Rámbám (Rábénu Mose ben Májmun, Maimonidész) 1135-ben erev Peszáchkor (Peszách előestéjén) látta meg a napvilágot a spanyolországi Cordova városában. Ez a város akkoriban a tóratanulás egyik fontos központja volt. Rámbám is komoly oktatásban részesült: első tanítója az apja, Rabbi Májmun ben Joszef (aki a város dájánja – bírája, valamint a korszak egyik legnevesebb rabbijának, a Ri Migásnak a tanítványa volt).

Az Ibériai-félszigeten élő zsidóság egy tragikus időszakában élt, amikor az almohad, egy fanatikus muszlim csoport, terrorizálta a spanyol zsidókat és áttérésre akarta kényszeríteni őket. Rámbám családja, mint sok ezer társuk, a menekülést választotta: Fezben (Marokkóban) telepedtek le. Az állandó fenyegetések és nehézségek sem akadályozták a későbbi rabbit tanulmányaiban: nemcsak kiváló talmudtudósként és rabbiként, hanem filozófusként, matematikusként, orvosként, nyelvészként, illetve költőként is számon tartják. Huszonhárom éves volt, amikor Széfer Háorách címmel a Misnához fűzött magyarázatait kezdte írni arabul (hogy a zsidó tömegek megértsék), melyet hét év alatt be is fejezett. A könyv, mely Pérus Hámisná leRámbám néven is ismertté vált, nemcsak a Misna pontos és érthető magyarázatát tartalmazza, hanem egyben átfogó háláchikus gyűjteményként is szolgált.

Nem sokkal azután, hogy befejezte ezt a művét, családjával – a Fezben uralkodó egyre tarthatatlanabb állapotok miatt – Erec Jiszráélbe hajózott. Útközben olyan szörnyű viharba keveredtek, hogy csak csodával határos módon menekültek meg a hajótöréstől. Végül Akkó kikötőjében szerencsésen partot értek. Ebben az időben – a 12. század második felében – a keresztények uralkodtak a mai Izrael területén. Alig több mint ezer zsidó család élt ott akkoriban, és mindössze egy évnyi ott tartózkodás után (1166-ban) rabbi Mose ben Májmun családja is továbbvándorolt. Az Egyiptomban lévő Fustat (a mai Kairó) városban telepedtek le, mely abban a korban a tóratanulás egyik legjelentősebb központja volt.

Egyiptomban súlyos családi tragédiák sorozata sújtotta Rámbámot. Elhunyt a felesége, és idős apja is visszaadta a lelkét a Teremtőnek. Ami azonban mindennél nagyobb gyászt jelentett: eltemette két gyermekét is. Meghalt Dávid nevű testvére is, akinek a halála különösen nehéz helyzetet teremtett. Testvére – aki gyémánttal kereskedett és anyagilag támogatta a családot –tette lehetővé számára, hogy minden idejét a Tóra tanulmányozására fordítsa. Ez most véget ért. Maimonidésznek kellett gondoskodnia mind a saját, mind fivére családjáról, ezért ebben az időben orvosként kezdett tevékenykedni és Szaladdin szultán udvari doktorának nevezték ki. A Tóra tanításáért nem fogadott el fizetséget, ugyanis szigorúan elítélte azt a gyakorlatot, hogy ezért bárki pénzt fogadjon el. Minden nehézség ellenére volt ideje és energiája arra, hogy megírja háláchikus mesterművét, melynek címe Misné Torá (vagy más néven Jád Hácházáká). A jád szó számértéke 14, mely a mű részeinek számára utal. Ez a könyv a mai napig igen jelentős, a zsidó irodalom egyik alapműve, semmilyen háláchikus kérdésben nem döntenek a figyelembevétele nélkül.

Ezt a kiemelkedő alkotást tíz éven át írta, és amikor a végére ért, még csak 46 éves volt. A hagyomány szerint különös dolog történt 1181. kiszlév hó 8-án. A középkor legnagyobb zsidó tudósa ezen a napon fejezte be a Misné Torá című művét. Álmában megjelent neki édesapja, aki azonban nem egyedül jött. Volt vele valaki, akinek nem lehetett látni az arcát, mert ragyogott, mint a nap. Mózes volt, aki azért jött, hogy megnézze az éppen elkészült művet, és skajachot (köszönet és áldás egyben) mondjon érte Rámbámnak.
Folytatás a következő számban.