A legutolsó pillanatban lettünk megmentve.
Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: Torah.org
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. április
Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: Torah.org
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. április
Nézzük meg mélyebben a kezdetek energiáját. Mind Ros Hasana, mind Pészách az év kezdetei. Ros Hásáná az ember, mint egyén; Pészách pedig a zsidó nép újrateremtésének az eseménye. Mit tanulhatunk ebből?
A Pészáchkor működő spirituális erők olyanok, hogy a zsidó nép − és igazából minden egyes zsidó − elérheti a lehetetlent, ha ezeket az erőket használja. Ha az ember ugrani akar, hogy elérje az érzékelés, a személyes fejlődés egy teljesen új szintjét, Pészáchkor ez sokkal sikeresebb lehet, mint az év többi részében. Ilyenkor különleges isteni segítség áll rendelkezésünkre, ami a fejlődés különböző szintjeinek elérését egy ugrással teszi lehetővé. Új szintet általában csak nehezen és fokozatosan lehet elérni. A héber „Pészách” kifejezés jelentése „átugrás”; ez mélyebb szinten arra a növekedésre utal, amit szokásos helyzetben lépésről lépésre lehet csak elérni.
Ez az energia különösen erős Pészách első estéjén. Ez a legerősebb inspiráció ideje. Kabalisztikus források utalnak arra, hogy a má’áriv (esti ima) minden este építi a kapcsolatokat felső világokkal. Pészách első estéjén ezek a kapcsolatok maguktól épülnek, nincs szükség a mi munkánkra. Akkor miért kell imádkoznunk ezen az estén is? Azért, hogy hozzákapcsoljuk magunkat ahhoz, ami a felső világokban történik! Hogy lehozzunk valamit azokból az energiákból a mi szintünkre. Ezen az éjjelen nincs szükség a szokásos éjszakai védelemre – ez a lél simurim, a „védelem éjszakája”. Olyan szintű Isteni védelemben van részünk, amiben egyetlen más napon sincs. Ez tényleg „különbözik az összes éjszakától”!
Tegyük fel a régi kérdést mélyebb értelmében: „Miért különbözik ez az éjjel a többitől?” Az imént említett gondolatokat felhasználva megérthetjük, hogy ennek az éjjelnek különleges ereje van: az első Pészáchi áldozatot ezen az éjjelen ettük. A tíz csapás betetőzése, az egyiptomi elsőszülöttek halála éjfélkor történt. Az egyiptomiak büntetése közben Isten a mi házainkat „átugrotta”. Magát a büntetést pedig Isten maga hajtotta végre, nem pedig valamilyen angyal. A kivonulás megkezdődött, a megváltás megvalósult. A megváltás villámsebesen történt − k’heref ájin –, egy szempillantás alatt. A kenyérnek nem volt ideje megkelni, és maceszként került ki Egyiptomból. Az ilyen események bizonyosan a magasabbról jövő leírhatatlan energiák fizikai megjelenései.
Mit érthetünk meg ezekből az eseményekből, és gyökereikből? Mi a mélyebb értelme ennek a sebességnek? A macesz természetének? Kezdjük egy olyan kérdéssel, ami néhány újkori kommentátort zavart. Van egy jól ismert gondolat, mely szerint a zsidó nép Egyiptomban a tisztátalanság negyvenkilencedik szintjén volt, és ki kellett, hogy váltódjon, mert ha csak egy kicsit is maradnak még Egyiptomban, lesüllyedtek volna az ötvenedik szintre, ahonnan már nincs visszatérés. A megváltásnak azért kellett éppen akkor történnie, amikor történt, mert később már nem lett volna zsidó nép, amit Isten kiválthatott volna. A legeslegutolsó pillanatban lettünk megmentve. Ebből megérthetjük, hogy az utolsó Egyiptomban töltött pillanatban, a kivonulás előtti pillanatban, a létünk egy hajszálon függött – még egy pillanat, és túl késő lett volna.
