Egy furcsa mementó.

Szerző: Pataki Pál
Megjelent: Forrás – 2013. május-június

Szerző: Pataki Pál
Megjelent: Forrás – 2013. május-június

Sanyi papa legszívesebben Kazmánról mesélt, úgy két­éévente fel is kerekedett, leutazott a faluba. Tudtuk, hogy ilyenkor hol az egyik, hol a másik barátjánál szállt meg, végiglátogatta a többi ismerőst. Elröppent a néhány nap jóízű beszélgetésekkel, felkereste még édesapja sírját, aztán újból vonatra szállt. Mindig rengeteg falusi kolbásszal, szalonnával és vidám históriával tért haza. Történeteit aztán rendre élvezettel hallgattuk, csak Ica mama bosszankodott, hogy a papa állandóan ezzel traktál mindenkit. Ica mama sose szerette a falut. Pesten ismerkedett meg a papával, ott házasodtak össze és maradtak csodával határos módon élve, ott született meg Juli 1945. február végén. Enni nem volt mit, így Ica mama nem tehetett mást, beleegyezett, hogy leköltözzenek a pár hónapos babával Kazmánra. Sanyi papa szüleinek a háza, ami egyúttal kocsma is volt, ott állt üresen, anyját és bátyját elhurcolták, apja még 1928-ban meghalt. Boltot nyitottak, Sanyi papa amúgy is ezt a szakmát tanulta ki, a fővárosban is segédként dolgozott az Országbíró utcában Deutsch bácsi üzletében. Ica mama sehogy sem tudta megszeretni a falusi életet, a természetet se kedvelte, egyetlen szórakozása az volt, hogy meglátogatta Annuskát, aki egyedül élt egy nagy házban, miután a családjából ő jött vissza egyedül Auschwitzból. Ha a dackorszakos Juli éppen nem bírt magával, Ica mama azzal tudta lecsillapítani, hogy átmentek Annuskához. Amikor Juli négyéves lett, Ica mama kiharcolta, hogy költözzenek vissza Pestre. Ő mindössze egy alkalommal ment el újból Kazmánra, amikor Juli hatéves volt. Ez volt Juli egyetlen emléke a faluról.

Lányunk már kicsi korától szerette hallgatni nagyapja kazmáni történeteit, különösen tetszett neki, amikor Sanyi papa a lova hátán átúszta a patakot. Nekem is nagy kedvem támadt megnézni ezt a mesebeli falut. Lemegyünk együtt kocsin! Menjetek csak a papával, mondta Ica mama, nekem eszem ágában sincs! De aztán valahogy nem lett semmi a tervünkből, húzódott-halasztódott az utazás. Amikor a papa már nagyon beteg volt, varázsmondókaként ismételgettük: majd tavasszal, ha megerősödött, végre elvisszük Kazmánra. 15 év telt el Sanyi papa halála óta, négy éve temettük a mamát, Julival együtt nyugdíjasok vagyunk egy ideje. Ne várjuk meg, míg aztán mi sem tudunk már eljutni Sanyi papa falujáig! Kezdtem Julinak mondogatni, hogy menjünk le, nézzük meg Kazmánt. Nem volt különösebben lelkes, de nem is ellenkezett.

Kazmánra érve Juli nagyon ideges lett:

– Nem ismerem fel.
– Menjünk tovább, még nem láttuk az egészet – vigasztaltam.

Az út emelkedett, majd a falunak vége lett, a táblán áthúzott Kazmán. Juli csalódott arcáról lerítt: kezd lemondani róla, hogy megtaláljuk a házat, ahol laktak. Amint visszafordultunk és rá lehetett látni a falura, megpillantottam egy templomtornyot.

– A templomot nem is vettük észre idefele! Lehet, hogy arra volt a házatok!

A templomot az útikönyv is megemlíti: festett, kazettás karzat van belül. Visszafelé menet végre találtam egy keresztutcát, ahova be lehet kanyarodni a főútról. A saroknál Juli váratlanul felkiáltott:

– Azt a rózsaszín házat ismerem, ott lakott Annuska!

Közben már továbbmentem, és leparkoltam a templom előtt: először ezt nézzük meg, utána megérdeklődjük, kié az a rózsaszínű ház.

Református templom, rendezett kerttel, de már a kertkapu is zárva.

– Megkérdezzük, kinél van a kulcs, nyilván megmutatják az érdeklődőknek – mondtam, és körülnéztem. De sehol egy ember, addig egy árva lelket se láttunk az egész faluban. Körbejártuk az épületet, végre a túloldalon hangokat hallottunk egy udvarból. Közelebb mentünk, bent nagy melák fiú álldogált egy kutyával. Csodálkoztam, hogy nem ugat meg minket a kutya. A fiú csak akkor mozdult meg, amikor másodszor kiáltottam hangosan, hogy jó napot kívánok. Odajött a kerítéshez. Kérdésemre kis tétovázás után felvilágosított minket, hogy a kulcs a templom bejáratával szemben levő házban van. Megköszöntük, ő csak közönyösen nézett, és visszaballagott az udvar közepére.

