Történelem

Az utolsó dibuk

Ha a gonosznak is jut kegyelem, jusson akkor mindnyájunknak is.

Szerző: Deutsch Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. június

Szerző: Deutsch Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. június

A bonyhádi fakereskedő, R. Jichok Ausch, az ottani Sasz Chevra elnöke, tanult, bölcs ember volt. Hosszú élete tapasztalatait, kutatásait, Tóraértelmezését pa­pír­ra vetette, majd amikor meg­vakult, egy bóchernak dik­tálta le, aki segítőtársa lett a tanulásban és az írásban. (A gazdag, érdekes és értékes anyagot a rokonai 1981-ben Brooklynban díszes kötetben kiadták.). A munka elején egy dibuktörténetet beszél el a szerző, amelyet átélt. Talán az utolsó, dibuktól megszállott emberről szól a beszámoló, hiszen vagy száz éve az ilyen tartalmú történetek megritkultak, majd eltűntek a köztudatból. (A könyvnek ezt a részét nekünk Oberlander Baruch rabbi mutatta be, akinek R. Jichok a dédnagybátyja volt.)

A dibuk a zsidó legendában létező bolyongó lélek, akit annyi gonoszság, bűn terhel, hogy ha­lála után sem menny, sem pokol nem fogadja be; lebeg ég és föld között, megpróbál bejutni becsületes emberek testébe, meg­rontva, megzavarva lelki egyen­súlyukat. A könyvben Jichok arra inti a fiait, lányait, mindenkit, hogy a hitetleneknek nincs remény. Az olyanok, mint a görög Epikürosz (Apikajresz), azt hirdetik, hogy a halálból még senki nem jött vissza elmesélni élményeit, és nem hisznek a lélekben, a túl­vi­lágban.

1895-ben, azaz 5655 telén, ami­kor a Mispátim szidráját ol­vasták egy csütörtöki nap, R. Jichok Ausch testvéreivel, Moj­seval és Burmával – ez utób­bi gyógyulásáért imádkozott – a galíciai Sieniawa városába ér­kezett, ahol a szent cadik, Jecheszkel Halberstám volt a rabbi. A templomban a délutáni imát recitálták, ám amikor a cadik a Módim (hálaadás) imarészhez érkezett, egy ember — mint meg­tudták, Gecül Volchotból ér­kezett — jajgatni, ordítani kezdett. Benne volt a dibuk. R. Jichok saját szemével látta. Tanú­sítja, hogy ott állt mellette a szerencsétlen ember, jajgatva, remegve, és lengyel kiejtésű jid­dissel ordított: – „Cadik, ich vel ájch folgen. – Cadik, én szót fogadok magának, nem csapom be magát.” – hallatszott a hang az emberből. „A nevem Chájim Zev ben Szender.” Ezután hasra vágódott, mint egy béka és gurulni kezdett.

A Cadik befejezte imáját és a templom északi oldalán távozott, bezárva maga mögött az ajtót. A földön fekvő férfi felemelkedett a levegőbe, és fektében a fejét többször beütötte a Cadik ajtajába, mint egy koldus, aki bebocsátást kér. Másnap, pénteken, a dél­utá­ni imát ismét a Cadik rec­itálta. Amikor az átok­áldás, velá­mál­sinim részben e sorokhoz ér­kezett:”„a gonosz uralmát tépd ki gyökerestül”, a megszállott újra ordítani kezdett. Szombaton nem hallatszott a hangja, mert a Cadik szigorúan ráparancsolt, de este, amikor a Havdala gyertyáját meggyújtották, nagyon keserűen jajdult fel. – „Der Cadik brent mich mit dem Havdole — Éget engem a Cadik a Havdalával. A belzi és sztreliszki cadikok nem égettek engem így. Hagyjon engem békén, és akkor én is megnyugszom.” Mondott még sok mást is, összefüggéstelenül.
A Cadik hazament, az emberek a megszállottnak kérdéseket tettek fel és ő válaszolt. Évekkel ezelőtt szombat búcsúztatása után egye­dül aludt egy szobában, és akkor a fülén keresztül bújt bele a dibuk. Érzett valami bizsergést, mintha bogár mászott volna a fülébe, majd mindig máshol, a fejében, hasában érzett nyomást. Nem tudta, mi történt vele, amed­dig meg nem mutatkozott, és beszélni nem kezdett belőle a dibuk. Ennek három és fél éve. Járt már a belzi, sztreliszki szent mestereknél, de nem segítettek neki. Az emberek és a gyerekek kezdtek vele gúnyolódni: − „Nem akarsz pálinkát? – Iszákos vol­tam egész életemben. Még Jom Kip­purkor is ittam a pálinkát… Az ital!” — zokogott keservesen. Aki hallotta, annak összetörte a szívét, és hatása akkora volt, mint száz megindító elbeszélésnek.