A kérdés: egyetlen plusz pillanat Egyiptomban hogyan okozhatta volna a spirituális eltűnésünket, az egyiptomi tisztátalanságba való beleesésünket? Ez volt a legnagyobb pillanat, amit valaha tapasztaltunk, a legfelső megnyilvánulás ideje, megtöltve Isten közelségének érzékelésével. Az éjfélnek a pillanata meg ragyogott a tisztaságtól. Annak a folyamatnak volt a betetőzése, ami hónapokkal azelőtt kezdődött az első csapásokkal, amikor a rabszolgamunka véget ért. A csapásokat a zsidók nagyra értékelték, mint Isten irányításának egyre növekvő megnyilvánulását. Ezen az éjjelen érte el ez a folyamat a csúcsát. Hogyan lehet elképzelni a zsidó nép azonnali szétesését, belecsúszását a tisztátalanságba ennek a folyamatnak a késleltetésével? Inkább azt gondolhatnánk, hogy a megnyilvánulás ilyen ereje az embereket angyalokká változtatja!
Az ezzel foglalkozó források értik, hogy amiről itt szó van, az egy pillanat abban az országban. Nem csak több idő a korábbi rabszolgaságban, vagy üldöztetésben úgy általában, hanem konkrétan több idő azon az utolsó éjjelen Egyiptomban. Mi a megoldás erre a problémára? Egy megközelítést találhatunk a mélyebb zsidó forrásokban. Az ember élhet a tér és idő fizikai dimenzióiban, annak alárendelve, annak részeként. Vagy pedig élhet az ember benne, mégis felülemelkedve azokon. Ehhez az embernek minimálisra kell csökkentenie a kapcsolatát közte és a fizikai elemek között. Az idő dimenziójában ez a z’rizut (buzgóság, fürgeség) Isten parancsainak teljesítésében.
A 16. századi Máhárál magyarázza, hogy ha valaki gyorsan mozog, minimalizálja a cselekvésre fordított időt, azzal legyőzheti az idő fojtogató hatásait. Természetesen mindig véges az idő, amit a cselekvésre lehet fordítani, de a lényeg az, hogy a spiritualitással szemben áll a fizikai tér és idő felesleges kiterjedése. A minimálisan szükséges idő nem áll szemben a spiritualitással, sőt, a fürge cselekvés spirituális szintre emeli a fizikai dimenziókat. Mivel a spirituális világ az idő fölött áll – magyarázza a Máhárál –, kapcsolódhatunk hozzá azzal, hogy minél közelebb kerülünk hozzá az erőfeszítéseinkkel, úgy, hogy a lehető legkevesebbre csökkentjük a cselekedeteink fizikai részét. Másképpen fogalmazva: a lustaság, vagy a cselekedeteink lassulása, a fizikai dimenzió kiterjesztése, minket is ennek a dimenziónak a részévé tesz. A lomhaság a spiritualitás ellentéte. A lustaság összeegyeztethetetlen a spirituális fejlődéssel.
Ezen azt kell érteni, hogy a spirituális élet a fogantatás majdnem végtelenül rövid pillanatában, a valóság maszkulin szakaszában keletkezik. A feminin szakasz dolga, hogy fenntartsa ennek az első szakasznak a spirituális energiáját, és hogy elhozza a véges világba. Ám ez csak úgy lehetséges, hogyha a teremtő fogamzás szakasza elektromos, élő, nem fogja vissza fizikai nehézség.
„azóta a fizikai világ szélén élünk, a szélén, ami kapcsolódik a transz- cendenssel,
az istenivel”
Most térjünk vissza ahhoz a bizonyos egyiptomi éjféli pillanathoz. A probléma a plusz idővel nem az egyiptomi tisztátalanság bepiszkító hatásai lettek volna. Az a veszély már rég elmúlt. Nem, a probléma a plusz idővel maga a plusz idő lett volna! Próbáljuk meg megérteni. A megváltásnak k’heref ájin (egy szempillantás alatt) kellett történnie, mert a fürgeség nagyon fontos ahhoz, hogy egy esemény spirituális maradjon. Ha Egyiptomot lassan, természetesen, nyugodtan hagytuk volna el, akkor mi egy természetes nép lettünk volna! A zsidó nép akkor született meg; a születés pillanata transzcendens kellett, hogy legyen, mert „minden a kezdet szerint megy”. Spirituális nép lettünk és maradtunk, mert a kezdet spirituális volt. A kialakulásunk a lehető legkisebb időt vette igénybe, és azóta a fizikai világ szélén élünk, a szélén, ami kapcsolódik a transzcendenssel, az istenivel. Az Egyiptomban eltöltött további idő szörnyű veszélye maga az idő lett volna; ez az a tisztátalanság, amiről itt szó van: a tisztátalansága a népnek, amelynek spirituálisnak kéne lennie, de lecsúszik a fizikaiba, a természetibe.
