Talán nem szabadna ennyiben hagynunk, tenni kellene ellene valamit.
Szerző: Fináli-Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2014. február
Szerző: Fináli-Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2014. február
Január első vasárnapjára előadásoknak és közös tanulásnak adott otthont a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség Ijjun Smirát Háláson, azaz A kimondott szó súlya címmel. Az eseményt hirdető plakáton az állt, hogy mindenkit várnak, aki nyílt gondolkodású, és érdeklődő. Az előadások címei izgalmasnak tűntek, pl. Az ember – beszélő szellem; A szándék tisztasága és a „projekció”. A címek mellett ez az idézet állt: „Milyen legyen az ember, aki élni akar, jó napokat szeretne látni?” (Zsoltárok 34:12–13.) Mivel nyitottnak és érdeklődőnek tartom magamat, és mivel a munkámnak, és ezáltal hétköznapjaim jelentős részének a kommunikáció, a beszéd, a kimondott szó áll a középpontjában, ráadásul a szakmám szerint pont a hatékony kommunikáció által lehet az embernek „jobb napokat élnie”, úgy döntöttem, hogy részt veszek az eseményen. A program fő szervezője Hegedűs Pál matematikus volt, mellette Domán Sije, a Lativ Kolel oktatója, Szántó Binjomin Zév matematikus és kántorszakos hallgató, a Lativ Kolel tanulója és oktatója, valamint Rabbi Jehosua Witt tartott előadást.
A nap folyamán kiderült, hogy ez a rendezvény nemcsak egyszeri alkalom volt, hanem valami nagyobb dolognak a része, egy rendezvény- és programsorozat első lépcsője, azonban a pontos koncepció, hogy mi is a célja, még nem volt világos számomra. Hegedűs Palit, a rendezvény ötletadóját és fő szervezőjét kérdezem most arról, hogy mi is ez a dolog, miről szól ez az újfajta kezdeményezés.
Hogyan született meg az ötlet, hogy pont ebben a témában szervezzetek meg egy egész napos tanulást?
Az ortodox hitközségen volt egy megbeszélés, ott vetettem fel azt az ötletet, hogy mi lenne, ha az előttünk álló polgári évnek az ijjun smirát háláson lenne a témája, tehát az egész év valamilyen módon ekörül forogna. Ez a héber kifejezés a beszéd fontosságára, a kimondott szó súlyára utal, tehát arra, hogy amit kimondunk, annak hatása van. Ez nagyon fontos téma, és igen szerteágazó is, több rétegével is lehet foglalkozni.
Korábban is volt egy-egy téma, amellyel az adott évben többet foglalkozott a hitközség, vagy ez a tematikus év teljesen új kezdeményezés?
Korábban nem volt ilyen. És hát önmagában az, hogy van egy téma, még semmi, fel is kell tölteni tartalommal. Mivel én vetettem fel az ötletet, a többiek mondták, hogy rendben, akkor én is szervezzem meg. Tehát a megvalósítás az én feladatom lett, bár nem vagyok igazán jó szervező, kivitelező. Ez az első alkalom szemináriumjellegű volt, és az volt a célja, hogy egy konkrét témában mélyebben elmerüljünk. Ezt a fajta elmélyedt tanulást jom ijunnak nevezik, ráfókuszálunk egy konkrét témára, és több oldalról megvilágítva tanulunk róla.
Hegedűs Pál
Miért pont ezt a témát választottad, miért kell ezzel foglalkoznunk?
Több negatív élményem is volt, ami a „beszéddel”, a kimondott szóval kapcsolatos. A láson háráról, amiről a pletykálkodás jut egyből az eszünkbe, és annak tilalmáról már sokat hallhattunk, de valójában ez a téma ennél sokkal tágabb. Arról van tehát szó, hogy a beszédnek ereje van, jó és rossz hatása is lehet, ezért nagyon fontos, hogy mi az, amit kimondunk, hogyan beszélünk, mi hagyja el a szánkat.
Az első élményem, ami megrázott ezzel a témával kapcsolatosan, egy előadáshoz köthető, amelyet egy rabbi tartott. Arról beszélt, hogy vannak „könnyű” micvák, melyeket nem nehéz nem megszegni, általában a legtöbben betartjuk, és ezt természetesnek is vesszük. Ilyen például a ne gyilkolj micvája. Ezt nem szokás megszegni. Vannak azonban olyan parancsolatok is, melyeket mindenki mindig megszeg. Ilyen a láson hárá. Ez engem szíven ütött. Vajon miért ennyire evidens az, hogy ezt nem tartjuk be? Muszáj ennyire lekicsinylően gondolkodni magunkról? Talán nem szabadna ennyiben hagynunk, tenni kellene ellene valamit.
