Enyhülhet a gyász az idők múlásával?
Szerző: Domán Chana
Megjelent: Forrás – 2010. július
Szerző: Domán Chana
Megjelent: Forrás – 2010. július
Sokunk számára a legnehezebb dolog a Tisá Beáv-i böjtben, hogy nem érezzük, mit is kellene gyászolnunk, hiszen a Szentély már olyan hosszú ideje nem áll, így nem érezzük személyesnek a veszteséget. Nem olyasvalami veszett el, ami valaha az életünk része volt, mert nemcsak mi, de már a nagyszüleink és az ő nagyszüleik is úgy nőttek fel, hogy nem állt a Szentély. Megszoktuk a szétszóratást, természetesnek vesszük, hogy nem zsidók között élünk. Talán inspirációt meríthetünk az Aish.com-on megjelent cikkből, amelyben Keren Gottlieb leírja, mi történt, amikor polgári szolgálatát végezte Izraelben, s egy etióp bevándorlókat befogadó központban tanított héber nyelvet gyerekeknek.
Az etióp bevándorlóknak a vallásról és a zsidó történelemről való tudásuk az első Szentély idejéig terjed, mert ekkor kerültek Etiópiába, feltehetően Sába királynővel; ezután megszakadt minden kapcsolatuk az anyaországgal. Nem ismerik a Purimot, a Chanukát, és semmit, ami Salamon király ideje után történt. Gottlieb nemcsak a nyelvet, hanem a vallás számukra ismeretlen részeit is meg akarta tanítani a gyerekeknek, így került szóba a Szentély. Amikor a tanítónő azt mondta, hogy már nem áll, a gyerekek megdöbbenve és dühösen néztek rá, nem hittek neki. Másnap reggel az összes szülő felháborodva várta az iskola előtt, és kérdőre vonták, hogy miért tanít ilyen butaságot a gyerekeknek. A felnőttek nagyon nehezen fogadták el, amikor Gottlieb elmagyarázta, hogy a Szentély már nem áll, mert lerombolták; és amikor végül megértették, rémülten kiabáltak, többen zokogni kezdtek, és voltak, akik lerogytak a földre a fájdalomtól. Hosszú időn át szívből gyászolták a Szentély lerombolását. Lehet, hogy ha mi is ilyen frissnek és húsbavágónak éreznénk a veszteségünket, akkor a vigasz is hamarabb jönne.