És ez a Pészách titka: meglovagolni a minimális idő hullámát. Túllépni az időn. Túl gyorsan hagytuk el Egyiptomot ahhoz, hogy a természetinek hatása legyen. Túl gyorsan ahhoz, hogy a természetes világgal való súrlódás lelassíthasson minket. Túl gyorsan ahhoz, hogy lelassulhassunk az anyagi és véges világba. Túl gyorsan ahhoz, hogy a kenyér megkeljen, hogy az alapvető étel, ami táplál minket kiterjedjen a megdagadt, megduzzadt állapotába. Egy nép, amelyik csak fizikai, táplálva az étellel, ami csupán az összetevőinek a keveréke.
A micvák olyanok, mint a macesz: ha egy magasabb szinten tesszük meg, fürgén, akkor felemelkednek. Ha viszont lomhán, lassan tesszük meg őket, akkor megkeserednek. A fogantatás szakasza dimenziómentes; a folytatás, vagy fenntartás szakasza egy tökéletes kör. A feminin szakasz a konkretizálás, a fizikai létbe hozás; ezt egy körhöz lehet hasonlítani. A kör az egyetlen olyan alakzat, aminek nincsen speciális pontja, a többi geometriai formával ellentétben, a körnek minden egyes pontja megegyezik a többivel. A legkisebb ívből a többi rész mind meghatározható. Nincs benne semmi újdonság. A veszélye ennek a szakasznak az, hogy könnyen monotonná válik, elveszíti a kreativitást, deprimál. Ha a feminin szakaszt éretten kezeljük, akkor folyamatosan újdonságot fejez ki. Ha nem, akkor megfagy, élettelenné, érzéktelenné válik.
A héber ábécében a betű, ami ezt jelképezi, a számech, ami egy kör. A Tórából tanuljuk, hogy az újdonságnak teljesen frissnek kell lennie, teljesen hathatósnak ilyen módon: az egész Teremtés történetében nincs egyetlen számech sem! Egy hosszú szöveg e nélkül a betű nélkül! Van még egy rész a Tórában, amiben nincs számech – nem meglepő, hogy ez a bechor, az elsőszülöttekre vonatkozó törvények. Nekünk az újdonságok, a chiddusok világában kell élnünk. Nem szabad a természeti felé kiterjednünk.
A Sulchán Áruch (zsidó törvények kodifikációja) első törvénye a nap kezdetével foglalkozik. Lenyűgöző, hogy az első kötelesség szerint el kell kelni az ágyból! Felszínesen ezt egy jó tanácsként is lehet értelmezni. Ám ennél sokkal többről van itt szó. A lényeg egy, a kezdetre vonatkozó alapvető tanítás – ha valaki erős, mint egy oroszlán, hogy felkeljen reggel, ha valaki lustaság nélkül kezdi a napját, nem engedi, hogy a természetes emberi lomhasága megfertőzze a felébredés pillanatát, az első tudatos pillanatot, akkor a nap spirituális, felemelkedő lehet! Minden a kezdet szerint megy! Tiszta kezdetek, időn túli kezdetek nem adnak lehetőséget a lelassulásnak, a depressziónak. Ez valóban a legmegfelelőbb kezdete a zsidó törvénykönyvnek.
Az új teremtésben nincsen negatív elem. Amíg a kreativitás energiája folyik, addig depresszió és lemondás nem lehetséges. A depresszió spirituális gyökere a személyes fejlődés hiánya. Amikor csak telik az idő, és semmi új nem épül, amikor minden változatlan, a lélek a halál hideg kezét érzi. A szomorúság az élet végén az, hogy az aktivitás többet nem lehetséges, többet már nem lehet változtatni, minden fagyott. Ez a lényegi különbség az élet, és annak ellentéte között, és a lélek előre érzi azt a végső állapotot, amikor már nem aktív ebben a világban. Ez egy nagy titok a depresszió megértésében, és ez az oka annak, hogy a depresszió gyógyszere az aktivitás; először minden értelmes aktivitás, de ez el kell, hogy jusson a lélek aktivitásához, a növekedéshez.
A Pészach első éjjele. Hihetetlen energia, hihetetlen lehetőség. A felülemelkedő kezdet ideje. Idő annak, hogy inspiráljuk a gyerekeket, a spirituális kezdőket. Ez az ideje annak, hogy ihletet merítsünk. Ez az ideje annak, hogy elérjük a lehetetlent, az idő fölé emelkedjünk.