Arról, hogy a szabadsághoz bátorság is kell, hogy rabnak lenni még kényelemben is rosszabb, mint kockázatot vállalva nekivágni az álmok valóra váltásának.

Mózes vezényletével egy teljes évi veszedelem rázta meg az egyiptomi társadalmat. A tizedik, végső és legsúlyosabb csapás után, az elsőszülöttek halálát követően a fáraó végül elengedte a zsidókat.

Viszont mint minden igazi megalomániás alkat, a fáraó meggondolta magát, és üldözőbe vette őket. Amikor a zsidók visszanéztek, és meglátták az egyiptomi lovas szekerek ádáz rohamát, pánikhangulat lett úrrá rajtuk. Úgy érezték, minthogyha csapdába estek volna. Nincs más kiút, csak a tenger, a Vörös-tenger.

A zsidók korholni kezdték Mózest:

„Vajon mivel nincsenek sírok Egyiptomban, hoztál el ben­nünket, hogy meghaljunk a pusztában? Mit is tettél velünk, hogy kivezettél bennünket Egyiptomból?” (2Mózes 14:11-12)

Nevetséges! Hogy képesek a zsidók 210 év elviselhetetlen egyiptomi szenvedés után arra, hogy panaszkodjanak Mózesnek azért, mert kiszabadította őket?

Kb. 20 évvel ezelőtt Stock­holm­ban történt, hogy terroristák túszokat ejtettek, akiket testileg és érzelmileg is megkínoztak. A kiengedésüket követően egy sajtókonferencián a túszok mind hízelgő, felhevült hangulatban beszéltek a fogva tartóikról! A pszichológusok „Stokholm szindórámának” nevezték el azt a jelenséget, amikor a foglyok a fogságuk idején megelégedettséget és kényelmet kezdenek el érezni.

A zsidók számára Egyiptom­ban kényelmes volt az élet. A rabszolgaságban az élelmiszer-­fejadag lehet, hogy kevés volt, az ágy lehet, hogy szalmá­ból volt, de volt jó is ebben: min­den szükségletük igazából biztosítva volt, és nem kellett kihívást jelentő döntéseket meghozniuk. Nem volt mosás, sem vásárlás, sem kereskedés, sem határidők. Egyiptom héber meg­felelője, „Mic­rájim” szó szerint azt jelenti, hogy a „fog­ság háza”. Időnként a legkisebb doboz az, ahol a legnagyobb biztonságban érezzük magukat.

EGY ÓRIÁSI AKADÁLY

„De a tenger csak nem akart kettéválni.”

Hárommillió zsidó állt a Vörös-tenger partjainál. Választhattak: vagy belemennek a még ketté nem vált tengerbe, vagy pedig visszamennek Egyiptomba. A tenger hideg volt, különös és vészjósló. Egyiptom ellenben meleg, ismerős és kényelmes.

Az egyiptomiak eközben egyre közelebb nyomultak. A zsidók pánikba estek. Végül a Jehuda törzsbeli Nachson lépett be először a tengerbe, („kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek”). De a tenger csak nem akart kettéválni. Nachson továbbment, addig, amíg a víz végül elérte a bokáját, majd pedig a térdét. Még mindig nem vált ketté. Nachson még mélyebbre merült, a víz már a derekát, már a mellkasát érintette, de még mindig nem akart ket­téválni.

Nachsonban cikáztak a gondolatok: talán mégis vissza kéne térni Egyiptomba. Aztán emlékeztette magát: az élet a fejlődésről szól… otthagyni a fogság házát… belemerülni az ismeretlenbe… ennek az alternatívája az, hogy megmaradjunk a meleg és a kényelem kicsiny börtönében, a stagnálást választjuk, végezetül pedig a halált? Egyiptomot – nem, Nachson tudta, hogy számukra Egyiptom nem merülhetett fel, mint választási lehetőség.

De a víz már elérte a nyakát. Nachson a saját határait feszegette. És mégis folytatta, mégis továbbment a tengerbe. A víz már elérte az orrcimpáit, és végül az utolsó pillanatban… a Vörös-tenger kettévált. A zsidó emberek pedig mind utánaszaladtak. Végre, szabadságba.

ÖNBECSÜLÉS

Habár minden zsidó száraz földön kelt át, Nachson élménye minőségileg más volt. Amikor elő­ször átsétált a tengeren, megerősödött, és úgy érezte: él. A jövő meghozta a maga kihívását, és Nachson emelt fővel nézett ennek elébe. A rabszolgaság olyan csomag volt, amelyet maga mögött hagyott. Felszabadult test­ben és lélekben.

Hasonlítsuk össze ezt a többi zsidó élményével! Mások miután beléptek a kettévált tengerbe, egy kicsit csalódtak magukban azért, mert nem érezték Nachson bátorságát. Nachson először lépett a vízbe (2Mózes 14:22), a többiek viszont első ízben a szárazföldre. (14:29)

A Vilnai Gáon (XVIII. század) gyönyörű magyarázatot kínál: Nachson élményeinek ecsetelé­se közben a Tóra azt mondja, „a víz pedig volt nekik fal gyanánt jobbjukról és baljukról.” (2Mózes 14:22) A többi ember számára viszont a héber szó, a fal „choma”, másképp van írva, a „váv” betű nélkül. Ezt úgy is olvashatjuk, mint „chémá”, ami ha­ragot jelent. A Tóra visszatükrözi az egyes zsidók csalódottságát (és az Örökkévaló haragját) azért, mert nem volt elég bátorságuk saját potenciáljuk kiteljesítésére. A növekedés lehetősége örökre elveszett.

KITÖRÉS

A Vörös-tenger a mi saját életünkben is feltűnik. Végtére is a saját életünk is múlhat azon, hogy döntéseinket miképp hozzuk meg akár néhány kulcsfontosságú pillanat alatt. Ez dönti el a különbséget, hogy valóra váltjuk-e álmainkat, vagy pedig megbánással teli az életünk.

Gyakran addig késlekedünk, amíg a legjobb lehetőség végül elmúlik. Az ajtó becsapódik az orrunk előtt, majd végül azzal nyugtatjuk meg magunkat, hogy „óh igen, mit is tehettem volna, a dolgok egyszerűen nem jöttek össze”.

A mostani Sábeszkor, amikor a Besálách hetiszakaszt olvassuk, szánjunk pár percet arra, hogy feltesszük az alábbi kérdéseket saját magunknak:

– Milyen negatív helyzeteket élek meg, csakis azért mert nem akarok áldozatot hozni és változtatni?
– Félek a változtatástól?
– Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet?
– Mi tart vissza attól, hogy elérjem képességeim teljességét?
– Tíz év múlva milyen olyan döntéseket fogok megbánni, melyeket ma nem hoztam meg?

NÉHA A VÁLASZ CSAK ANNYI, HOGY HAJRÁ, UGORJUNK A TENGERBE

Egyszer feltették a breslovi Nach­­man rebbének, a híres XVIII. századi chászid vezetőnek az alábbi kérdést: „Mi van akkor, amikor valaki távol érzi magát az Örökkévalótól és a Tórától? Hogy tudja egy ilyen ember átérezni a spiritualitást, amely egyrészt kívánatos, tetszetős, másrészről pedig félelmet keltő?” Nachman rebbe ekként válaszolt: „Menjen el egy sábeszi vacsorára, és énekeljen egy niggunt (melódiát)! Énekeljen lelkesen és örömmel, olyan érzéssel, amely mélyen a lelkéből jön. Ez a módja annak, hogy ebbe beleugorjon.”

ÉLETÜNK FOKOZATOS MEGERŐSÖDÉSE

Sajnos nem szereltek fel számunkra egy olyan háttérzenét, amely akkor erősödik meg, amikor hirtelen azok a bizonyos „fontos pillanatok” elérkeznek. Az egyetlen reményünk, hogy megmeneküljünk Egyiptom bör­tönéből, az, hogy őszintén szembeszállunk a saját félelmeinkkel, és megragadjuk azokat a lehetőségeket, melyeket az Örökkévaló adott számunkra azért, hogy növekedjünk általuk.

Természetesen azt nem mindig tudhatjuk, hogy mi vár bennünket a tenger túlsó oldalán. De ez is az élet szépségének a része. Ez a mi lehetőségünk, hogy megerősödjünk annak teljessége által.

A Tóra azt mondja: Nachson az életet választotta. Nekünk is ugyanezt kell tennünk. Az érzés felemelő. Az önbecsülésünk múlhat mindezen. És igazából ez az egyetlen igazi választási lehetőségünk.