Interjú

Ébresszük fel a bennünk szunnyadó zsidó lelket!

Találkozás egy olyan emberrel, aki segített elindulni az úton.

Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. november

Szerző: Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2010. november


Interjú Deutsch Róberttel



Ebben a hónapban Deutsch Róbert, a sikeres üzletember szólal meg, aki többek között arról mesél, hogy hogyan lehetséges az üzleti életet és a vallást a mindennapokban összeegyeztetni.
− A nagyszüleim neológ zsidók voltak, minden ünnepet megünnepeltek, az akkori körülményekhez képest vezették a kóser háztartást, de sábeszt nem tartottak. Annak ellenére, hogy a kommunizmus alatt születtem, a brit milát megcsinálták nekem, és bár micvó is voltam. A papám még annyira sem volt vallásos, mint a nagyszülők, a mamám pedig egyáltalán nem. Anyukámat örökbe fogadták, mivel a szülei elhunytak kisbaba korában. Anyukámat a nagybátyjának a felesége fogadta örökbe, akinek már volta egy fia, a férje koncentrációs táborban halt meg, egyedül nevelte a két gyereket. Amerikába mentek, és a mamám követte őket. Olyan 19 éves lehettem, amikor a nagymamám jött haza látogatóba Pestre, pont Jom Kippurkor. Nagymamám meg elkeseredett azon, hogy nincs semmilyen ünnepi atmoszféra otthonunkban. Megsajnáltam, és elkísértem a templomba. Akkor csapott meg a Jom Kippur szele, akkor értettem meg, hogy mit is jelent igazán. Onnantól fogva böjtölök minden Jom Kippurkor. Huszonkét éves koromban Amerikába kerültem, azaz nem kerültem, hanem én választottam, hogy odamegyek. Ott kezdtem el jobban közeledni a valláshoz.

Miért döntöttél úgy, hogy Amerikába mész?

− Gyerekkorom óta az volt a vágyam, hogy Amerikában éljek. Tizenkét évesen voltam másodszor látogatóban New York-ban a nagymamámnál, ami örök nyomokat hagyott a szivemben.

Elvégeztem a fogtechnikai iskolat, és utana disszidáltam (akkor még így hívták) az USÁ-ba. A mamám Miamiba ment férjhez, hozzájuk mentem először, majd egy év után felköltöztem New York-ba, ahol egyedül is kipróbálhattam magam. Említettem, hogy Amerikában közeledtem kisgyerekkorom óta először a valláshoz.

Úgy indult, hogy megismertem Floridában egy Holokauszt-túlélő bácsit, aki autóval járt minden szombaton templomba. Egy konzervatív közösséghez tartozott, és minden szombaton ment, én pedig vele tartottam. Majd New Jersey-be vezetett az utam, de mivel szivem tovabbra is New York-ba húzott, Manhattanben kezdtem munkát keresni.

Egy vallásos zsidónál találtam állást, aki Slomo Carlebach nagyon jó barátja volt. Általa kerültem le a Carlebach tempomba. Akkor még élt Slomo, így volt szerencsém találkozni és többször is a sábeszi vacsorát együtt tölteni vele, ami mindig fantasztikus élmény volt. Csodálatos volt a beszédeit hallgatni, az egész légkört átélni, egyéniségét és a kisugárzását megérezni. Számomra ma is a legnagyobb rabbik közé tartozik azok közül, akiket én ismerek. Később elköltöztem Long Island-ra, és Slomó elhagyta ezt a világot a ’90-es évek közepen. Ezután már csak az emlékei, tanitasai maradtak meg, és a zenéje, amit állandóan hallgatok az autóban. Most, ez év júniusában a papám ment el − legyen aldott az emléke −, és bár évek óta tartok sábeszt, és kóser konyhánk van, templomba ritkán jártam le hétközben, mert nehezen tudtam bekalkulálni a programomba, hogy minden reggel és este imádkozni menjek. Most, amikor kaddist kell mondanom, nem kérdés, hogy lemegyek nap mint nap. Ismét meggyőződhettem róla, hogy az ember mindent meg tud csinálni, hogyha rákényszerül. Persze sokkal jobb, ha nem kényszerből, hanem saját választástól függ, hogy merre lép, vagy indul el. Azzal, hogy a ’90-es évek végén eljöttem New York-ból, egy időre megint szünetet vett a zsidóságom. Az üzlet miatt költöztem Magyarországra. Még ma is gyakran oda-vissza járok, de régebben még sűrűbben tettem. Mindig, amikor visszamentem, annál a bácsinál töltöttem a sábeszt, akinél régebben dolgoztam, és aki megismertetett Slomo Carlebach rabbival. New York-ban mindig a Carlebach templomba megyek a mai napig, tagja is vagyok az ottani közösségnek. Úgy hét-nyolc éve lehetett, amikor egyik sábeszkor egy nagyon jó kis társaság gyűlt össze ennek a bácsinak a lakásán. Tudni kell, hogy az ő otthonuk minden péntek este és szombat délben nyitott ház, mindig sok vendégük van. Az egész hétvégét ezzel a társasággal töltöttem, az étkezéseket, az imákat. És egyszer csak azt vettem észre, hogy tartottam egy sábeszt anélkül, hogy erre egyáltalán készültem volna. És amit ráadásul nagyon-nagyon élveztem is.