Legtöbbünknek van egy-két „gyenge pontja”, tehát olyan parancsolatok, amelyeket valami miatt nehezebb betartanunk. Ez mindenkinél más. Nekem például az étkezéssel kapcsolatos törvények sohasem okoztak komolyabb problémát, nem jelent nagy áldozatot lemondani bizonyos ételekről, és nem okoz gondot az sem, hogy szombaton nem cipelhetek magammal táskát. A középiskolában, ahol tanítok, a diákjaim gyakran mondják, hogy milyen nehéz lehet zsidónak lenni, például a kósersági törvények miatt. Azonban számomra nem ettől nehéz a zsidóság. Ami nekem nehéz, az például az, hogy bizonyos helyzetekben el kell mondanom olyasmit is, amit nem szeretnék. Tehát hogy ne titkoljak el valamit, ami számomra kellemetlen. Van egy személyes vetülete is annak, hogy ez a téma különös jelentőséggel bír a számomra. Én is sokszor élem meg azt, hogy mennyire nehéz betartani a beszéddel kapcsolatos törvényeket.
A gimnáziumban általános számonkérési mód a feleltetés. Ez sok diáknak nagyon nehéz, félnek tőle, valóban igencsak megalázó helyzet, amikor kihívunk valakit a táblához, és az egész osztály előtt azt próbáljuk kideríteni, hogy mi az, amit nem tud az illető. Elhatároztam, hogy én ezt nem csinálom, kivéve, ha valaki jelentkezik, hogy szeretne felelni. Ezeknek a helyzeteknek a kezelése, megoldása nehezebb, mint az, hogy szombaton ne vigyem magammal a táskámat. Azt meg lehet szokni. De hogy a szájával mit csinál az ember, azt nem lehet olyan könnyen kordában tartani. Nagyon gyakran élem meg, hogy megbánom, amit kimondtam.
Egy másik negatív élményem, vagy inkább élményeim a zsinagógai tapasztalataimhoz kapcsolódnak. Gyakran voltam tanúja annak, hogy szent helyen olyasmit mondanak, ami egyáltalán nem odavaló. Nem is a pletykára gondolok feltétlenül, hanem disznó viccekre, káromkodásra, olyan dolgokra, melyek már-már istenkáromlásnak számítanak. Persze én is káromkodtam már életemben: kamaszkorunkban a barátaimmal lementünk nyaralni, és ott készült egy videofelvétel, amelyen éppen társasjátékozunk. Amikor visszanéztem, döbbenten tapasztaltam, hogy én beszéltem a legcsúnyábban.
Ami miatt még aktuálisnak tartom ezt a témakört, az a gyűlöletbeszéd. Meglepően gusztustalanul tudnak emberek egymásról beszélni. Tamás Gáspár Miklóssal készült egy beszélgetés, amelynek során valaki felvetette, hogy hát a nőgyűlölő duma megjelenése teljesen normális egy férfiakból álló baráti összejövetelen. Tamás Gáspár Miklós erre azt felelte, hogy nem, ez nem normális. Az is fontos, hogy milyen szavakkal illetjük a másik embert, vagy akár egy embercsoportot, sértő-e az elnevezés, vagy nem, ugye erről szól a „political correctness”. Tényleg elképesztő dolgokat tudunk mondani másokról, pl. a cigányokról, vagy emberek más csoportjáról. És amikről most beszélek, azoknak egy része zsidó közösségekben történik.
Gyerekkoromban időnként jöttek hozzánk mesteremberek, gázszerelő, vízvezeték-szerelő, asztalos stb. Előfordult, hogy valamilyen kis testi hibájuk volt, pl. hiányzott egy ujjuk stb. Ez megesik olyan embereknél, akik veszélyes szerszámokkal dolgoznak. Ennek a látványa engem teljesen paralizált. Apám mindig megkérdezte az embertől, hogy mi történt vele, hogyan szerezte a sérülést. Nem volt benne feszültség, teljesen természetesen tudott kommunikálni velük. Irigyeltem, hogy szóba tudta ezt hozni. Ezt azért meséltem el, mert ebből is látszik, hogy mennyi mindenen lenne jó változtatni, tehát nemcsak elhagyni kell a nem megfelelő beszédet, hanem a megfelelőt is ki kell tudni építeni. Az is nagy kérdés, hogy mit tanítok a gyerekeimnek. Hogy az ígéreteimet betartom-e? Ha azt tapasztalják, hogy nem tartom be azt, amit ígérek, akkor nem fognak bízni bennem. Amit kimondunk, az élő, létező.
A Zsoltárokban olvashatjuk, hogy „Őrizd meg nyelvedet a rossztól!”. Maimonidesz ennek a „rossznak” írja le a típusait, vagyis azt, hogy mi mindent nem lehet mondani. A Sulchán Áruch nem foglalkozik részletesen ezzel a témával. A XX. század elején Chofec Chájim, a Misna Brura szellemi atyja dolgozta ki részletesebben a témát, ő azt állította, hogy egyenesen a láson hárá miatt pusztult el a Szentély. Az ő nyomán alakult ki egy mozgalom, amely később elkészítette Chofec Chájim antológiáját, a fontosabb gondolatainak lerövidített változatát. Három alapelvet fogalmaz meg azzal kapcsolatosan, hogy hogyan kellene beszélnünk. Amit mondunk, az egyrészt legyen igaz, másrészt legyen tisztességes, harmadrészt ne okozzon kárt. Azt gondoljuk, hogy a szó elszáll, de ez nem így van, a szó ott marad, és mérgez. Fontos megjegyezni, hogy én magam is tanulója vagyok ennek, nem pedig a tanára, még akkor sem, ha én is az előadók között vagyok. Amikor felkészülök egy témakörre, akkor azzal én is megtanulom azt az adott részt, és mások előadásaiból is ugyancsak sokat tanulok.
Olvastam egy rabbinak a történetét, amely a következő: utazott a repülőn, mellette két ember ült, és a munkahelyükről beszélgettek. Arról számolt be a rabbi, hogy rettenetes volt végighallgatni a panaszaikat, még úgy is, hogy nem ismerte azokat az embereket és a szituációkat, amelyekről szó esett. Büszkeséget érzett amiatt, hogy ennyire megrázta őt, mert ez arra utalt, hogy nincs hozzászokva az ilyenfajta beszédhez, hogy az ő környezetében nem ez az általános. Egy picit én is hasonlóképpen vagyok a munkahelyemen, mondhatnám azt is, hogy nem vagyok benne a pletykarovatban, hozzám nem is nagyon jutnak el itt a hírek.
Tehát akkor nemcsak arról van szó, hogy arra kell figyelnünk, mit mondunk, vagy mit nem mondunk, hanem arra is, hogy mire figyelünk oda, mit hallgatunk meg? A kommunikációnak ezt a passzívabb, fogadó oldalát talán még nehezebb irányítani, nem?
Igen, ki kell tudni mondani bizonyos helyzetekben, hogy ez engem nem érdekel. A tilalmas beszédet tehát nemcsak mondani nem szabad, hanem aktívan kerülni kell a meghallgatását is. Az nem elég, hogy csöndben maradok.
Ráadásul ha már tudom, hogy mit nem szabad mondanom, attól még nem tudom, hogy mit kell mondanom. Ez megint két külön dolog. Attól, hogy nem mondok semmit, még nem várhatom el, hogy automatikusan jöjjön a szép beszéd. És itt jön be egy kicsit másik téma, amellyel szintén szeretnénk ebben a tematikus évben foglalkozni, és ez a tiszta beszéd. Ezt külön meg kell tanulni. Nem megy egyik napról a másikra, hogy akkor már többé nem fogok pletykálkodni. Nem lehet elhatározásra szent emberré válni. Fokozatosan lehet megtapasztalni azt, hogy milyen is, ha valóban nem mondok rosszat. Első körben próbáljuk meg kibírni napi két órában. Léteznek egyébként közösségek, ahol például egy beteg embernek a felgyógyulása érdekében a tagok a nap 24 óráját felosztják egymás között, hogy ki mikor nem mond rosszat, így az egész nap „le van fedve”. Tehát ez a közösségi tudatot is képes erősíteni.
Ez azt hiszem nagyon fontos aspektusa a témának, mármint a közösség építése, épülése. Éppen az merült fel bennem, hogy ha ennyi mindenre figyelünk a kommunikációban, és például betartjuk, hogy tényleg senkiről nem mondunk semmi olyat, ami esetleg a másikat negatív színben tüntetheti föl, akkor hogyan lehet házastárssal, barátokkal megosztani az érzéseinket, mondjuk akkor, ha valakire dühösek vagyunk.
Meg lehet tanulni úgy megfogalmazni egy érzést, hogy az ne a másikról, hanem rólam szóljon. Ha például ideges vagyok, mert rám szólt a főnököm valami miatt, akkor nem őt kezdem el szidni, hanem azt közlöm a másikkal, hogy én mit érzek, hogy mondjuk zaklatott vagyok, megbántott vagyok stb. Úgy fogalmazok, hogy az rólam szóljon, ne a másikról.
Milyen programokat tervezel még megvalósítani a témával kapcsolatosan ebben az évben?
Talán még két, a múltkorihoz hasonló szemináriumot szeretnénk megszervezni. Nagyon jó lenne, ha sikerülne gyerekprogramot is tartani a témában. A beszédhez kapcsolódó tudatosságot már gyermekkorban is lehet gyakorolni. Például van egy játék, amelynek az a lényege, hogy előre felírunk szavakat, és úgy kell elmesélni egy történetet, hogy azokat a szavakat nem szabad kimondani. Aztán jó lenne év végére összeállítani egy, a témával foglalkozó kiadványt.
Utólag pozitívan értékeled az évad első eseményét?
Igen, szerintem nagyon jó volt, és sok pozitív visszajelzést is kaptunk. Körülbelül 25-30 fő volt jelen, ami ahhoz képest sok, hogy sajnos tényleg az utolsó pillanatban lett kihirdetve a program. Egyébként Kürti Csabának köszönhető, hogy ilyen jól meg lett szervezve, nélküle nem sikerült volna így.
Az interjút készítette: Fináli-Magyari Judit