Annál zajosabb volt a kulcsőrző ház udvara. Ahogy közeledtünk, két kutya magából kikelve vágtatott a kerítéshez, és dühösen csaholt. Negyvenes férfi jött felénk, visszafogta a kutyákat, és barátságosan kérdezte, mi járatban volnánk. Rögtön kihozta a kulcsot, beengedett a templomba. Nagyon készséges volt, beszélgetni kezdtem vele:

– Tudja, a feleségem is itt élt pici gyerekként négy éves koráig, de hatvan év óta most jött el először. Úgy szeretnénk megtalálni a régi házukat. Az édesapja itt született, az egész családját deportálták 1944-ben, csak ő maradt meg.

A férfi a nevüket kérdezte, és amikor mondtuk, hogy Fischer, és kocsmájuk volt a faluban, meglepetésünkre kiderült, hogy hallott róluk. Mesélte neki az apja, hogy három zsidó család élt a faluban. (Mi csak kettőről tudtunk.)

– Érdemes lenne beszélniük apámmal – mondta, – nem egészséges, de sok mindenre emlékszik. Nem volna kedvük bejönni hozzánk?

Az öreg (nem volt sokkal több nálunk) a nyári konyhában üldögélt. Tudta, hol volt a Fischerék háza, sőt azt is, hogy a pince a ház előtt volt. Aztán átjött a néhány házzal odébb lakó Böske néni, aki elmondta, hogy a faluban jó szívvel emlékeznek Fischerékre meg a másik két családra, akik itt laktak. Juli, mikor szóhoz jutott, megkérdezte, hogy ki lakik abban a nagy rózsaszín házban. Hát tényleg ott lakott Annuska, aki ugye nem olyan régen meghalt, de a fia, Imre továbbra is ott lakik. Jaj, mondta Juli, feltétlenül meglátogatjuk őt is. – Nem fogják napközben otthon találni, mondta Böske néni, mert a szomszéd faluban dolgozik.

Böske néni átkísért a Fischerék volt házához. Az ott lakó Juhosék aztán tényleg idősek voltak, 86 és 88 évesek. Kiderült, Sanyi papa nekik adta el a házat 1949-ben, amikor visszaköltöztek Pestre, egy fél disznóval fizettek érte. Juhosék, akik jól emlékeztek Fischerékre, szerették a házat, és amikor évtizedekkel később megsüllyedt, és le kellett bontani, ugyanolyan formában építették fel, L alakban. Tessék csak megnézni, az udvart is, mögötte a baromfiudvart, amögött még az a föld is a házhoz tartozik a néhány gyümölcsfával, zöldségekkel, no meg ott a kukorica is, de hát az nagyon elszáradt, látják, mert ugye nem volt elég eső az idén. Még boldogulunk valahogy, persze a gyerekek, unokák jönnek segíteni, ha kell. És kell is, mert a férjem bizony megint elesett, kint volt a hátsó udvaron, néztem már, hol marad el ennyi ideig, hát nem ott feküdt a földön, alig bírtam felállítani, látják a kötést a fején, azt a kórházban tették rá. Juhos bácsi is elmondta, hogy bizony olykor megszédül, de azért meg tudta mutatni, hol volt a pince, nem a ház alatt, hanem előtte, ugye kellett a kocsmához. Elköszöntünk, és megbeszéltük, hogy legközelebb bátran jöhetünk egyedül is, meg fognak ismerni. Mondtam, hogy elhozzuk majd a lányunkat is, aki külföldön él. Sokáig integettek utánunk. Böske néni mondogatta, hogy de sokat fogunk erről a látogatásról beszélni a faluban, van nekünk egy hagyományőrző körünk, ahol összegyűjtjük a régi emlékeket.

Juli már alig várta, hogy benézzünk a rózsaszínű házba, hátha mégis otthon van Imre. (Sanyi papa róluk beszélt a legtöbbet, Imre apja volt Kazmánon a legkedvesebb barát, hozzá ment feleségül Annuska.) Jól megtermett, magas férfi jött mindjárt a kertkapuhoz, alighogy megálltunk. Juli rekordgyorsasággal kipattant az autóból, megállt szemben a férfival.

– Én Bódi Imrét keresem – mondta.
– Akkor meg is találta – mosolygott rá a férfi.
– Fischer Júlia vagyok.
– Juli! – kiáltott lelkesen a férfi, kiszaladt a kapun, megölelte, megcsókolta a feleségemet. – Szervusz, Juli! Ezt a kedves meglepetést!
– Hát tudod, ki vagyok?
– Már hogy a csudába ne tudnám!