Ekkor éreztem meg először a sábesz ízét, és értettem meg, hogy ez a szent nap nemcsak a zsidó nép szövetségét jelenti az Örökkévalóval, hanem egy fantasztikus ajándék is a számunkra. Ezután történt, hogy Budapesten az irodámban felhívott egy New York-i akcentusú fiatal fiú azzal, van egy testvére Brooklynban, akinek szintén van egy fogászati kereskedő cége, és megbízta, hogy keressen Magyarorszagon valakit, akivel fogászati tranzakciót tud csinálni. Javasoltam, hogy személyesen beszéljük meg a részleteket. Vártam a fiatalembert, és egy lubavicsi bócher jelent meg a megbeszélt időpontban az irodámban. Elkezdtünk beszélgetni az üzletről, azt gyorsan lezártuk, és aztán a zsidóság lett a téma. A bócher a beszélgetés végén kérdezte, hogy fölrakhatja-e rám a tefilint. A papám éppen a másik szobában volt, mondtam neki, hogy ha már itt vagy, tedd föl a papámra is. Eppen jött be a nagybátyám, aki akkor lehetett olyan hetven éves. Mondtam, ha már ő is itt van, akkor rá is tedd föl. Így három embert segitett ez a fiú egy fontos micvát teljesíteni. A papámon már évtizedek óta nem volt tefilin, és a nagybátyámon pedig életében egyszer volt, a bar micvóján. Úgyhogy ez nagy élmény volt mindenki számára. A bócher utána minden pénteken jött be hozzám, beszélgettünk, mindig hívott, hogy menjek le hozzájuk a templomba. Egyszer csak rászántam magam. Annyira megfogott a lelkesedésük és a fantasztikus hitük, hogy elkezdtem járni a Chábádba. És egyre inkább, amikor mentem New York-ba − ott nem volt kérdés, hogy a Carlebach templomba megyek −, elkezdtem a sábeszt tartani, most már nem sorsszerűen.

Pesten viszont nekem problémát jelentett továbbra is, ugyanis fent laktam a Rózsadombon. Úgyhogy amikor Magyarorszagon voltam, éreztem, hogy ez nem az a közeg, ahol igazán jól érezem a bőrömben magam. Alig vártam, hogy mehessek New York-ba – amit eleve imádok – és ünnepelhessem a szombatot, ahogy azt kell. Tudtam, hogy ez most már egy olyan út, amit nem kérdés, hogy választok, igy elkezdtem kialakítani az itteni életemet is, hogy tudjam tartani a sábeszt, ugy mint amikor New York-ban vagyok. Úgyhogy beköltöztem a Kazinczy utcába. Egyébként is a VII. kerületben nőttem fel, a Péterfy Sándor utcában. Papám a háború alatt a gettóban a Wesselényi utcában lakott, a Kazinczy sarkán. Ő volt a házban a liftes. A nyilasok vitték el a nőket a téglagyárba, ahonnan jó szerivel nem jöttek vissza. Volt egy 40 év körüli hölgy, akit a papám vitt le a bőröndjeivel. Egy óvatlan pillanatban látta, hogy a nyilas hátat fordított. Mondta a nőnek, hogy gyorsan menjen föl a lépcsőn a lift mögött, miután Ő a bőröndöket visszavitte.

Két évvel később, a háború vége után bement egy presszóba, és az általa megmentett nő volt a pénztáros. A nyakába borult, és mondta mindenkinek, hogy ő az élete megmentője. Úgyhogy ez a környék sok emléket hordoz magában.

Jelenleg a munkám miatt élek Magyarországon és nem máshol. Persze az embernek igyekeznie kell a maximumot kihozni abból es ott, ahol éppen van. Igyekszem átadni azt, amit én tapasztaltam, vagy amin én keresztül mentem azoknak, akiknek esetleg még nem volt alkalmuk átélni ilyen jellegű dolgokat. Akiknek nem volt lehetőségük megismerkedni egy olyan rabbival, mint Slomo Carlebach, vagy akikhez nem kopogott be egy lubavicsi bócher. Akik nem találkoztak olyan emberrel, aki segített volna nekik elindulni azon az úton, ami visszavezet a vallás útjára, az Örökkévalóhoz. Ezért szervezünk nálunk minden héten tanulásokat. Olyanok is járnak hozzank tanulni, akik előtte jóformán még templomban sem voltak.

