Ha a gonosznak is jut kegyelem, jusson akkor mindnyájunknak is.
Szerző: Deutsch Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. június
Szerző: Deutsch Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. június
A dibuk a zsidó legendában létező bolyongó lélek, akit annyi gonoszság, bűn terhel, hogy halála után sem menny, sem pokol nem fogadja be; lebeg ég és föld között, megpróbál bejutni becsületes emberek testébe, megrontva, megzavarva lelki egyensúlyukat. A könyvben Jichok arra inti a fiait, lányait, mindenkit, hogy a hitetleneknek nincs remény. Az olyanok, mint a görög Epikürosz (Apikajresz), azt hirdetik, hogy a halálból még senki nem jött vissza elmesélni élményeit, és nem hisznek a lélekben, a túlvilágban.
1895-ben, azaz 5655 telén, amikor a Mispátim szidráját olvasták egy csütörtöki nap, R. Jichok Ausch testvéreivel, Mojseval és Burmával – ez utóbbi gyógyulásáért imádkozott – a galíciai Sieniawa városába érkezett, ahol a szent cadik, Jecheszkel Halberstám volt a rabbi. A templomban a délutáni imát recitálták, ám amikor a cadik a Módim (hálaadás) imarészhez érkezett, egy ember — mint megtudták, Gecül Volchotból érkezett — jajgatni, ordítani kezdett. Benne volt a dibuk. R. Jichok saját szemével látta. Tanúsítja, hogy ott állt mellette a szerencsétlen ember, jajgatva, remegve, és lengyel kiejtésű jiddissel ordított: – „Cadik, ich vel ájch folgen. – Cadik, én szót fogadok magának, nem csapom be magát.” – hallatszott a hang az emberből. „A nevem Chájim Zev ben Szender.” Ezután hasra vágódott, mint egy béka és gurulni kezdett.
Másnap reggel a sachrit ima után a szent Cadik imádkozott még. A közösség tagjai (emlékezve egy elhalt rokonra) pálinkát ittak. Mojse R. Jichok testvére megkérdezte Gecült, nem inna-e ő is egy kortyot. – „Nekem nem szabad pálinkát innom.” – felelte. Míg beszélt, repülve vágódott a Cadik lába elé, nem érintve őt, de oly közel, hogy egy hajszál sem fért volna el közöttük. A szent kiment a teremből, továbbra is ott feküdt, mint egy élettelen test. A rabbi visszatért a helyére, az ember felállt, a falnál is sápadtabban, mint akiben nincs élet. A Cadik megkérdezte: – „Hány éves voltál Chájim Zev ben Szender? – Ötvenhat – válaszolta. – Volt feleséged? – hangzott az újabb kérdés. – Nem, mert iszákos voltam, és akit én el akartam venni, mert szerettem, az nem jött hozzám, aki meg jött volna, azt én nem akartam, mert nem szerettem. Kérlek, rabbi, adj nekem egy kicsiny helyet, egy egész kicsinyke nyugvóhelyet!” A Cadik szigorúan szólt: – „Hagyd el ezt az embert, akiben most vagy! Aztán a körülötte állókhoz fordult: – Tanuljatok érte sok misnajeszt, az Örökkévaló, aki a gonosznak kegyelmez, neki is megkegyelmez majd!”
Amikor a Cadik megenyhült, mesélni kezdett. Egyszer egy szent mesternél járt, ott is volt egy megszállott ember, akiből rimánkodva szólt a dibuk, szintén egy csekélyke nyugvóhelyet kérve, akár a pokol bejáratánál is. Megígérte a bölcs, hogy kap helyet, ha elhagyja, akit megszállt. Menjen a kisujján keresztül. Az ablaküveg is megrepedt, amikor elhagyta azt az embert. Jött egy másik megszállott, abból is szólt a dibuk, az is kért egy kicsiny helyet a pokol bejárata mellett, de őt elutasította a bölcs, mert súlyos volt a bűne… De mit tudnék én adni? – nézett maga elé a Cadik. Reb Jichok a bambán bámuló emberhez fordult: – Érted, hogy mit mondott neked a rabbi? – Az azt válaszolta, hogy semmit sem értett.
A délutáni imánál a megszállott sokat kiabált, zavarta az áhítatot. Ekkor a Cadik erőset dobbantott a lábával, erre elhallgatott. – „Ha nem hagyod el ezt az embert, holnap kiűzlek!” E szavakra csend lett, több hangot nem hallatott. R. Jichoknak tovább kellett utaznia, így a történet végét nem ismerte. De látott – talán az utolsót – egy dibuktól megszállott embert, aki — mint írja — biztosan meggyógyult, mert ha a gonosznak is jut kegyelem, jusson akkor mindnyájunknak, erősítse szívünket az Írás, hogy a Cadik a hitében él!
R. Jichok befejezte emlékezését nagy élményéről. Valamit azonban nem írt meg, amit a családi legenda megőrzött: megvakulásának történetét. A Cadik, amikor a megszállott emberrel beszélt, felszólított mindenkit, hogy ne nézzen oda. R. Jichok azonban egy ízben nem állt ellen a kísértésnek, és odapillantott. Rettenetes dolgot látott, hogy mit, soha nem mondta el senkinek. Ez féltve őrzött titka maradt, mégis fokozatosan romlott a szeme világa, és néhány év alatt elveszítette látását. Nyolcvannégy évesen Auschwitz-ban pusztították el. Emléke legyen áldott!
Kevés dolog van, amelyben a legkülönbözőbb irányzatú rabbik egységesen foglalnak állást. Ilyen az a határozott meggyőződés, hogy dibuk ma nincs, és dibukűzés sincs. Ha valaki megszállottságról panaszkodik, hangokat hallat, azt pszichológushoz vagy idegorvoshoz irányítják. A miértre nehéz választ adni. Talán mert a 20. században elszabadultak a pokol erői, háborúk, félelem, gyűlölködés. A tengernyi pusztítás miatt lépten-nyomon mondjuk az engesztelő kaddis-imát, emlékezésünk bizonyítékát. A sok kaddis, amit annyiszor el kellett mondanunk, feloldhatta a büntetést és elérhette az eltávozottak örök nyugalmát.