetén, hogy ilyen viszony is kialakulhat a zsidó nép és a Teremtő között.

Eszter neve hasonlóképpen árulkodó. A bölcsek összekapcsolják egy tórai verssel, amelyben ez áll: haster astir pánáj, ami körülbelül azt jelenti, hogy rejtve rejtem az arcomat [a zsidó nép elől] – vagyis kétszeres elrejtésről beszél a vers. Miért? Azt tanítják a bölcsek: egy arceltakarás kemény viselkedést jelent. A Teremtő kemény szigorát a néppel szemben. Két arceltakarás: a teljes közöny. Amikor a Teremtő már nem is foglalkozik a népével, csinálhat az bármit. Ez rosszabb, mintha büntetést adna, hiszen a büntetésnél még van kapcsolat. A közöny a kapcsolat hiányát jelenti.

Ez kapcsolódik két hitelvhez, amelyről már sokat beszéltünk a Lativban is. Rámbán a Bo hetiszakasz végén azt kérdezi, hogy miért említjük állandóan a kivonulást? Az imáinkban, a kidusban és számtalan micvánk teljesítésekor a kivonulást említjük, pedig látszólag semmi kapcsolat nincs. A válasz az, hogy a kivonuláskor voltak nyilvánvaló csodák, melyek bizonyították az ember számára a Teremtő jelenlétét, irányítását, egyértelművé tették a válaszokat hitbeli kérdésekre. Egyértelmű volt, hogy a Teremtő teremtette a világot. Ha nem Ő teremtette volna, akkor nem változtathatna a törvényein, amikor akar (ezt hívjuk nyilvánvaló csodának).

De nemcsak teremtette a világot, hanem irányítja is. Ezt abból látjuk, hogy kiválasztott egy népcsoportot, akivel terve van. Természetesen nem fog a Teremtő „minden nap”, állandóan nyilvánvaló csodákat tenni, hogy bizonyítsa a jelenlétét és erejét. Nem: nekünk kell a kivonulásra mindig emlékeznünk, az identitásunk részévé tennünk ezt a múltbeli eseményt. A második szint az, mondja Rámbán, hogy a nyilvánvaló csodák ismerete vezeti az embert afelé, hogy higgyen abban, hogy a velünk történő események, körülmények nem csupán természeti dolgok (bár annak látszanak), hanem ugyanolyan csodák, csak nem nyilvánvaló a megjelenésük. Úgy tűnik, hogy ez valami törvény része, és nincs benne semmi rendkívüli. Pedig van, hiszen minden az Örökkévaló közvetlen irányítása által történik. A tanítása legvégén Rámbán hozzátesz egy radikális gondolatot, mégpedig azt, hogy nincs az embernek része Mózes Tórájában, ha nem hisz ebben.

A második szintet a Templom fennállásának idején nem lehetett könnyen elérni, hiszen akkor nyílt csodák voltak. Az oltárról egyenesen ment fel a füst, akármilyen vihar tombolt is, és ezt mindenki látta. Mindenki befért a Miskánba, és még csak nem is szűkösen álltak, pedig a méretei alapján ez lehetetlennek látszott. Sőt, a bűnvallomáskor minden ember köre kétszer két méteres saját terület alakult, ami azt okozta, hogy nem hallották egymás bűnét, pedig mindenki hangosan mondta ki a sajátját. Ezek nyilvánvaló csodák, és nyilvánvaló isteni kapcsolatot jeleztek. Egy ilyen közegben nem volt könnyű elérni azt a hitbeli szintet, hogy az ember tudja, hogy a rejtetten működő isteni gondviselés és a látszólag nem csodaszámba menő, mindennapos dolgok is csodák.

Sávuotkor tehát nyílt csoda keretében kaptuk meg a Tórát, hiszen az Örökkévaló megjelent egy népnek. Purimkor azon­ban a tóraelfogadás a rejtett csoda keretében valósult meg.

Igen. A susáni zsidók megtanulták, hogy a világ normatív rendszere a Tóra, és nem kell hozzá nyílt csoda vagy egyértelmű csodás esemény, hogy az ember elfogadja a Tórát. Ezt hívjuk héberül kábálát tóra beráconnak, ami a tóraelfogadás felismerés által. Ez áll szemben a sávuottal, amikor a kettes szint még nem valósulhatott meg, és csak az egyes szinten fogadták el a tórát, vagyis nyílt csoda keretében.

Azonban ez azzal is kellett járjon, hogy valaminek pótolnia kellett mindazt, ami volt a Templom idején. Van egy midrás, mely azt mondja, hogy amikor a zsidók építeni kezdték a Templomot, ultimátumot adtak a Teremtőnek. Ez az ultimátum úgy szólt, hogy nem építik tovább a Templomot, amíg a Teremtő nem teljesíti a kérésüket. Erre megjelent a Sechina, és megkérdezte, hogy mi lenne az a kérés. Mire a válasz az volt, hogy a Teremtő árulja el a Tóra mély titkait, képes legyen mindenki a színvonalas tóratanulásra. Ezt a Teremtő megadta nekik.

Ez az, ami helyettesíti a Templomot, a prófétákat és más nyilvánvalóan csodás dolgokat, amik hatottak a zsidó nép szellemi fejlődésére. A Templom lerombolása után, így manapság is az embernek önállóan kell megteremteni magában a szellemi energiát, méghozzá a szóbeli tan mély tanulása iránti törekvésével. Azt is látjuk, hogy a mai generáció tóratanulása magasabb szintű, mint akár a két világháború közötti jesivákban történt tanulás volt. És mindez a kevésbé nyilvánvaló szellemi körülmények ellenére történik.

A tóratanulás által tehát a zsidó nép szellemi feladatának elérésében segítünk?

Igen, és a tóratanulás által el is fogja érni a zsidó nép a szel­lemi céljait.

Az interjút készítette • L.G. és E.G.