Az otthonodban szervezel minden héten tanulást?

Igen. Van, amikor öten vagyunk, van, amikor tizenöten. Főleg negyven es hatvan év közötti emberek járnak hozzánk, bár néha vannak fiatalabbak is. Java részt olyanok jönnek el Tórát tanulni, akiket én régóta ismerek, és akik fogták a fejüket, amikor hallották, hogy elkezdtem sábeszt tartani. Eleinte Köves Slomó rabbival tanultunk csak fiúk, később Zeev és Sharon Paskeszzel már hölgyek is csatlakoztak. Ami legjobban érdekli a tanulókat az a teremtés, Ádám és Éva, a kezdetek, meg, hogy egyáltalán mi a zsidóság. Ezen kívül az üzleti élet, a hétköznapok. Eleinte, arról tanítottak mindannyian, hogy mit is jelent az Örökkévaló fogalma, hiszen már önmagában ezt is nehéz felfogni, elfogadni egy szekuláris embernek.

De ma úgy gondolom, hogy minden “hallgató” számára egyértelművé vált és elfogadott, hogy valaki megteremtette ezt a vilagot, aki mozgatja és működteti minden pillanatban. Ennek a nagy mérföldkőnek az elérése után, most már javarészt a hetiszakaszokat tanuljuk.

Szerveztünk egy vacsorát a Paskesz-családdal a Carmel étteremben, most Rosh Hasana első estéjén. Körülbelül harmincöten voltunk. Sokan azok közül jöttek le, akik járnak tanulni hozzánk. Nem is gondoltam volna, hogy mekkora hatással lesz rájuk ez a vacsora. Zeev dróséi után mindenki bemutatkozott és mondott egy pár gondolatot.

Egyik barátom, akivel még New York-ból van az ismeretség, amikor rá került a sor, azt mondta, hogy hát ő szekuláris háttérből jön, és még jobban eltávolodott a vallástól, mint a szülei, mert hogy asszimilálódnunk kellett. Ez a mondat nagyon megütött engem, és eszembe jutott egy lubavicsi bócher, aki mesélt egy kis történetet, ami úgy szól: képzeljük el, hogy a mélyhűtőbe beraknak vizet, kólát, fantát, meg mindenfele üdítőket és egy üveg vodkát is. A hideg környezetben mindegyik jéggé fagyott, de a vodka megmarad folyékonynak. Tehát a környezet soha nem kell, hogy megváltoztasson minket, inkább mi legyünk azok, akik hatással leszünk a minket körül vevő világra. Az, hogy asszimilálódni kellene, egyáltalán nem igaz.

Fantasztikus élmény volt ez az este. Azóta olyanok is jönnek tanulni, akik előtte nem, de ott voltak azon a vacsorán. Úgyhogy ilyen apró dolgokkal próbálom itt hasznosítani magamat az üzleti életen kívül.

Százezer zsidó van itt papíron, de nehéz megtalálni abból tízezret. Úgy tűnik viszont, hogy lépésről lépésre egyre többen jönnek elő az asszimilált környezetükből, és találják meg az utat vissza a zsidósagukhoz. Ha mindenki egy picit jobban aktivizálná magát, akkor a zsidóságnak a nagy részét vissza lehetne hozni. A mai zsidó életet itt Budapesten nem lehet összehasonlítani azzal, ami volt akár öt évvel ezelőtt. Ez főleg olyen fantasztikus rabbiknak köszönhető, mint Keleti Dávid rabbi a Lativtól, Adler Rabbi a Tikvától, vagy Oberlander és Köves rabbi a lubavicsiaktól. És itt van Domán Sije, most Bán Dénes, olyan emberek, akik idáig nagyon hiányoztak. Bármelyik közösségben lehet olyan arcokat látni, akik pár évvel ezelőtt nem is nagyon tudták, hogy mi az, hogy zsidóság. Adrienn, a feleségem eleinte nem nagyon folyt bele a közösségi életbe, inkább magát fejlesztette csak, de most már ő is szervez lányoknak tanulásokat, most éppen egyik este olyan lányoknak mesélt a mikvéről és vitte el őket oda, akik addig a közelébe sem jartak.

A feleségedet hol ismerted meg?

Siduch volt, egy közös barátunk által. Éppen a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában voltam Rosh Hasanakor, ahol kérdezte a barátom, hogy mi van velem. Ő állandóan szeretett volna engem megnősiteni. Mondta, hogy van egy lány ismerőse, aki nagyon kedves, talpraesett, akivel szerinte nagyon összeillenénk. De én mondtam, hogy mi az értelme, hisz úgyis vissza akarok költözni Amerikába, teljesen értelmetlen lenne most megismerkedni valakivel. Addig-addig erősködött, amíg rábólintottam, hogy jó, rendben, maximum találkozunk és egy jót beszélgetünk majd. Úgyhogy ez volt hét éve, és most van egy kisbabánk, Lea Róza, aki egy éves és három hónapos.

Így hát most tanulom a zsidóság egyik legfontosabb alapjat, a Sálom Báitot, a családi béke megvalósítását.

Hol képzelitek el e jövőtöket?

Ez még kérdéses. Magunk miatt is jobb lenne máshol élni – bár ezt már mondom vagy tíz éve –, de a gyerek miatt pláne, Amerikában vagy talán Izraelben. Úgy gondolom, hogy az nagyon fontos, hogy a zsidók visszatérjenek a zsidóságba, hogy felébresszük a bennük szunnyadó zsidó lelket, hogy tudják, mit jelent a zsidóság, mit jelent zsidónak lenni, mi az a sábesz.

Ne csak abból álljon, hogy raknak a nyakukba egy mogen dovidot, és utána pedig karácsonyfát állítanak , meg hogy valami antiszemita megnyilvánulás kelljen ahhoz, hogy fölébredjen bennük a zsidó érzés, hanem sábeszkor is érezzék, és a mindennapjaikban. De azt nem tartom feltétlenül fontosnak, hogy fent tartsunk egy zsidó közösséget Magyarországon, vagy bárhol Európában. Szerintem sokkal jobb helyek vannak ennél a zsidók számára.

Te egy üzletember vagy. Nem nehéz összeegyeztetni a vallást az üzlettel?

Egy fogászti kereskedő céget vezetek. Régen nem volt saját épületünk, de amióta van, azóta minden ajtón van Mezüze. Néhány kolléga, vagy akik bejöttek hozzank, kérdeztek eleinte, hogy mik ezek az ajtókon, de minden negatív értelem nélkül. Elmondtam nekik, es ma már természetes mindenki számára, hogy ez része egy zsidó háznak.

Szombaton és Jom Kippur-kor zárva vagyunk. Régebben ez sem volt így. Eleinte vívódtam, hogy mi legyen, aztán a sábesz mellett döntöttem. A kollégák örültek persze, hogy nem kell dolgozni, először volt egy pár reklamáció a vevőktől, és én is féltem, hogy anyagilag mi lesz, ha kiesik a szombat. Miután bevezettük a szombati zárva tartást, sokkal jobban kezdett menni az üzlet, mint előtte bármikor. Úgyhogy aki fél attól, hogy szombaton nem fog pénzt keresni, nyugodjon meg, az Örökkévaló ezt már a kezdetben megszerkesztette, és működik azóta is. Az első zárva tartott Jom Kippur után másnap reklamált az egyik cég képviselője, mi az, hogy zárva voltunk. Mondtam, hogy karácsonykor sem vagyunk nyitva. Nem volt többé ez kérdés. Chicagoban minden évben van egy nagy kiállítás, amin a mi cégünk is részt vesz. Mivel a szombati napon én nem megyek ki, a japán üzletfél először nem értette, hogy ezt meg mégis hogy képzelem. Megmagyaráztam neki. Amikor egyszer Pesten volt, pénteken este meghívtam magunkhoz, ahol nagyon jól érezte magát, és már meg sem kérdezte, hogy másnap találkozunk-e majd a kiállításon.

Amerikában van egy báál tsuvá boxoló, aki szombaton nem boxol. Lever mindenkit vasárnap. Úgyhogy igyekszünk mi is a konkurenciának ellenfele lenni hétfőtől péntekig.

Tanulás közben sokszor figyelem az emberek arcát, és azt látom, hogy mint a mágnesre tapad a figyelmük, amikor a Tóra tanításait hallgatják. És ez abszolút nem függ a kortól. Azt hiszem a spiritualitás az, ami leginkább megfogja az embereket. Nálunk csak a tanulás van, még vacsora sincs, ami esetleg a körítés lehetne. Csak a Tóráért jönnek el az emberek. Ahogy minden alkalommal meglátom New Yorkot, és elájulok, hogy ez egy csoda, úgy minden héten csodálom az embereket nézve miközben hallgatjuk a Tóra üzeneteit.

Hihetetlen az is, ami Rav Keleti koleljában történik, hogy hetente kétszer lemegy tanulni ennyi fiatal. Ami itt abszolút nem volt, leépült, hiányzott, azt az a pár csoport, amelyik működik Budapesten, fantasztikusan próbálja pótolni, felépíteni.

Kívánok mindegyiknek jó egészséget hozzá, sok sikert, es hogy az anyagi feltételek legyenek biztositva.

Ne adják föl, amíg el nem jön a Messiah! Talán már nem kell sok hozzá!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás