Interjú

Avantgárd és tradíció

Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. szeptember

Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. szeptember


Interjú Hajdú András, Izraelben élő zeneszerzővel



Arra kértem Hajdú Andrást, hogy meséljen az életéről.

− 1932-ben születtem Budapesten, a zsidóságához nem túl közel álló, de mégis egyfajta zsidó tudattal rendelkező családban. Két-három generációt kell visszamenni ahhoz, hogy tradicionális embereket lehessen találni a családomban. Anyai nagyapám használt tfilint, apai részről azt hiszem, még vagy két generációt kell visszafejteni ahhoz, hogy hagyományőrző rokont találjunk. Fontos tudni, hogy anyai és apai oldalról két teljesen különböző típusú zsidóságból jövök. A Hajdú ág, azaz az apai oldal, alföldi, nagyon magyar, hazafi család volt. Majdnem mindenki Szatmár megyében született, az apám Debrecenben. Az ott élő zsidók északról, Lengyelországból érkeztek, elmagyarosodtak, parasztokká váltak. Úgy tudom, jiddisül őket nevezik “unterlandereknek”. Nagyapám elég egyszerű ember volt, apámat már neveltették. A családban sok volt a szobafestő, meg a vendéglátóiparos. Nagyon kedves emberekről van szó, sok szívvel, lélekkel, és természetes értelemmel. Kultúra majdnem nem létezett, csak magyar, zenében is a kultúra megállt a cigányzenénél és nem ment más irányba.

Ehhez kontrasztnak jön az anyai család, az óbudai származás, ahol a bécsi kultúra dominált. Én magam Budán születtem, de Pesten nevelkedtem − Király utca, Lövölde tér, Gorkij fasor környékén. Számomra Buda Nyugat-Európát szimbolizálta, Pest pedig az Alföldet, a végtelen szovjet sztyeppe folytatását. Később egész életemben fontos jelentősége lett ennek a kétfajta származásnak, a keleti és a nyugati kultúra találkozásának; mindkettő máig erősen él bennem. Nagyon vonzott a nyugati műveltség és művészet, a klasszikus zene, ami aztán el is vitt engem Párizsba, ugyanakkor a budapesti Zeneakadémián nagyon lelkes Kodály-növendék voltam, annyira, hogy az ’50-es évek elején népdalgyűjtéssel foglalkoztam. Bartók és Kodály gondolatain nevelkedve folklorista lettem, így ismertem meg a magyar falut és kultúrát. Ekkor találkoztam a cigánysággal, megtanultam oláh cigányul. Ez volt tehát az érdeklődésem egyik része, ugyanakkor amint már említettem, jelen volt bennem egy másik fajta orientáció is, ami a nyugati világ felé vonzott. Ez ’56-ban kulminálódott, amikor kimenekültem Párizsba. Akkor kezdődött az a tíz év, ami nagyon jelentős, formáló időszak volt az életemben.

De egy kicsit menjünk vissza a nehéz évekre. A tények azok ugye ismertek. Amikor a németek bejöttek 1944. március 19-én, akkor kezdődtek a súlyos dolgok. Mi először csillagos házban voltunk, ahol kezdetben öten, majd ötvenen éltünk egy lakásban. Aztán védett házba kerültünk, ott még ennél is sokkal többen voltunk. Onnan aztán a nyilasok a gettóba tereltek minket. Voltak, akiket a Dunába lőttek, voltak, akik a gettóban éhen haltak. Nálunk pont akkor fogyott el az étel – ha annak lehet egyáltalán nevezni azt, amit ettünk; lisztünk volt és szódabikarbónánk, amiből lángost lehetett készíteni egyszer egy nap –, amikor az oroszok bejöttek. Apám és anyám elváltak eddigre, szóval teljesen külön vészelték át ezt az időszakot. Én anyámmal nevelkedtem, aki bőszen támogatta a művészi hajlamomat.

Elég későn kezdtem el zongorázni. Bár mindig élt bennem a szeretet a zene iránt, nem nagyon volt módunk arra, hogy zongorát béreljünk, és én nem akartam más hangszeren tanulni. Amikor sikerült zongorát bérelnünk, anyukám gyakran játszott rajta. Azt hiszem, abban, hogy zenei pályára léptem, az volt a döntő mozzanat, amikor anyámat hallottam Chopin balladákat játszani. Miután vége lett a háborúnak, akkor kezdtem el behozni azt az őrületes lemaradást, ami köztem és azok között a fiatalok között volt, akik hat éves koruk óta képezték magukat. Én már 13 éves elmúltam ekkor. Ennek ellenére 18 éves koromban  bekerültem a Zeneakadémiára, először mint zongorista, aztán később mint zeneszerző. Etno-muzikologiával, vagyis népzenekutatással kezdtem foglalkozni, egy cigánykantátával fejeztem be a Zeneakadémiát, ami elég nagy sikerűnek számított. Valószínűleg ha akkor Magyarországon maradok, a karrierem együtt nőtt volna Petrovics Emillell és a többiekével, az akkori növendéktársaimmal, barátaimmal. Baráti kapcsolatban voltam viszont két idősebb kollégával is, Kurtág Gyurival és Ligeti Gyurival, mind a kettő világhírű zeneszerző lett; Kurtággal ma is nagy barátságban vagyok. Ligeti ugye már meghalt, de tőle el is távolodtam kicsit. ’56-ban még együtt akartunk disszidálni, ugyanarra az autóbuszra volt jegyünk, csak aztán akkor mégsem sikerült kiutaznunk. Ők mind a ketten egész életüket a Nyugatra tették föl. Bár Kurtág Magyarországon maradt nagyon sokáig, mégis ő jelentette mindig a nyugati iskolát, ő rajta keresztül ismertük meg Schönberget és a nyugati világ ideáit.

A zsidóság ekkor még nem érdekelt. Mindenekelőtt a Nyugat iránti vonzalmamat kellett kiélnem, ami abban nyilvánult meg, hogy mindent, amit csak lehetett, francia nyelven kezdtem el tanulni és olvasni: irodalmat és tudományokat, főleg szociológiát, pszichológiát és filozófiát. Tulajdonképpen a “nyugati entellektüel” és zeneszerző prototípusává akartam magamat formálni. Valamiért ez végül mégsem sikerült teljesen, valami nem stimmelt, nem éreztem jól magam a francia zenei életben. Soha nem tudott eltűnni a színről a Kodály-növendék, akinek kellettek a gyökerek, a mélység. Ez az énem vezetett el a párizsi időszak utolsó éveiben ahhoz, hogy megismerjem a zsidóságomat. De, amint említettem, ehhez idő kellett. Az első három évben az a magyar fiú volt kint Franciaországban, mint aki Ady vagy Illyés Gyula is volt, akik mind a Nyugatért lelkesedtek. Ekkoriban a párizsi konzervatóriumon tanultam. 27 évesen próbáltam ösztöndíjat szerezni cigánykutatásra, de ez nem sikerült. Filmzenéket és balettokhoz kísérő zenéket komponáltam.  Mindebből elég nehezen tudtam csak megélni, viszont tulajdonképpen nagyon vidáman éltem, igazi párizsi bohémsággal. Azonban előbb-utóbb muszáj volt új munkát keresnem, amit végül Tunizban találtam meg: zenetanári munkát kaptam a konzervatóriumon. Olyan világra leltem Tunizban, ami semmi addigi élményemre nem hasonlított. Nem hasonlított Magyarországra, nem hasonlított Franciaországra. Szerettem benne azt a mediterrán könnyűséget, amit korábban már olaszországi útjaimon is megtapasztaltam. Tunizban jöttem rá, hogy nem vagyok francia, és soha nem is leszek az, magyar pedig már régóta nem vagyok. Ott találkoztam olyan zsidó emberekkel, akik között – bár nem vallási alapon – elindult bennem valamiféle zsidó tudat.

Na mármost, ha az ember elfogadja a zsidó identitását, akkor felmerül a kérdés, hogy mégis mi ennek a tartalma.  Eleget foglalkoztam etnológiával ahhoz, hogy tudjam, identitás nem létezik önmagában. Ez nem csak egy sors, vagy egy állapot. De akkor mégis, mit jelent számomra a zsidóság? Nagy szerencsére találkoztam egy bácsival, akihez – amikor visszamentem másfél év után Párizsba – elkezdtem tanulni járni. Nem lehet talmudistának nevezni, de mindenhez értett, a kabbalához, midrásokhoz; ez volt az élete. A zsidó Litvániából származott. Azok közé a nagy zsidó fejek közé tartozott, akik a két világháború között elkallódtak mindenfelé, Berlinbe, Párizsba.  Gottverstein, azaz “Istent megérteni” volt a neve. Ő kezdett el tanítani. Gyerekfejjel nem szerettem a héber nyelvet, és a hittant sem. Talán a Bibliát igen, az volt az egyetlen, amit élveztem tanulni.

Most, felnőtt fejjel, viszont elkezdtek érdekelni ezek a dolgok, legfőképpen a Talmud. Ezért is iratkoztam be egy esti jesivába, ahol a Talmudból olvastunk és fordítottunk. Közben volt még valaki, aki hatással volt rám. Megismertem egy amerikai filmrendezőt, akivel sokat beszélgettem. Ő akkoriban kezdte a Talmudot tanulmányozni, aztán ’64-ben, amikor már visszajöttem Tunizból, együtt kezdtünk dolgozni egy filmen. A vele folytatott beszélgetések következtében kezdtem el egyre erősebben érezni: egyszerűen lehetetlen, hogy nem ismerem a Talmudot, miközben olyan sokat olvastam filozófiát és más tudományokat.  Nem is azzal az intencióval kezdtem el tanulni, hogy akkor most vallásos leszek. Ebből az egész tanulósdiból végül az lett, hogy ’65 tavaszára elhatároztam, hogy akkor mostantól kósert fogok enni. Ezután mentem először Izraelbe egy Adler nevű ember segítségével. Párizsban ismertem őt meg, kutatóként vettünk részt együtt egy szemináriumon. Azt kérdezte tőlem, hogy miért a cigányságot kutatom, amikor a zsidóságban sokkal több kutatni való dolog van, egy ilyen kutatáshoz ráadásul ösztöndíjat is lehetne szerezni. Én nagyon büszkén azt válaszoltam, hogy engem csak a cigányság érdekel. Végül is, utólag tudom, hogy a cigányokon keresztül tanultam meg nagyon sok olyan problémáját a zsidóságnak, amit asszimilált zsidóként nem értettem volna meg. Ez az Adler tehát mindig hívott engem Izraelbe, és egy későbbi alkalommal, amikor Párizsba jött és érdeklődött felőlem, egy közös barátunk mondta neki, hogy vallási mániában szenvedek. Ekkor ismét felkeresett, és ezúttal sikerült meggyőznie afelől, hogy Izraelben van a helyem.

Sikerült megtölteni tartalommal azt az üres “identitáskeretet”, amelyről korábban beszélt?

Igen. Először is meg kellett oldani az identitás kérdését, megteremteni magamban annak kulturális, szellemi alapját. Ezt ugye többféleképpen is meg lehet tenni, több irányba is el lehet indulni. Én végül is a zsidóságnak nem azt a formáját választottam, amit itt cháredi-nek (ultraortodox vallásos) neveznek. Teljes mértékben szolidáris maradtam Izrael mindenféle zsidóságával szemben. Nem csak azokkal, akik tanulnak, és vallásosak, sok olyan barátom is van, aki nem vallásos. Ilyen szempontból biztos, hogy társadalmilag középen állok. Nagyon fontos, hogy semmi nincsen elvágva az életemben, nem szakadtam el a múltamtól. Nem tartozom azok közé az úgynevezett báál tesuvák közé, akik, amikor megismerik a zsidóságot, akkor elhagyják a régi életüket, és teljesen más életformába kezdenek. Én nálam nincs törés. Azt hiszem, az az én szerepem az életben, hogy két ellentétes világot összekössek. A kezdeti nyugati irányultságomat a később szerzett zsidósággal próbálom összekötni, megérteni, ennek a kettősségnek az összes kihívásával együtt. Nem érzek sértődöttséget Magyarországgal szemben, bár látom a nehézségeket, hisz sok barátommal tartom a kapcsolatot.

Amióta itt élek Izraelben, azóta értem meg igazán Franciaországot is, és azt, hogy a Franciaországban eltöltött évek kellettek ahhoz, hogy most itt legyek. A feleségem francia, azelőtt tért be, hogy én megismertem volna. Ő úgy talált rá a zsidóságra, hogy semmi nem predesztinálta erre. Meg szoktuk látogatni a rokonait, és ilyenkor sem zavar az a látszólagos ellentmondás, amit két különböző kultúra találkozása okozhatna. Lehet azzal vitatkozni, hogy csak nekem stimmel ez az életforma, de nálam így működik ez. Na most erre jön a hat gyerekünk, akiknek ilyen összetett identitásra kell alapozniuk sajátjukat. Az én összes rétegemre, és a feleségem összes rétegére. Ezzel persze nem könnyítjük meg az életüket, hiszen nem olyan egyértelmű társadalomban nevelkedtek, mint amilyenben a legtöbben szoktak Izraelben. Ők nem mondhatják, hogy ilyenek vagyunk, vagy olyanok vagyunk. Folytatják azt a keresést, ami a feleségemet is és engem is jellemez. Magamat is úgy írnám le, mint egy örök keresőt.  A keresésem során megfordult a fejemben, ahhoz, hogy a zsidók zsidónak maradhassanak meg a bibliai időktől 1900-ig körülbelül, az kellett, hogy évezredeken  keresztül bármely körülmények között, minden ellenére, valamit képesek legyenek fenntartani a zsidóság folytonosságából. A középkorban, az inkvizíció alatt, és azután is mindig. Felmerült bennem a kérdés, hogyan lehet elvágni a több ezer éves folyamatot az elmúlt ötven évre hivatkozva. Megkérdőjeleztem a szüleimtől kapott emancipációt, legalábbis abból a szempontból, hogy ha nem is szeretem, vagy ismerem a zsidóságot, mégis csak ki kellene próbálni azt, mit is csináltak elődeink annyi éven keresztül. Valóban sikerült is visszaugranom azt az 50-60 évet, ami kiesett, azonban nem vesztettem el azt sem, aki korábban voltam.  Mert ami megvan, azt nem veszti el az ember. Van egy jó barátom Pesten, aki azt kérdi tőlem: hát képes voltál ezt a zsidó emancipációt elveszteni? Te egy zeneszerző vagy, és nem egy egyszerű pólisi zsidó, hát hogy képzeled?
Nem tudtam akkor a választ, csak azt mondtam, hogy ami igaz az embernél, az megmarad, azt nem lehet elveszteni. Mivel azonban az emancipáció él a gondolkodásomban, nem kell még hangsúlyozni az életformámmal, anélkül is jelen van. És nagyon is szükséges. Ezáltal tudok kommunikálni a növendékeimmel. Jön egy növendék, akinek megvan a zeneszerzés nyugati formája, de fogalma sincs a zsidóságról. Vagy fordítva, van olyan növendék is, aki csak a zsidóság mélységét ismeri, de elképzelése sincs arról, hogyan konfrontálja ezt azzal az egésszel, ami a világon történik. Ilyenkor tudok segíteni azzal, hogy maga a személyiségem is egyfajta híd. Nehéz dolog hídnak lenni.
Hogyan alakult a professzionális élete?

− Mint zeneszerző, én itt, Izraelben realizáltam magam igazán, hiszen mielőtt idejöttem, leginkább csak tanultam és kutattam. Abban, amivé váltam, nagyon nagy a magyar iskola hatása. A 60-as, 70-es években teljesen egyedülállónak számított az elképzelésem arról, hogy milyen legyen az izraeli zene. Próbáltam úgy megfogalmazni a zsidó zenei módot, hogy abban ne csak a folklorista tradicionális vonal legyen jelen, azzal együtt, hogy persze a folklorista múltam is megnyilvánul a zenémben. Misnákat zenésítettem meg, bibliai részleteket, például a Kohelet könyvét. A komponálás mellett a kutatást szintén folytattam. Chászid és klezmer zenét kutattam, ami még egyáltalán nem volt olyan közismert, mint ma, leginkább csak a cháredieknél élt. Kicsit úgy tekintettem magamra, mint Kodály és Bartók izraeli folytatására.

A zeneszerzés és a kutatás mellett nagyon fontos a pedagógiai munkám. Tulajdonképpen az is a magyar iskolából származik, hogy a tanítás, a folklór és a zeneszerzés komplexen, együtt kell, hogy jelen legyen. Fontos elv, amit megtanultam, hogy addig nem lehet valaki zeneszerző, amíg nem ismeri az országát, a népét, annak nyelvét, kultúráját. Ez a fajta tudatosság a zeném magyar oldala. A másik oldala a francia intellektuális élményeimből fakad. Az a fontos, ami a két irány szintéziséből tud megszületni.

Tehát a zenéjében tükröződik az a sok-sok réteg, ami a személyiségét jellemzi.

− Mondhatom, hogy a zenémben még jobban jelen van minden rétegem. Első zsidó zenei művem a Misna megzenésítése volt, vagy még pontosabban kifejezve, a zenét, amit komponáltam, a Misnával azonosnak szántam. Nem folklór, hanem teljesen személyes alapon közelítettem meg a témát. Na, ez nagyon nyugati nálam, hogy én soha nem gondolkodom kollektív fogalmakban, hanem mindig személyes módon, ugyanakkor azt is tudom, hogy egy közösség nem így gondolkozik, nem ennyire individualistán. Ezt Magyarországon tanultam meg, népzenekutatóként pontosan tisztában vagyok ezzel. Meg kell érteni, hogy milyen módon gondolkodik és él egy nép, egy közösség, ugyanakkor nagyon individualista fejem van a mai napig. Ilyen módon meg van bennem a nyugati individuális gondolkozás, és az ősiesség, a közösséghez tartozásnak egy nagyon különös és nagyon labilis szintézise. Így, ahogy elmondom a történetemet, úgy hangzik, mint egy “happy end” történet, hogy minden rendbe jött, eddig bajaim voltak, most meg már rendben van, megtaláltam a megoldást, a szintézist.

Valójában semmi sem ilyen egyszerű, az életnek nincs egy ilyen megoldása. Ugyanolyan nehéz most is, mint mindig is volt. Csak mégis, a kereső ember közeledik a belső igazságához, vagy legalábbis remélem. A zenében viszont az is ki tud jönni, amit az ember az életében nem tud realizálni. Az elmúlt húsz-huszonöt évben a gyerekkoromnak a legrégebbi rétegei jöttek ki a zenémben. Ha a művész elvágja magát a gyerekkorától, akkor vége. Ami engem megtart az összes dologgal együtt zenésznek, művésznek, az az, hogy a legspontánabb és a legösztönösebb gyerekkor nagyon mélyen él bennem. Mindaz, amit a mindennapi életben például, mint nagypapa nem tudok realizálni. Ilyen szempontból a zenében nagyon sok regressziós elem van. És nemcsak a gyerekkorba, hanem a nép mélységébe is le kell tudni ereszkedni. Soha nem az volt a célom, hogy adaptáljam magam, hogy a felszínen éljek, és próbáljak felületes módon kicsit művész, kicsit zsidó, kicsit egyetemei tanár és minden egyéb lenni. Mindig az egészet egyben szerettem volna a maga mélységében átélni, az összes problémájával együtt.

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás