A júniusi számban röviden áttekintethették Móse Isserlis életútját. Ahogy ígértem, ebben a számban – ugyancsak dióhéjban – a műveivel ismerkedhetnek meg.

Ha figyelmesen olvasták az Arcképcsarnok korábbi cikkeit, illetve ismerik a zsidó történelem nagy rabbijainak életművét, egy érdekes tényt vehetnek észre. Az elmúlt évszázadok kiemelkedő rabbijai életük fő műveit, az általuk legfontosabbnak ítélt munkáikat saját magukról nevezték el, azaz a műveikben valamilyen formában szerepel a nevük. Példaként említhetjük Joszef Káró egyik fő munkáját, mely a szerző után a „Bét Joszef” címet viseli. Móse Isserlis egy kiemelkedő alkotása is ezen elv mentén a „Dárké Móse” (Móse útjai) címet kapta. A Dárké Móse tulajdonképpen Káró Bét Joszef című munkájához, illetve a Turhoz írt kommentár.

Maga a Bét Joszef is tulajdonképpen a Turhoz írt egyik kommentárként értelmezhető. Remo eredetileg abból a célból írta meg, arra szánta a Dárké Mósét, hogy az kiindulási alapként, mintegy orientálódási pontként szolgáljon a későbbi korok halachikus döntéshozói számára. A Darké Móséban Remo elemzi, értékeli a Tur lapjain lefektetett szabályokat. A Tur azért kiemelkedő jelentőségű, mert azon kevés halachikus gyűjtemény egyike, melyet mind az askenáz, mind a szefárd eredetű zsidóság széles körben elfogadott. Ebből következik a Dárké Móse óriási hordereje is: egy olyan jogi munka szabályait értékeli, mely tulajdonképpen az egész világ zsidósága számára zsinórmértékül szolgál. Más halachikus művek nem rendelkeznek azzal a behozhatatlan előnnyel, hogy feltétel nélkül elfogadják az askenáz és a szefárd világban egyaránt.

Éppen amikor Móse Isserles a Dárké Mósén dolgozott, akkor jelentette meg Káró a Bét Joszefet. Ahogy említettem, a Dárké Móse eredetileg a későbbi korok halachikus döntéseihez kívánt segítséget nyújtani. Isserlis azonban látta, hogy milyen hatása lett a Bét Joszefnek, ezért – miközben dolgozott a Dárké Mósén – új irányt vett, átdolgozta és a Bét Joszef kommentárjaként jelentette meg fő művét.

A halacha szó a „lálechet”, azaz „menni” szóból származik, jelentése „a járt út” vagy „az út, melyen járni kell”. A halacha tehát azokat a szabályokat, jogi előírásokat tartalmazza, melyek az élet minden területét felölelik, a zsidó ember életútjának minden mozzanatát szabályozzák a születéstől a halálig. A halacha az életviszonyok rendezője. Ha megváltoznak az életviszonyok, megváltozik a minket körülvevő világ. Ez a változás leképeződik a halachában is: azaz megváltozik a halacha.

A zsidó világban a 15. és 16. században végbement átalakulások módosították a halacha fő irányát. Az askenáz szabályok, illetve a kelet–közép európai (askenáz) gyökerű zsidóság vette át a spanyolajkú (szefárd eredetű) zsidóság vezető pozícióját.

A Sulchán Áruch még főként szefárd eredetű szabályokat tartalmaz. Isserlis – akit a „lengyel Majmonidész” néven is ismernek – „Hamapa” címmel adta közre azt a halachikus művét, mely a Sulchán Áruch összefoglalója. Azonban az askenáz zsidóság megerősödésével együtt járó askenáz halacha fent említett térhódítása miatt a „Hamapa” arra fekteti a hangsúlyt, hogy bemutassa a szefárd és az askenáz szabályok különbözőségét, az eltéréseket. Káró három olyan szaktekintély véleményét veszi alapul a Sulchán Áruchban, melyek közül kettő (Majmonidész és Jichák Alfasi) szefárd volt.

A harmadik (Ros) is szefárd irányultságú szerző, mert igaz, hogy élt Németalföldön, de utána ő is Spanyolországba költözött. Isserlisnek adta az Örökkévaló azt a feladatot, hogy a szinte kizárólag szefárd eredetű halachát askenáz szabályokkal helyettesítse, hogy a zsidó életet meghatározó szabályrendszer megfeleljen a megváltozott lét támasztotta követelményeknek. Azóta (a 16. század végétől) a Sulchán Áruch a „Hamapa” rendelkezéseit is tartalmazza, azaz szövege kiegészült az askenáz szabályokkal is. A Sulchán Áruch tehát gyakorlatilag Káró és Isserlis által kodifikált szabályok közös gyűjteményét jelenti. A Sulchán Áruch tehát a szefárd és az askenáz szabályrendszer eltérő elemeit együtt tartalmazza, így az egész zsidó világ törvénykönyvévé válhatott, ezáltal is elősegítve a zsidóság két ága között óhajtott „áchdut” (egység) létrejöttét.