Másnap reggel a sachrit ima után a szent Cadik imádkozott még. A közösség tagjai (emlé­kez­ve egy elhalt rokonra) pálinkát it­tak. Mojse R. Jichok testvére megkérdezte Gecült, nem inna-e ő is egy kortyot. – „Nekem nem szabad pálinkát innom.” – felelte. Míg beszélt, repülve vágó­dott a Cadik lába elé, nem érintve őt, de oly közel, hogy egy hajszál sem fért volna el közöttük. A szent kiment a teremből, to­vább­­ra is ott feküdt, mint egy élettelen test. A rabbi visszatért a helyére, az ember felállt, a falnál is sápadtabban, mint akiben nincs élet. A Cadik megkérdezte: – „Hány éves voltál Chájim Zev ben Szender? – Ötvenhat – válaszolta. – Volt feleséged? – hang­zott az újabb kérdés. – Nem, mert iszákos voltam, és akit én el akartam venni, mert szerettem, az nem jött hozzám, aki meg jött volna, azt én nem akartam, mert nem szerettem. Kérlek, rabbi, adj nekem egy kicsiny helyet, egy egész kicsinyke nyugvóhelyet!” A Cadik szigorúan szólt: – „Hagyd el ezt az embert, akiben most vagy! Aztán a körülötte állókhoz fordult: – Tanuljatok érte sok misnajeszt, az Örökkévaló, aki a gonosznak kegyelmez, neki is megkegyelmez majd!”

Amikor a Cadik megenyhült, mesélni kezdett. Egyszer egy szent mesternél járt, ott is volt egy megszállott ember, akiből rimánkodva szólt a dibuk, szintén egy csekélyke nyugvóhelyet kér­ve, akár a pokol bejáratánál is. Megígérte a bölcs, hogy kap helyet, ha elhagyja, akit megszállt. Menjen a kisujján keresztül. Az ablaküveg is megrepedt, amikor elhagyta azt az embert. Jött egy másik megszállott, abból is szólt a dibuk, az is kért egy kicsiny helyet a pokol bejárata mellett, de őt elutasította a bölcs, mert súlyos volt a bűne… De mit tudnék én adni? – nézett maga elé a Cadik. Reb Jichok a bambán bámuló emberhez fordult: – Érted, hogy mit mondott neked a rabbi? – Az azt válaszolta, hogy semmit sem értett.

A délutáni imánál a megszállott sokat kiabált, zavarta az áhítatot. Ekkor a Cadik erőset dobbantott a lábával, erre elhallgatott. – „Ha nem hagyod el ezt az embert, holnap kiűzlek!” E szavakra csend lett, több hangot nem hallatott. R. Jichoknak tovább kellett utaz­nia, így a történet végét nem ismerte. De látott – talán az utolsót – egy dibuktól megszállott embert, aki — mint írja — biz­tosan meggyógyult, mert ha a gonosznak is jut kegyelem, jusson akkor mindnyájunknak, erősítse szívünket az Írás, hogy a Cadik a hitében él!

R. Jichok befejezte emlékezését nagy élményéről. Valamit azon­­­ban nem írt meg, amit a csa­ládi legenda megőrzött: meg­va­kulásának történetét. A Cadik, ami­kor a megszállott emberrel beszélt, felszólított mindenkit, hogy ne nézzen oda. R. Jichok azonban egy ízben nem állt ellen a kísértésnek, és odapillantott. Rettenetes dolgot látott, hogy mit, soha nem mondta el senkinek. Ez féltve őrzött titka maradt, mégis fokozatosan romlott a sze­me világa, és néhány év alatt elveszítette látását. Nyolcvannégy évesen Auschwitz-ban pusztították el. Emléke legyen áldott!

Kevés dolog van, amelyben a legkülönbözőbb irányzatú rab­bik egységesen foglalnak ál­lást. Ilyen az a határozott meg­győződés, hogy dibuk ma nincs, és dibukűzés sincs. Ha valaki megszállottságról pa­naszkodik, hangokat hallat, azt pszichológushoz vagy ideg­orvoshoz irányítják. A miértre ne­héz választ adni. Talán mert a 20. században elszabadultak a pokol erői, háborúk, félelem, gyűlölködés. A tengernyi pusztí­tás miatt lépten-nyomon mond­juk az engesztelő kaddis-imát, emlékezésünk bizonyítékát. A sok kaddis, amit annyiszor el kel­lett mondanunk, feloldhatta a büntetést és elérhette az eltá­vozottak örök nyugalmát.


vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás