Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Forrás: The Thinking Jewish Teenager’s Guide to Life c. könyv
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. november

Vajon mi a depresszió oka? A depresszió korunk egyik legnagyobb problémája. Ezek a gondolatok segíteni fognak megérteni ezt a területet.

A depresszió központi eleme a reménytelenség és félelem érzése, annak az érzése, hogy nem haladunk semmilyen cél felé, céljainkat lehetetlen elérni. A depresszió oka pontosan ez: egy cél felé haladás hiánya. Amikor a nesámá, a lélek érzi, hogy az élet csak sodródik, miközben semmilyen értelmes irányba nem halad, nincs fejlődés, a stagnálás és a lemondás érzése keríti hatalmába. A boldogság a nesámá reakciója az életben való haladásra, a fejlődésre, növekedésre, teljesítményre. A depresszió pedig a válasz a stagnálásra, mozdulatlanságra, a teljesítmény hiányára.

A nesamá tudja, azért van itt, hogy növekedjen, fejlődjön. Ez az út az élet lényege. Tehát amikor a nesámá érzi, hogy ez az útvonal megszakadt, az élet csak sodródik, és nem halad semerre − az ember depressziós lesz. Az út maga az élet, minden egyes lépése fontos, és felbecsülhetetlenül értékes (nem érhetsz el a célodhoz anélkül, hogy végigjárnád az út összes állomását), vagyis, amikor csak telik az idő, de az ember nem halad előre, a nesámá érzi a halál hideg kezét. A depresszió nem kevesebb, mint a halál egy kicsi megtapasztalása, és pontosan ezért olyan fájdalmas.

A depressziós ember talán nem is tudja, hogy ez a probléma oka, de a lélek tudja. Sír, hogy engedjék haladni aktívan és sürgősen a célja felé, de akadályoztatva van. Visszafogják a legfontosabb és legégetőbb feladatától, vagyis, hogy építse magát és az örökkévalóságát az idővel szembeni küzdelemben. Ha ez nem sikerül most, az örökkévalóságban tökéletlenül, hiányosan fog létezni. Ez borzasztó lenne, leírhatatlanul fájdalmas. Tehát a lélek reakciója mély fájdalom afelett, hogy elvesztegeti az életét, a lehetőségeit. És ez valószínüleg a lehető legsúlyosabb fájdalom.

A depresszió szerves (vagy orvosi) helyzetei túlmutatnak ezen a cikken. Itt olyan emberek depressziójáról van szó, akik még nem fedezték fel a saját életútjukat, akiknek az élete értelmetlennek tűnik, mert nem tesznek erőfeszítéseket, nem haladnak pozitív irányba. Mi a gyógyír a depresszióra? Mit lehet mondani annak, aki depressziós? Mit kell egy ilyen embernek tennie?

A válasz: lendülj mozgásba! Ha a probléma a hasznos mozgás hiánya, rajta, indulj el a helyes irányba. Amint a lélek megérzi, hogy mozgásban van, méghozzá a fejlődéséhez szükséges irányba, elfelejti az egész szomorúságot, a depressziónak vége. Nem lehetünk depressziósak akkor, amikor tudjuk, hogy megfelelően haladunk a helyes cél felé.

Lehetnek fájdalmaink, érezhetünk agóniát, a szemünk könnybe lábadhat, de ha megnyerjük a csatát és haladunk előre, nem lehetünk deprimáltak.

Néha a mozgást kívülről kell kezdeni: a fizikai mozgás szükséges lehet a lélek megmozdításához. A judaizmusban a „külső felébreszti a belsőt”, a test tapasztalatai és cselekedetei stimulálják a lélek tapasztalatait és cselekedeteit. Szükséges lehet a testmozgás, vagy a kéz elfoglalása ahhoz, hogy a külső befelé haladjon és hasson a lélekre. De a gondolat ugyanaz: gyógyítsd a mozdulatlanságot mozgással, a szenvedésben való passzív dagonyázást aktivitással.

Nem lehet csak úgy odamenni egy depressziós emberhez azzal, hogy „Legyél vidám!” Ez biztosan nem működik. Ehelyett inkább vigyük el futni, mozogni, csinálni valamit. A legjobb, ha valami olyasmivel foglaljuk el, amivel másoknak segíthet.

Az igazi gyógyulást akkor fogja érezni, amikor a lélek elkezd mozogni, amikor a személyiség elindul egyedi útján, egyedi célja felé.

Aki dolgozik azon, hogy elérjen valamit, építsen, és felismeri, hogy az eredmény már alakul, az nem lehet depressziós.

A mai fiatalok (és felnőttek) egyik nagy problémája az önbecsülés hiánya. Az egészséges önbecsüléshez tudni kell, hogy kik vagyunk, kivé kell válnunk, és hogyan lehet ezt elérni. Ha ismerjük magunkat, ha tisztában vagyunk a céljainkkal, és valódi haladást tapasztalunk azok felé, akkor az önbecsülésünk sértetlen, de nem csak sértetlen, hanem lüktető, élő. Ha érezzük, hogy kihasználjuk a lehetőségeinket, és a lehető legjobbat kihozva magunkból azzá válunk, akivé kell, akkor olyan gazdag önértékelésre teszünk szert, hogy csakúgy ragyogunk az önbizalomtól és az életvidámságtól.
(Természetesen ehhez ismernünk kell magunkat, és rá kell jönnünk, hogy mi a saját egyéni útunk, erről máskor lesz részletesebben szó.)

De ha nem vagyunk mozgásban, ha nem tudjuk pontosan merre kell mennünk és nem érezzük a fejlődésünket, akkor szükségszerűen gyenge lesz az önbecsülésünk. Nem tudjuk becsülni magunkat, ha nem tudjuk pontosan, kik vagyunk. Ha csak körbe-körbe járunk önmagunk keresésében, akkor az önbecsülésünk süllyed. Az önbecsülés saját egyediségünk, és egyedi útunk egyértelmű felismerésére adott reakció, valamint annak érzékelésére, hogy beteljesítjük egyedi feladatunkat. Ha nem dolgozunk keményen ezen, önbecsülésünk megreked, majd eltűnik.

ROSSZ ÚTON JÁRNI

Van egy másik lehetőség a depresszió és a növekedéshiány okozta fájdalom elkerülésére: a rossz út.

Az ember könnyen ki tudja elégíteni az építésre való vágyát azzal, hogy triviális dolgokat épít, a vágyat felszínes dolgokban éli ki. Ez a menekülés gyakran az eredményes munka érzését kelti, ami már elég ahhoz, hogy az embert távol tartsa a valódi feladatától, attól, hogy saját magán dolgozzon, és így elkerülheti az üresség és a depresszió érzését.

Az ember ilyenkor elkezd mindenféle tárgyakat gyűjteni, vagy értelmetlen feladatokba merülni, mert ez adja neki a hasznosság és haladás érzését; és figyelmen kívül hagyja, hogy a cél értelmetlen.

Van, aki sörösüvegeket gyűjt, mások értékes festményeket. Van, aki sportolásnak szenteli magát, van, aki az üzletnek. Van, aki izmokat épít, van, aki birodalmat. Ezek a tevékenységek képesek arra, hogy kielégítsék a cselekvésre, haladásra, építésre való vágyat legalábbis egy kis időre. De nagyon gyakran ezek csak felszínes pótcselekvések az önfejlesztés kemény munkája helyett. Semmi rossz nincs azzal, hogy az ember dolgokat építsen a világban; ezek egy része tényleg szükséges és hasznos. De amikor ez az építés helyettesíti az önfejlesztés kemény munkáját, ami örökre szól, akkor ez tragédia. Ez a világ és az eredményei a valódi út eszközei kell, hogy legyenek.

Az ember nem felejtheti el, hogy az út vezet valamerre, nem felejtheti el a célt, mint azt az alábbi történetben láthatjuk.

Egy ember felbérelt egy teherautósofőrt, hogy elvigyen egy rakományt egy távoli városba. Mielőtt elindult, azt mondta neki: „Vezess óvatosan, tartsd be a KRESZ szabályait, ne hajts gyorsan, ne vagánykodj”. Két nappal később, mikor a sofőr visszaérkezett, a megbízó kérdezte, hogy ment. „Rendben volt, mindent pontosan úgy csináltam, ahogy kérte: óvatosan vezettem, betartottam a KRESZ szabályait, nem hajtottam gyorsan, nem vagánykodtam.”
„És a rakományt elvitted a célállomásra?”
„Huppsz, a rakományt elfelejtettem elvinni.”

Az ember nem felejtheti el, hogy el kell vinni a rakományt. Nem szabad annyira belemerülnie az út részleteibe, hogy elfelejtse, merre megy. Nem szabad annyira elmerülnie a cselekvés és haladás izgalmában, hogy elfelejtse, merre vezet ez az egész. Nem lehet évekig utazni, majd ráeszmélni, hogy az nem a helyes út volt, vagy anynyira belemerülni a részletekbe, hogy nem vesszük észre, nem mozdultunk semmit, vagy elfelejtettük, rakományunk van, amit el kell volna vinni.

Van egy „rakományod”: saját magad. Ez a legfontosabb dolog, és csak te tudod elvinni. A te kezedben van saját jövőd és a zsidó nép jövője. Egy napon pedig felteszik neked a végső és legkomolyabb kérdést: elvitted a rakományt?

vissza