Parancsolatok szóról szóra.

Dátum: 2448. sziván hónap 6. A ma használatos naptár szerint i. e. 1312. Több mint 3000 év telt el az emberiség egyetlen, széles körben elismert találkozása óta Istennel.

Fiatalkoromban Charlton Heston volt az én Mózesem. A több ezernyi szereplő, a tenger szélgépek által hajtott kettéválása, valamint Anne Baxter érdekes és nagyon nem-bibliai mellékszála a mitológia és a giccs tejüvegével takarta el az egész eseményt.

Csak sokkal később tudtam eléggé lerázni magamról a film hatását ahhoz, hogy megértsem, a valódi tízparancsolat a spirituális etika valaha volt legfontosabb kinyilatkoztatása.

Ahhoz, hogy ennyire bensőségesen találkozhassanak a zsidók Istennel, először is ki kellett nyitniuk magukat, annyira, hogy kijelenthessék: „megtesszük és meghallgatjuk”. Hajlandók voltak magukra venni azt, amit a Teremtő parancsolt nekik, még mielőtt intellektuálisan feldolgozhatták volna. Az akaratukat alá kellett vetniük az Isten akaratának és őt kellett szolgálni, nem pedig az elméjüket vagy szívüket.

A tíz parancs mindegyike kitár egy ajtót, amelyen keresztül az ember túlléphet az egóján, a vágyain és a szub­­jektivitásán. A Maharal azt mondja, hogy noha ezek a parancsok nem fontosabbak, mint bármelyik más – egyébként is, miféle mércével lenne képes egy ember fon­tossági sorrendet felállítani az isteni akarattal kapcsolatban –, mindazonáltal egyediek. Mégpedig azért, mert a többi 603 parancsolat esszenciáját olvashatjuk ki belőlük.

Ezek a legfontosabb szavak, amelyeket valaha is hallani fogunk. Az első két parancs különleges jelentőséggel bír, közvetlenül Istentől kaptuk őket, Mózes közvetítése nélkül. Vizsgáljuk meg őket alaposabban.

Az első parancsolat

Az első parancsolat így szól: Én vagyok az Örökkévaló, a te istened, aki kihoztalak Téged Egyiptomból, a szolgaság házából. Ez első pillantásra inkább állításnak tűnik, mint utasításnak. Ami szükségszerűen következik ebből, az, hogy Isten létezése nem függ attól, hogy mi akarjuk-e szolgálni, vagy sem. Nem azt mondja, hogy „ismerd meg őt”, vagy „szolgáld őt”, mert az Ő lényege nem változik attól, hogy mi hogyan válaszolunk a létezésére.

Ha ennek az állításnak az igazságát magunkévá tesszük, a Tórához való teljes kapcsolatunk megváltozik. Istennek nincsenek szükségletei. Nekünk vannak. Mindannyian vágyunk valami transzcendensre és értelemre az életünkben. Ha megvizsgáljuk, hogy mit is implikál ez a parancsolat, felfedezhetjük az eszközöket, amelyekkel elérhetjük ezt a célt.

Én vagyok az Örökkévaló…

Az isteni név, amit Úrként mondunk ki, a négybetűs név (Tetragammaton). Az a négy héber betű, amely ezt a nevet alkotja, egyben a héber nyelv három idejét is jelenti. „Volt, van, lesz.” A változatlan könyörülete végtelen számú formát ölthet, de a teremtő jelenléte áthat mindent, amit látunk, hallunk vagy megérintünk. Ha ezt tudjuk, akkor minden lehetséges tapasztalatban kereshetjük Őt.

A te Istened…

A héber Isten szó (Elokim) szó szerint azt jelenti, hogy erők. Isten a jelenlétét a kreativitása által tudatta velünk. Minden teremtett dolog magán viseli bizonyos értelemben az Ő aláírását. A természet élénk és erőteljes karaktere annyira leköt minket, hogy eltéríti a figyelmünket a teremtőjétől. Ha egy gyönyörű naplementét látunk, akkor hagyhatjuk, hogy megnyissa a szívünket, vagy rápillanthatunk az óránkra, konstatálva, hogy lassan vége a napnak.

Az Elokim szónak ugyanaz a gemátriája (számértéke) mint a „há-tevá” szónak (természet). Nem csak akkor van jelen Isten, amikor felfedi a jelenlétét. Akkor is ott van, amikor elrejti magát a természet mögé, és feladja nekünk a leckét, hogy találjuk meg Őt, és ezáltal találjuk meg a saját magunk magasabb és örök részét.

Aki kivezetett Egyiptomból…

Isten nemcsak jelen van, hanem részt is vesz az életünkben. Időnként megkérdezzük „Hol van az Isten?” Ennek a kérdésnek annyi formája van, amennyi képe van a tragédiának. A válasz viszont mindig ugyanaz: ott van, és ott is volt. Héberül az Egyiptom „Micrájim”, ami szó szerint szorosat vagy behatároltat jelent. Néha azt érezzük, hogy fulladozunk, nincs hova fordulni, és nincs hol menedéket találni. Ezekben a pillanatokban kerülhetünk a legközelebb a Teremtőhöz, amikor az összetört egónk romjain újjáépítjük a kapcsolatunkat Vele.

