Abban kell bízni, ami az igazi érték.
Szerző: Rabbi Shraga Simmons
Forrás: Aish.com
Fordította: G. Sz.
Megjelent: Forrás – 2012. március
Szerző: Rabbi Shraga Simmons
Forrás: Aish.com
Fordította: G. Sz.
Megjelent: Forrás – 2012. március
Képzeljük el a jelenetet: a zsidó nép ott áll a Szináj-hegynél, és épp most hallgatta meg a tízparancsolatot. Ekkor hűséges vezetőjük, Mózes, azt mondja nekik, hogy 40 napra felmegy a hegyre, hogy még több Tórát tanuljon, és lehozza a kőtáblákat. A Tóra leírja, mi történt ezután:
„Midőn látta a nép, hogy Mózes késlekedik lejönni a hegyről, összegyülekezett a nép Áron körül és mondták neki: kelj föl, készíts nekünk istent, aki járjon előttünk, mert ez a férfiú, Mózes, aki felhozott bennünket Egyiptom országából – nem tudjuk, mi történt vele. És leszedte magáról az egész nép az arany függőket, melyek füleikben voltak, és elhozták Áronhoz. Ő elvette kezükből, és alakította azt a vésővel, és csinált belőle öntött borjút; és ők mondták: ez a te istened Izráel, aki felhozott téged Egyiptom országából.” (2Mózes 32:1–4)
Van egy alapvető kérdés: ha a zsidók épp most tapasztalták meg az Örökkévaló félelmetes erejét a tíz csapás, a Vörös-tenger kettéválása és a szináj-hegyi megnyilatkozása során, hogy tudták ugyanezek az emberek teljes fordulattal az aranyborjút elkészíteni? A válasz az, hogy a zsidók az aranyborjút nem azzal a szándékkal készítették, hogy imádják.
A következő történt: amikor Mózes azt mondta, hogy „felmegyek a hegyre 40 napra”, a szándéka 40 teljes nap volt. Az emberek azonban tévedésből beleszámolták ezt az első napot is, így Mózest egy nappal előbbre várták vissza. (Pl. ma vasárnap van, ha azt mondjuk, hogy van egy hetünk valamire, nem egyértelmű, hogy ez a következő szombatig vagy vasárnapig tart.)
Így mikor a 39 nap letelt, a zsidók aggódni kezdtek, hogy hol van Mózes. Bár az emberek tudták, hogy az Örökkévaló maga teszi a csodákat, mégis Mózes volt az, aki felemelte a botját, hogy a Vörös-tenger kettéváljon. Úgy bíztak Mózesben, mint a csapat vezetőjében, akihez csatlakoztak a feladat végrehajtására. Így a 39. napon az elégedetlenkedők azt a hírt terjesztették a táborban, hogy Mózes már nem is fog visszajönni. Tényleg sikerült annyi félelmet és aggodalmat kelteniük, hogy a Talmud azt mondja, az emberek szinte látták a halott Mózest. (Ilyen erős a szuggesztió ereje.)
A zsidók így érveltek: ha Mózes nem jön vissza, akkor választanunk kell egy helyettesítőt. Így született az aranyborjú. Nem mint bálvány, nem is az Örökkévaló elleni lázadásként, hanem, mint egy névleges vezető, egy ereklye a hiányzó Mózes helyett. Mint tudjuk, a következő lépés a teljes bálványimádás.
Mi történt? Maimonidesz magyarázata szerint a bálványimádás nem egyszeri lépés, hanem folyamat. Régen kifaragtak egy darab követ, és „napistennek” nevezték el. Hálát akartak adni az Örökkévalónak, a Nap teremtőjének. De hamarosan már a napot magát imádták. Úgy hitték, hogy nem az Örökkévaló, hanem valami más volt a végső forrása az erőnek és az üdvözülésnek. Az emberek keresik az élet prioritásait, és gyakran tévútra jutnak.
Ma az emberek gyakran azt hiszik, hogy a pénz, a hírnév, a részvények, egy gyors számítógép vagy a csinos külső a kiteljesedés és a boldogság forrása. Az igazi bálványimádás az, ha valamit, aminek viszonylagos a fontossága, úgy kezelünk, mint a legfontosabb dolgot.
A Tórából tudjuk, hogy az aranyborjú miatt egy Hur nevű ember tiltakozott. Hogy reagált erre a tömeg? Már olyan erős volt a bálvánnyal a kapcsolatuk, hogy Hurra támadtak, és megölték.