Közben én is kiszálltam a kocsiból. Juli bemutatott Imrének, aki engem is megölelt, megcsókolt, majd behívott a házba. Rokonként fogadott minket. Hogyne emlékeznék apukádra, mondta, mindig nagy esemény volt, amikor Sanyi bácsi nálunk járt! Remek történetei voltak. Nagyon szerettem az ajándékokat, amiket nekem hozott, még most is megvan a holdjáró autó.

Szerencsés véletlen volt, hogy Imrét otthon találtuk, ugyanis a házban éppen munkák folytak, és ő aznapra szabadságot vett ki. Dinamikus, jókedvű, ereje teljében levő férfi, nem néz ki ötvennyolcnak, pedig annyi. Mindig falun élt, és mindig mezőgazdasággal foglalkozott, korábban ő volt a kazmáni téesz elnöke, a rendszerváltás után továbbfejlesztették a nagyüzemi gazdálkodást, ő igazgatja a vállalatot, amelynek a szomszéd faluban van a központja, ott van ő is minden hétköznap. Persze van nekem itthon is gazdaságom, mondja Imre, megtermeljük, ami kell…

– Mikor is halt meg Annuska? – kérdezi Juli. Féltem, hogy Imre arca elborul, de ő láthatóan örült, hogy beszélhet róla:

– Három éve, nyolcvanhat éves korában. Különleges, nagyszerű nő volt az én anyám, mindig jókedvű, sohasem panaszkodott. Ebből a pici asszonyból csak úgy áradt az energia, az erő, a vidámság. Mindig mellettem állt, soha nem szidott, soha nem perlekedett, mindig megnyugtatott, mindig mindent tudott, de soha nem mondta, hogy másképp kell vagy kellett volna. Egy csoda volt az én anyám! Ilyen nő nem volt más!

Azt még Sanyi papa mesélte Julinak, hogy amikor Annuska huszonkét évesen – a népes családból egyedül – visszajött Auschwitzból, nem tudott visszamenni a házukba, ahol a boltjuk is volt, mert addigra már beköltözött egy ötgyermekes hadiözvegy asszony. A szomszéd községben laktak Annuska unokatestvérei, akik befogadták, de ő visszavágyott a saját házukba, újra akarta nyitni a boltot. Az egyik unokabáty akkor felkerekedett, elment Kazmánra, és mondta az asszonynak, hogy költözzenek ki, mert Annuska visszajött, és vissza akar költözni a saját házába. Mire a hadiözvegy asszony azt mondta dühösen: „Talán én tehetek róla, hogy visszajött, hogy életben maradt?!” A férfi agyát elöntötte a vér, egy hatalmas pofont adott neki, és közölte vele, hogy ki lesz taposva a bele, ha nem hagyja el a házat. Ez hatott. Annuska beköltözhetett, megnyithatta a boltot. Néhány év múlva aztán hozzáment Bódi Imihez. Nagy volt a döbbenet Kazmánon: Bódi Imi a falu legkelendőbb legénye volt, minden lány utána epekedett, a módosabb gazdák mind őt szerették volna a vejüknek – hát nem elvette ezt a zsidólányt! Megkérdeztük Imrét, mit szólt édesapja családja a zsidó feleséghez. Nemigen fogadták el, végig kerülték. Amikor Annuska meghalt, Imre értesítette a rokonokat (akik addigra már másfelé laktak) a temetésről, nem jött el egyikük se…

Tudjátok, – mondja Imre – én mindig parasztember voltam, az is maradtam. Folytatom, amit az apám csinált, és most már együtt a fiammal, aki nagyon szereti ezt a munkát, soha nem akart elmenni innen. A lányom is itt lakik, csak dolgozni jár a nagyvárosba.

– Imre, te boldog ember vagy – mondom, és ő bólogat.

Meg kell kérdeznem:

– Anyukád beszélt neked Auschwitzról?

– Soha – mondja Imre. Egy kicsit hallgat, majd mosolyogva felgyűri az inge ujját, szabaddá teszi a bal alkarját, amelyen egy B betű és egy hatjegyű szám vált láthatóvá: – Amikor anyám meghalt, nem akartam, hogy eltűnjön a száma, betetováltattam magamnak, hogy továbbvigyem.

Imre, az 58 éves, boldogan élő parasztember 2009 óta a karján viseli az auschwitz-birkenaui számot. Nem nevelték zsidónak, a faluban az anyja volt az egyetlen zsidó, sose volt ez téma náluk. Számára az a természetes, hogy kitörölhetetlenül magán hordja anyja történetét. Mosolyogtunk, hiszen Imre is mosolygott.

vissza