Amikor félrefordulás vagy elrejtőzés nélkül szembenézünk a törékenységünkkel, akkor van esélyünk meghaladni a korlátainkat, amelyeket az események fölötti uralkodni vágyásunk emelt.

A szolgaság házából…

Soha egyetlen szolga sem tudott megszökni az ősi Egyiptom hierarchikus társadalmából. A csapások, amelyek miatt az egyiptomiak végül is kénytelenek voltak elengedni a zsidókat, nemcsak azt demonstrálták, hogy Isten tud az emberi szenvedésről, és hajlandó közbelépni, hanem azt is, hogy képes és hajlandó a saját maga által alkotott természeti törvényeket felrúgni.

Ha ezt tudjuk, akkor az a szó, hogy „lehetetlen”, elveszti a jelentését. Igaz ugyan, hogy bizonyos események valószínűbbek, mint mások, de a végső értelmezés szerint a természet törvényei csak teremtett dolgok. Mindegy, hogy mennyire vagyunk alávetve a külső vagy belső „urainknak”, mindig van ok reménykedni.

Amikor felismerjük, hogy Isten az a hely, ahol a világ létezik, és hogy bele is szól, valamint hogy nem hatnak rá a természet törvényei, és örökké könyörületes, akkor hatalmas változások mennek végbe bennünk. A világtól és magunktól való félelmünk elmúlik. Olyan Teremtővel keressük a kapcsolatot, aki testünk minden sejtjében jelen van. Ezt a kapcsolatot pedig a tevőleges parancsolatok betartásával építhetjük.

A Talmud azt mondja, hogy amikor az első két parancsolatot hallottuk, akkor megnyíltunk, hogy elfogadjuk az összes 248 pozitív parancsot. Ez a szám egyenlő a testrészeink és szerveink számával. Minden testrészünk egy kézzelfogható kifejezési forma eszközével ruházza fel a lelket, egyik sem áll vele szemben.

Ez a gondolat a zsidó vallás egyik legegyedibb karaktere. A test, ahelyett hogy az Istentől való eltávolodás forrása lenne, annak az eszköze, hogy a spirituális életünknek konkrét, fizikai formát adjunk.

A 248-as szám gemátriája az Ábrahám szó számérté­ké­vel is megegyezik. Ő oldotta meg azt a paradoxont, amely rengeteg igazságkereső ember számára a fizikai realitás jelenti. Ahelyett hogy elmenekült volna az anyagi világ által állított korlátozottságtól, hídként használta azt a Teremtőhöz.

Ezért meséli el a Tóra Ábrahám és a vendégei történetét olyan részletesen, és nem pedig azért, hogy bemutassa nekünk Ur Kaszdim legkedvesebb emberét. Azért, hogy elmondja nekünk, hogyan kell Istenhez viszonyulnunk az anyagi világ felhasználásával.

A második parancsolat

Ne legyenek neked más Isteneid előttem.

Ezt hallva, meg kell kérdeznünk: most akkor vannak más Istenek vagy nincsenek? Ha vannak, miért ne szolgáljuk őket? Ha nincsenek, miért kell róluk egyáltalán beszélni?

A válasz a megfogalmazásban rejlik: „elohim áchérim” (más Istenek). Az Elokim szót valójában csak a Teremtőre kellene használnunk. Az a szomorú igazság, hogy ahelyett hogy a saját tudatosságunkat emelnénk fel addig a pontig, ahol már minden pillanatban Isten jelenlétében élnénk, hajlamosak vagyunk megpróbálni a Teremtőt lehozni a mi szintünkre.

Ha megnézzük a történelemben oly nagy szerepet játszott bálványok történetét (és a mai megfelelőiket), azt vesszük észre, hogy azok annak a reprezentációi, amiket magunkban annyira szeretünk. A többistenhitekben is csak olyat szolgáltak, amit le lehetett írni, meg lehetett figyelni, és meg lehetett határozni.

A bálványimádás tilalma tehát azt a hajlamunkat célozza meg, hogy elmeneküljünk az Isten elől azáltal, hogy a saját vágyainkat és saját magunkat istenítjük. Egy bálványimádó vallásban nem lehet fejlődni. Csak az ego és a vágyak léteznek.

Amikor ezt a parancsot halljuk, képesek vagyunk áttörni minden sorompót, amit csak az egónk képes emelni – legalábbis egy pillanatra. Nem szolgálhatunk semmi más erőt, és nem tűrhetünk el semmilyen akadályt, amikor Istent keressük.

Ez a parancs a 365 negatív parancs forrása. Minden ilyen tiltó micvá a naptári év egy napjának felel meg. Min­dennap új kihívásokkal találkozunk. Elmene­kül­he­tünk előlük azzal, hogy újraértelmezzük a vallási törvényeket, vagy értelmezhetjük magunkat azzal, hogy elvetünk minden kísértést.

Az első két parancsolatot a Salamon király által írt Énekek Énekében lévő szerető csókjaihoz szokták hasonlítani. Az első a kapcsolat csókja, a második a kizárólagosságé. Ezen a sávouton ébredjen fel a szenvedélyünk Isten iránt. Vegyük magunkra a Tórát úgy, ahogy még soha nem tettük.

Fordítás • D. Ch.