Mikor Mózes lejött a hegyről, összetörte a táblákat, és azt mondta a zsidóknak: Most még visszafordulhattok, hogy elkerüljétek a tragédiát. Hagyjátok abba az aranyborjú imádását, bizonyítsátok az Örökkévalóhoz való hűségeteket. Csak a zsidó nép 3 %-át kitevő Lévi törzs fogadta el Mózes szavait. A többi 97 % ragaszkodott a hibás álláspontjához.
Milyen gyakran tapasztalunk olyat, hogy valaki „romboló viszonyt” folytat, egyszerűen csak azért, mert már túl sokat fektetett bele. Csapdába kerülhetünk fizikai és érzelmi okokból is. És ha már egyszer benne vagyunk, nehéz kimászni belőle.
„Az aranyborjú tanulsága, hogy el kell gondol- kodnunk […] veszítettünk-e a valódi prioritásainkból? Nem hagytuk-e, hogy a tömeg magával sodorjon?”
Los Angelesben elvégeztek egy kísérletet. Egy vitacsoport vezetője felmutatott egy húszdollárost, és kihirdette: árverésre bocsájtom ezt a pénzt, aki a legtöbbet fizeti érte, az viheti. Azonban a második legmagasabb ajánlatot tévőnek is ki kell fizetnie a megajánlott összeget, de nem kap érte semmit. Az aukció vidám hangulatban kezdődött. Az ajánlatok hamar meghaladták a 20 $-t, és hamarosan csak két ajánlattevő maradt versenyben. Komoly lett a hangulat, világossá vált, hogy valaki nagyon sok pénzt fog veszíteni. Mindkét fogadó megpróbálta túllicitálni a másikat, hogy ne az övé legyen a második legnagyobb ajánlat, mert az mindent elveszít. Pánik alakult ki, a két versenyző foglya lett egy megnyerhetetlen helyzetnek. Végül a húszdolláros 76 $-ért kelt el. Ez őrültség. Igaz a mondás: az életért folytatott harc a józanságért vívott harc.
A Chofec Chájim, a 20. század egyik legnagyobb rabbija egyszer megkérdezte egy látogatóját, hogy ő kohén, lévi vagy izraelita? (A kohénok és lévik is Lévi törzséből származnak.) A látogató azt válaszolt, hogy ő izraelita – azaz nem Lévi törzséből származik.
A Chofec Chájim így folytatta: „A jövőben fel fog épülni a Szentély Jeruzsálemben. Mindenki oda fog menni, az ajtóban tömegjelenetek lesznek a bejutásért. A kapunál az őr mindenkitől meg fogja kérdezni, hogy kohén, lévi vagy izraelita. Csak a Lévi törzsből származók mehetnek majd be, hogy elvégezzék a szentélybeli szolgálatot. Az izraeliták nagyon csalódottak lesznek: a lévik bent, az izraeliták kint. […] Tudod, miért van ez így? Azért, ami évezredekkel ezelőtt történt az aranyborjúval. Amikor Mózes kimondta híres szavait: hagyjátok abba a bálványimádást, és tartsatok az Örökkévalóval, csak Lévi törzse válaszolt. Ezért a jövőben csak a Lévi törzséből származók hajtják végre a szentélybeli szolgálatot. A többiek mind kint lesznek, mert az őseikre nem hatottak Mózes szavai.”
A Chofec Chájim folytatta: „Ebből egy alapvető dolgot tanulhatunk. Az életünkben sokszor előfordul, hogy meghallunk egy kis belső hangot: »Hagyd abba a bálványimádást!« Ekkor el kell gondolkoznunk, melyik táborba tartozunk. Biztosak vagyunk-e benne, hogy jó úton járunk? Mert a válasz nemcsak ránk van hatással, hanem a következő generációkra is. Mindenkinek eljön a saját pillanata. Ha meghalljuk a hangot, állást kell foglalnunk.”
Az aranyborjú tanulsága, hogy el kell gondolkodnunk cselekedeteinkről. Sokat veszítettünk-e a valódi prioritásainkból? Nem hagytuk-e, hogy a tömeg magával sodorjon? Ami ártatlanul kezdődik, tragikusan végződhet.
A bálványimádás ma is létezik. Reménykedjünk, hogy ki tudjuk irtani ezt a betegséget.